Till Eulenspiegel, a szobrász

ORTUTAY TAMÁS
HETVENEDIK SZÜLETÉSNAPJÁRA

Atipikus szobrász.

Benczédi Sándorról, a híres és huncut kolozsvári szobrászról mindenki tudta, hogy szobrász, legendája született és formálódott, amikor elmentünk hozzá egy Kolozsvárra szakadt kanadaival, akkor is éppen egy szobrán dolgozott. Nádas pedig azt állítja Jovánovics György képzeletéről, hogy kifejezetten és kizárólag szobrászi képzelet.

Ortutay Tamás, aki ma, február 19-én tölti a hetvenet, nem ilyen szobrász. Nem azoknak a művészeknek a sorába tartozik, aki csak az lehetett, előre- és visszafelé egyaránt, ami volt és ami. Ahogy Fellini csak filmrendező, József Attila csak költő.

És a földhöz, az országhoz sem ragaszkodik kizárólagosan. Sokáig Amerikában élt, aztán visszaköltözött Magyarországra, most ismét Budapesten él. De úgy Budapesten, hogy valójában a város fölött, ahol több fokkal kisebb a hőmérséklet nyáron. Budapesten is, meg nem is.

És közben zöld alapítványa van, és a szobrait úgy képzeli, hogy természetbarátok legyenek. Nem is szobrok, inkább művek. Mint az a József Attila emlékmű Szárszón, amely annyira megragadott egyszer úton Lendva felé.

A semmihez sem ragaszkodás, vagy semmihez nem túl merev ragaszkodás, vagy a látszólag könnyű szakadás bizonyára abból is fakad, hogy nem akar az Ortutay Gyula fia lenni, miközben az Ortutay Gyula fia. Ő egy ember fia, aki közelről látta azt az embert, miközben ennek az embernek legendája van, híres néprajzos és vitatott politikus, és Radnóti Miklós legjobb barátja. Nem tud elszakadni tőle (ugyan hogyan dönthette volna el, hogy a Napló melyik Ortutay műve?), de azt sem akarja, hogy rátelepedjen és megfojtsa.

Fejtő Ferenc, Ortutay Tamás és Méray Tibor Szárszón 2003-ban
(www.szarszoitalalkozo.hu)

Amikor írtam a József Attila emlékműről, meghívott magukhoz, évek múlva, amikor három hónapot Pesten töltöttem ösztöndíjjal, el is mentem. Később náluk nyaraltam Mártával és Ágotával. Beával nagyon kedvesek voltak, lazák, nem amolyan rátelepedős házigazdák, akik megsértődnek, ha külön programja van az embernek. Fokhagymás valamivel itták a kávét, és óriási csebrekben fürödtünk a több emeletes, különleges házban. Közben egy beszélgetőkönyvön dolgoztunk, amelyből még mindig nem lett semmi, bár a felvételek megvannak. Túl távol vagyunk egymástól, most már talán a válásom miatt is.

A szobrászat szélén lenni nem olyan egyszerű, mint az irodalomén. Írni bármikor lehet, meg is jelenik, olvasói is lesznek. Szobrot csak az faraghat-formálhat-rakhat össze, akinek pénzt és teret biztosítanak. Ehhez pedig pályázni kell, lobbizni, forgolódni konokul és megállíthatatlanul. Ott lenni. De Tamás nem szeret úgy ott lenni. Hosszú hajával, Till Eulenspiegel-es lényével, vidám tekintetével ő nem az örök mellőzött. Ő az, aki nem érzi jól magát a centrumban. Ő az, aki mást is meglát József Attilából. Aki nem abból él, hogy egy híres ember fia, sem pedig abból, hogy lázad ez ellen a híres ember ellen. Ő az, aki ott él, mégis fölötte, ahol a legnagyobb melegben is hűvösebb van.

Demény Péter