Follinus Anna Gérecz Attila- és Junior Prima díjas költő, a Szépírók Társaságának tagja. 1984-ben született Bonnban, az ELTE BTK német szakán végzett. Már kezdeti közléseivel felhívta magára a figyelmet – tizenhét éves korától folyamatosan publikál jelentős folyóiratokban, mint a Bárka, Élet és Irodalom, Holmi, Irodalmi Szemle, Kortárs, Mozgó Világ, Nagyvilág, Parnasszus, Várad. Első kötete Nélkülem élek címmel jelent meg 2003-ban, melyet 2011-ben a Móricz Zsigmond-ösztöndíjjal támogatott Vers a futásod követett. „Kép és fogalom a szemlélet és az intellektualitás szövetkezéséül fog össze Follinus Anna verseiben, hogy a tömörség, a magvasság és az érzékletesség egymást erősítve osztozzon a legtöbbször hagyományos versformákon” – írja Alföldy Jenő, amit alátámaszt a számomra oly fontossá vált két sora is: „Hogyan tudnál úgy felemelni bárkit, / ha nem tartod meg magad fölött?!”
1. „Valójában a férfiak tartoznak az érzékenyebb nemhez.” (A. Christie) Tényleg?
Horkol. Dadog. Őszül.
Önmagáról nem beszél.
Mert lelkében őz ül,
remeg, ha szemedbe néz.
Túlságosan hiú,
és fél a közelségtől.
Mégis – mint kisfiú –
ringó öled felé dől.
Te meg csak állsz, nézed,
cirógatod bokáját,
s ajkaiddal mézet
simítasz el a száján.
2. „Asszonyok fülükkel, férfiak szemükkel szeretnek.” (Oscar Wilde) Mi erről a véleményed?
Hajónyi űr a testünk,
kiszorítja lélegzetünket.
Minden magányos szavam
pocsolya peremén lüktet.
A tárgyakból elfogy a megnyugvás –
hozzáérek, de visszaszúr.
Összeszárad az ég felszínén
régóta nem használt azúr.
Aki örökké rejtekezett,
nem nyílik már meg előtted sem.
Szótlan áll, míg végignézi,
ahogy a fény belereccsen.
3. „El se lehet képzelni, mi mindenre vetemednek a férfiak, ha elragadja őket a képzelet tüze.” (de Sade) És a nők? Mit gondolsz erről?
Hányszor ültél már egymagad
– szeretkezés íze szádban
kibomlik, mint ejtőernyő
lelassított időtávban.
Ezerkétszáz kilométer
két végpontján egy képzelet:
bőrének füstös zamatát
kamerán át issza szemed.
Végre feloldoz a hangja,
beirdalja lélegzeted.
Együtt mozdul a másikkal
a zárt zengésű élvezet.
Ahogy rajtad átszivárog
a messzi társ, a veled-egy;
földrésznyi burkot von rátok –
vele együtt felmelegedj.
4. „Amikor szeretnek bennünket a nők, mindent megbocsátanak nekünk, még vétkeinket is; amikor nem szeretnek bennünket, semmit sem bocsátanak meg nekünk, még erényeinket sem.” (Balzac) Lehet hogy ez így van?
Fogadáson voltunk előző este,
s hogy retikült vigyek, előkereste
kicsiny fésűjét, amely még belefér –
a történet vége sok kínnal felér:
reggel, mikor a szobájába léptem,
épp egy hosszú levelet írt a gépen,
s észlelve jöttöm úgy kapkodni kezdett,
hogy a tárgyak nem engedelmeskedtek
többé – kacér sorai odafagytak,
mint akit télidőn az utcán hagynak.
Pár pillanat, s kitárultak a titkok –
bezárt szobákhoz vezet el így Hitchcock.
Vajon hány másodpercbe tellett bele,
míg eszmélni kezdett megszédült feje,
s rájött, hogy csak a fésűt hoztam vissza,
de már késő, szemem sorait issza
és a címzett nevét: bizonyos Zs. M. –
szőke magányát az iWiW-en nézem.
(Dicső, nagy urától el miért vágyik,
nem jöhetek rá hajnalhasadásig.)
Végül is mindegy. Csak egyre nehezebb,
hogy hazugságtól hazugságig vezet,
és saját mocskát átragasztja rám is –
de csak bírjam ki a feltámadásig.
5. „A mai férfiak csak annyira szeretik a mai nőket, hogy ne fájjon nekik igazán a szerelem.” (Maupassant) Szerinted ez igaz?
Nem sír. Hallgat. Rezdül.
Csalódottá tetted, T.
Téged választ versül
túlélni a tettet, T. –
Mert a látszat más volt,
ahogy magadhoz hívtad:
átfogtad, ha fázott,
és királynődnek hívtad.
Most magadra hagytak,
mert sorsodból kitépve
vendégként fogadtad –
ki életed lekéste.
Janáky Marianna
