Tiszatájonline | 2016. február 6.

A szellem, a szív – és Nietzsche kalandjai

Svetislav Basara a modern kor egyik legnagyobb szabaduló-művésze; csupa eredetiség, s rengeteg történelmi visszaérzés is. Prózájában is szabadalmazott költő. A föld szíve hatásában, írástechnikájában, gördülékenységében, műfajvegyülékéből is kitetsző szerkesztettségében annyira kiszámított, hogy semmit sem bíz a véletlenre. Nagyon is megfontolt kavalkád […]

SVETISLAV BASARA:
A FÖLD SZÍVE.
TANULMÁNY NIETZSCHE CIPRUSI TARTÓZKODÁSÁRÓL

Jóhiszemű tisztelete ilyen-olyan esztétikai kiegyezésekbe dermedt tantételeknek; vagy a klasszikusoktól ellesett attitűdöket, technikákat, írói fogásokat visszatéríteni akaró nosztalgia? Kalandozzék a regény, persze! De hol is? A fantázia vagy a történelem birodalmában? Ha így, ha úgy, akárhogyan: a regény, bár időtlen ideje kitartóan s definiálatlanul rejtegeti belső lényege titkát, végtére mégiscsak generatív szövegépítés.

Sőt: modern változata állítólag arról ismerszik főképp, hogy cselekvő állapotában ragadja meg az embert, és a következtetéseknél százszorta többet ad a jellemfestésre.

A regény? Bolygassuk-e, mikor a per definitionem is viszonylagos. Különben az ember bizonyos dolgokat végső, egyszavas név nélkül is remekül elraktároz magában. A regény képekben egységesíti, amit a filozófia fogalmakban. Nagy munka, s van benne valami rafinéria. A szabályokkal heccelődő, sajátságos szemléletű Svetislav Basara látszólag csak az alkotóra célozva („… mindent, amire csak szüksége van, a környezetétől vesz el, olyasmiket, amivel – őszintén szólva – a környezete nemigen tudna mit kezdeni”), már néhány egyszerű szóval is túlviszi a regényt az ötérzékű valóságon.

Azt mondja: amivel az író környezete nemigen tudna mit kezdeni.

És csakugyan: a regény teljességében egyszerre kell jelen lennie (már amennyiben a regény akár a legkisebb mértékig is igényt tart rá, hogy komolyan vegyék) a kizárólag írói értelemben vett szentség világának és a szentségtelenség világának. A mű és az alkotó, pontosabban e dualitás értékfejlesztő szerepéhez Nietzsche hozzáfűznivalója: „A jó íróban megvan nemcsak a maga szelleme, hanem a barátainak szelleme is.”

E kettőség révén nyer értelmet a regény természetes önereje: az, hogy őrzés is, tagadás is. Láttuk elégszer, hanyatló fázisaiban a regény, folyton föltalálni akar, és kizárólag a saját szellemével kérkedik. „Az őrületben keres menedéket, de az őrület nem fogadja be” ‒ szól A föld szívéből a szereplőként fölléptetett fiktív Freud megjegyzése.

Egy termékeny regényben viszont a lehetőségek legszélső határig tart a kollektív jóváhagyással rögzült értékek (a szentség) világa, hajszálra úgy, mint ahogyan az ellenállhatatlan mozgással bíró, az érthetetlen helyzetek láttára lázadással reagáló, új játékszabályú (azaz szentségtelen) világ. Épp e feszültség az, ami (elméletileg legalábbis) termékennyé tehet egy regényt. Egyszerűbben mondva: a kitüntetett szerepű forma (örök belső ellentmondása révén) vagy tűnékennyé teszi, lényegtelenné bagatellizálja az írás nyersanyagát, vagy megújítva megőrzi. A föld szíve, ez az ízig-vérig pszeudoregény (az anekdotától, a pamflettől a paródiáig) zavarbeejtően sokféle formában és formatöredékben teszi próbára alapmatériáját, amely egyrészt mesteri könnyedséggel jut kifejezésre, másutt viszont közel jár ahhoz, mintha a szerző a semmibe beszélne.

Basara legjobb pillanataiban egy irodalmi Houdini: már ahogyan Show (az irodalmi vagy nem irodalmi nagyságot) látja: Jézus, Sherlock Holmes, Houdini, neki ők a nagyság. Svetislav Basara a modern kor egyik legnagyobb szabaduló-művésze; csupa eredetiség, s rengeteg történelmi visszaérzés is. Prózájában is szabadalmazott költő. Kötelékekbe gabalyodik a bilincsek királya címért; hogy újból és újból bizonyítsa, milyen játszi módon vet maga mögé bármilyen béklyót. De ne tévedjünk: Basara nem olcsó irodalmi vigéc. A huszonegyedik század formabűvészei, formaművészei, demisztifikátorai, s remegő szívű relativistái közül az egyik legautentikusabb. A hetykének tűnő parodista, aki titokban gyón és nyíltan lázad. S akinek pillanatnyilag fogalma sincs, hogy értékek temetőcsőszének vagy értékek főszülészének érdemesebb-e elszegődni a kapkodás és mellébeszélés századában.

A föld szíve (noha egyáltalán nem annak tűnik) rémült regény-hasonmás. De soha rosszabbat! Vérbő szellemesség, sziporkák zuhataga. Humor az alsóbb szintektől a gondolkodtató, megrázó és katartikus humor magas nívójáig. Hetvenkedik, gúnyol, rombol, fapofával prófétál, lever, összekuszál, és saját álarcai mögött végtelenül tiszta kívánna lenni. „Ez a világ pontosan azért olyan, amilyen, mert nem más, mint a gyengék és a megszomorítottak megvalósult álma.” Továbbá: „A költők és a filozófusok – írja Basara – átlátják a tökéletlenségeket és mulasztásokat…”

Adódnék a megoldás: e silány kornak telített elmékre van égető szüksége. Egy szétszakadásig bátor szellemre, az Über-Draufgänger mintapéldányára. Ő fölpuhít és újra kikalapál minden elveszetnek vélt értéket. Hidegvíz-gyógyintézményt csinál a világból, vagy a már eszeveszett világot lecseréli egy eszejött világra. Csak akarni kell; csak egy Nietzsche kell.

Természetesen A föld szívében Nietzsche alig valóságos; titka épp az, hogy mégis nagy súllyal van jelen, hasonlóan a szöveghős mesterséges Nietzschéhez. Elegy-figura volna? Ne vegyünk rá mérget. És az ellenkezőjére se. A káosz évadaiban megszokott, hogy paradoxonok támadják és öldösik egymást egyre újabb paradoxonokért. Basaránál Nietzsche: Nietzsche fonákja, és Nietzsche fonákja: maga Nietzsche; a vele szimbolizált végletességben az értelem és a szív közös kalandja zajlik. És Basara bravúros: miközben a szellemet hajszolja, nem válik el a testtől; a könyve lapjain mindegyre életre kelő kettőségből a létbe kivetett tehetetlen ember iránti gyöngédség finom vibrálását érezni ‒ Basa a nagy írók módjára szolidáris. Látja, hogy a kultúra impozáns századában, a Nietzsche-i tizenkilencedik században kezdődött törés: máig tartóan folytatólagos. Az ember számára azóta sincs megadva, hogy sorsát és életét egymásban azonosíthassa. Eljut a metafizikáig, de az életet körbeölelő fölcserélhetetlen mítosz helyett álmítoszok tükörcserepeiben csodálkozik rá saját torzult vonásaira.

Ami a többit illeti: tudniillik, hogy az áltudományos értékezésekből, a tényleges és koholt filozófiai töredékekből, az önmagát jópár évtizeddel túlélt, vagy poraiból föltámadt Nietzschével készített interjúból (nyilatkozik például a televízióról és az internetről), a legkülönfélébb rendű-rangú hírességek szájába adott Nietzsche-jellemzésekből fakadhat-e akkora kacagás, ami elnyomja az olvasó sírhatnékját ‒ nagy kérdés.

A föld szíve hatásában, írástechnikájában, gördülékenységében, műfajvegyülékéből is kitetsző szerkesztettségében annyira kiszámított, hogy semmit sem bíz a véletlenre. Nagyon is megfontolt kavalkád. Színei, hangulatai, tomboló kedélye, váratlanul előugró komorsága szándékolt. A tragikus derű könyve, okos könyv. Olyan anyagot hoz föl, amely tárgyának sajátja, nem pedig öncél: itt a különcség is tárgyi sajátság, nem pedig (mint a másik német, Hegel írja) rossz partikularitás.

Nietzsche, tudjuk, drága árat fizetett végletekig menő, már-már irracionális okosságáért.

Hogy Basara is ilyen görcsös-e? Nem úgy tűnik. Dühe is, mint a szabadlevegő. A vészes, terhes fellegek odafent. Egy helyütt azt írja: „A könyvek, éppúgy, mint az élet, tények és kitalációk megfoghatatlan keverékei.”

Mi ez? A komolyan veendő reménytelenség aforizmája? Vagy csupán egyszeri Basara-akkord; lazulj el, üzeni? A versenytéren minden lehetséges.

     Kelemen Lajos

1155716_2Svetislav Basara: A föld szíve

Sándor Zoltán fordítása

Napkút Kiadó

Budapest, 2015

270 oldal, 2990,- Ft