Czóbel Béla – egy újragondolt életmű

BESZÉLGETÉS
BARKI GERGELLYEL

Czóbel Béla a XX. századi magyar művészet egyik meghatározó, nemzetközi hírű festője. Független művész, szabad gondolkodó, a párizsi Salonok kiállítója, Gertrude Stein, Picasso, Matisse, Modigliani barátja. 1940-től Szentendrén élt és alkotott, és noha a Duna menti várost tekintette igazi otthonának, mindig is megmaradt annak a szabad européernek, akivé Párizsban vált. 2016. február 5-étől látható a felújított Czóbel Múzeumban az Újragondolt Czóbel című állandó kiállítás. Az esemény kapcsán a kiállítás kurátorával, Barki Gergellyel beszélgettünk.

– Czóbel Béla volt az első magyar művész, aki már életében múzeumot kapott.  Ez arra utal, hogy különleges hely illette meg a 20. század művészettörténetében.

– Czóbel Béla karrierje egészen különleges, hiszen mondhatjuk, hogy rögtön a pályája elején elfogadta őt a kánon. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már pályakezdőként a francia fauve-okkal állított ki. Már ekkor sokan gondolták itthon, hogy ő lehet a magyar modernizmus egyik nagy megújítója, ezért fiatalsága ellenére is példaképként tekintettek rá. A férfi, aki a legprogresszívebb francia festőkkel együtt állít ki.

Gertrude Stein önéletrajzi regényében írta le, hogy 1907-ben a Függetlenek Szalonján, a Salon des Indépendants-on, kiállították Matisse híres Kék aktját, és vele szemben volt egy nagyon hasonló akt, egy bizonyos Czóbel Bélától, kinek műve vadabb volt a “vad” mesterénél. A fiatal magyar festő eljárt Gertrude Stein híres szombatesti összejöveteleire, a rue de Fleurus 27 alá, ahol az akkori modern szellemi elit krémje gyűlt össze, itt ismerkedett meg Pablo Picassoóval és Henri Matisse-szal is. E társaságba való belépése rendkívüli jelentőséggel bír, hiszen Gertrude és a bátyja, Leo Stein voltak a nemzetközi avantgárd kánon elsőszámú alakítói a század elején, ők fedezték fel a kor legfontosabb művészeit.

– Hosszú időt töltött külföldön, élt Párizsban, Bergenben, Berlinben, találkozott a kor legnagyobb művészeivel – kik hatottak rá ezekben az években?

– Azt mondhatjuk, hogy igazán markánsan senki. Tudatosan nem hagyta, hogy hassanak rá. Czóbel ugyanis egy szabadszellemű, független gondolkodó volt, egy igazi européer, aki becsülte és tisztelte a környezetét, de sosem akart betagozódni egyetlen irányzat alá sem. Inkább azt mondhatnánk, hogy a szellemi környezet hatott rá, de nem a festészetére, inkább a mentalitására. Festészetében persze pályája elején érezhető Ferenczy Károly és Rippl-Rónai József hatása, de már ekkor sem volt epigon.

Párizsban belecsöppent a pezsgő művészvilágba, megismerkedett  Van Gogh, Gauguin, Cézanne nagy hatású művészeti örökségével  és baráti-kollegiális kapcsolatot alakított ki a kor meghatározó művészeivel; Picassóval, Matisse-szal illetve Modiglianival. Mégsem vált soha utánzóvá vagy követővé. Olyannyira ragaszkodott a függetlenségéhez, hogy amikor Picasso felajánlotta neki, hogy dolgozzon az ő műtermében, visszautasította – mondván, hogy Picasso túl erős egyéniség. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy akkoriban, amikor Czóbel már otthonosan mozgott a párizsi művészközegben, egy fiatal tehetség, bizonyos Modigliani, csodálva tekintett rá és el is ismerte, hogy nagy hatással voltak rá Czóbel erőteljes, leegyszerűsített formái.

– Milyen koncepció mentén jött létre az Újragondolt Czóbel kiállítás?

– Az eddigi állandó tárlat kizárólag a múzeum törzsanyagára koncentrált. A mostani kiállítással azt szeretnénk elérni, hogy ne az „állandóságon” legyen a hangsúly. Évi rendszerességgel fogunk valamit változtatni az anyagon, mégpedig úgy, hogy az egyes szekciókba mindig beillesztünk magán- és közgyűjteményekből érkező festményeket is. Már a mostani kiállításon is lesz hat-hét ilyen mű, nemcsak Magyarországról, hanem Franciaországból is. Különleges darab lesz például az a rajz, amely a Julian Akadémiáról érkezik. A műnek rendkívül érdekes a története – egészen véletlenül bukkantam rá néhány éve, amikor egy dokumentumfilm forgatása során találkoztam az Akadémia igazgatójával. Az irodájában fogadott, ahol megláttam a falnak támasztva néhány rajzot – köztük Czóbel Béla díjnyertes rajzát.

– Hogyan határozhatnánk meg Czóbel Béla szerepét Szentendre művészeti életében?

– Szentendre egyfajta kohója volt a 20. századi magyar művészetnek; egy olyan különleges hely, ahol rengeteg különböző tanultságú, orientáltságú művész találkozott és alakított ki egy nagyon érdekes eklektikus, ugyanakkor markáns sarokpontokkal rendelkező, jellemzően szentendrei művészetet. Czóbel Béla szerepe Szentendrén nagyon fontos volt, hiszen személyében egy nemzetközileg elismert, világjárt művész érkezett ide a városba, egy olyan alkotó, aki jelen volt az avantgárd születésénél. Ez rengeteg muníciót és szellemi tőkét adott a negyvenes évektől (amikortól Czóbel letelepedett Szentendrén) azoknak a művészeknek, akik mesterükként és példaképükként tekintettek rá.

– Mi ennek a megújult Czóbel-kiállításnak a szerepe a mostani művészvilágban?

– Ennek a kiállításnak az a legfontosabb aktualitása, hogy felhívja szélesebb közönség és a szakmánkban dolgozók figyelmét arra, hogy egy életmű bármennyire is lezártnak és kanonizáltnak tűnik, nem tekinthető véglegesnek. Egy életmű kutatása képlékeny dolog. Czóbel Béla esetében is folyamatosan derül fény az életművel kapcsolatos újabb adatokra, valamint újabb kutatási eredmények látnak napvilágot. E kiállítás részben arra ösztönöz, hogy akár nézőként, vagy akár szakemberként merjünk diskurálni, vitát indítani egy művészi életműről és merjük új kontextusba helyezni, másképp beszélni róla, mint korábban.

– Mi ez az új kontextus Czóbel esetében?

– Czóbel Béla életműve 1976-ben zárult le a halálával. Őt az akkori kultúrpolitika egy olyan narratívába illesztette be, amelynek sok pontja megállja a helyét, sok pontján azonban megkérdőjelezhető, hiszen az elmúlt évtizedekben sok Czóbel-kép felbukkanása árnyalta az életművet. Nekünk, művészettörténészeknek, kutatóknak, kurátoroknak az a feladatunk, hogy felfejtsük azokat a szálakat, felfedjük azokat a kontextusokat, hatásokat, amelyek sokszínűbben, rétegzettebben mutatják be a művész munkásságát.

Csímár Kamilla

­

Forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum

Kapcsolódó anyagunk: