06.30.
| Grand Café – Gurubi Ágnes Szív utca című regényének bemutatója >>>
06.19.
| A Tricikli Fesztivál részletes programja >>>
06.09
| Grand Café – Ráolvasás 06. – Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok >>>
06.08.
| A Szőke Óceán – Szépírók a Vígmatrózban >>>
05.27.
| Isteni testek – kötetbemutató >>>
05.17.
| Munkácsy-díjas festőművész kiállításával nyit újra a REÖK >>>
05.14.
| Online Túlélősóval jelentkezik Szegedről a MASZK Egyesület >>>
04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
 TiszaLINE Szalon

05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

Az eltűnt időnk nyomában
2016.01.30 - tiszatáj

GYÖRGY PÉTER:
A HATALOM KÉPZELETE.
ÁLLAMI KULTÚRA ÉS MŰVÉSZET 1957–1980 KÖZÖTT

„Még el se ment, máris itt maradt”
(Trabant zenekar)

A hatalom képzelete című új könyvében György Péter – amint ezt a kötet alcíme tulajdonképpen összefoglalóan jelzi is – az állami kultúra és művészet 1957 és 1980 közötti működésének értelmezésére vállalkozik. Az időhatárok persze a szerző számára is inkább csak a vizsgálódás megkönnyítésére szolgáló tájékozódási pontokként kezelendők, hiszen nyilvánvaló, hogy egyetlen történelmi dátum sem tekinthető valamely kezdet vagy vég tiszta, önazonos, a történelmi időből elkülönülő mozzanatának, mert – mint minden időpillanat – magában hordja a benne sűrűsödő múltak és eljövendő lehetséges jövők megannyi rétegét. A kijelölt időszelet György Péter számára is inkább csak annak érzékeltetésére szolgál, hogy nagyjából lefedje azt a társadalmi-kulturális időszakot, amelyen belül a hatalom szinte teljes egészében uralni volt képes a képzeletet, s ezen keresztül szerepeket, magatartásmintákat, gondolkodási és nyelvi sémákat, habituális stratégiákat teremtett, ellenőrzött vagy tiltott.

A könyv tárgya tehát ezúttal is az emlékezet, ami – ahogyan György Péter oly sok írásában – ezúttal is a jelen megértésének feltételeként és egyetlen lehetőségeként válik az elemzés tárgyává, míg a szöveg módszertani terét a kultúraelmélet, a kulturális antropológia, a művészetelmélet és – történet, az esztétika vagy a mentalitástörténet közötti izgalmas határátjárások formálják. Ezek a határsértések, a távolinak tűnő asszociációk, a kulturális területek közötti kapcsolódások megteremtése, meglepő metszetek kirajzolódásai adják György Péter szövegeinek összetéveszthetetlenül izgalmas kalandját, melyek nyomán a Kádár-korszak olyan elfeledett mechanizmusai válnak láthatóvá, amelyek – a könyv szándéka szerint – a rendszerváltás utáni társadalom önértelmezési problémáinak tisztázásához segíthetnek hozzá.

A hatalom képzelete kifejezetten érzéki képet nyújt egy lassan múltba süllyedő korszak kultúrájáról, és ez a bizonyos érzékiség nem egyszerűen a portrék, események, folyamatok testközelbe hozott mikroábrázolásának köszönhető, hanem a szöveg stiláris megformáltságából fakad. György Péter retorikájától ugyanis ezúttal is roppant távol áll az objektivitásvezérelt, szcientista kívülállás szerepválasztása, beszédmódja nem nélkülözi a pátoszt, a személyességet, a magánelfogultságok felvállalását vagy akár a szépirodalom határát súroló provokatív hatáseffektusok nyelvi elemeinek eleganciáját. György Péter értekező prózája e tekintetben a francia filozófiai esszé olyan művelőit juttathatja eszünkbe, mint például Jean Baudrillard, akinek roppant hatásos szövegei nem utolsó sorban szintén a meghökkentő kapcsolódások és első pillantásra paradoxnak látszó gondolattársítások filozófiai frissességével nyűgöznek le, ám amelyek ugyanakkor – György könyvéhez hasonlóan – bizonyos fokú könnyedséggel kezelnek vagy teremtenek egynémely összefüggéseket, és sok esetben, hogy finoman fogalmazzak, tartózkodnak az argumentáció nyűgétől.

György előző kötetének recepciója bővelkedik az elsősorban történészek által megfogalmazott kritikai észrevételekben, elég emlékeztetni Bárdi Nándor 26 lapos hibajegyzékére. És ha ilyen lista A hatalom képzelete kapcsán nem is lenne összeállítható, az bizonyos, hogy a túlbeszélés, mitizálás, máskor az önellentmondások vagy az apodiktikus állítások hatásos, ám kérdések sorát felvető hálózata ez esetben is okozhat zavarokat az olvasónak.

A könyvet egy olyan festményhez tudnám leginkább hasonlítani, ami a megfelelő távolságból nézve lenyűgöz a színek és formák utánozhatatlan hatást keltő látványával, ám közelebbre lépve előbukkannak azok az apró sérülések, hibák, elnagyolt motívumok, amelyek kidolgozására az alkotónak, minden jel szerint egyszerűen nem volt türelme. Ezt a lendületes ecsetkezelést – hogy még egy utolsó hasonlattal a festmény-metaforánál maradjak – remekül jellemzi György Péter nyelvhasználatának egy meglehetősen szembeötlő stiláris sajátossága, jelesül a „radikális” és a „drámai” szavak jelzői szerepben történő következetes használata. A szövegben ugyanis radikálissá és drámaivá válik minden, ami jelentős, és minden ami jelentéktelen, épp úgy radikális a változás, mint az állandóság, a felejtés és az emlékezés, ahogyan a beszéd és a hallgatás is. Ebben a stiláris hevületben nyilvánvalóan nem a dolgok nivellálási kísérletének lehetünk tanúi, érzésem szerint sokkal inkább a legapróbb eseményt is felfokozott személyes élményként átélő szerző nyelvi önarcképét fedezhetjük fel benne, aki elemzése szinte minden egyes mozzanatát nagyszabású, érzéki élményként éli meg.

A hatalom képzelete olyan esszék sorozata, amely portrékat, sorsokat, hatalomtechnikai játszmákat, személyes túlélési stratégiákat és szerepválságokat villant fel, nyilvánvalóan nem valamiféle egységes tabló reprezentálásának, sokkal inkább az akadémiai emlékezet hiányosságait kitölteni szándékozó mozaikok bemutatásának szándékával.

A könyv vázlata egyébként jól felismerhetően kirajzolódott már a Kádár köpönyege című (a hasonló című kötetben 2005-ben megjelent) esszében is, melynek szereplői – a kor írói, képzőművészei, ideológusai, filmesei – egy komplexebb összefüggésrendszerben, és persze gondosabban kidolgozva  tűnnek fel most A hatalom képzete lapjain is.

A portrékból kirajzolódó sorsok mindegyike tragédia: öngyilkosságok, énválságok, delíriumok, pusztulás felé botorkáló élőhalottak szenvedéstörténete tölti be a Kádár-éra György Péter által megrajzolt térképét. A korszakot – írja Szentjóbynak 1978-ban kelt levelében Molnár Gergely, a Spions frontembere – a legfontosabb öngyilkosok hullái borítják, és György Péter könyve mintha e felismeréshez kapcsolt kései gyászjelentések sora lenne.

S mint minden gyászjelentés, György könyve is a felejtés elleni küzdelem lenyomata, ami az emlékezés erejével próbálja életre kelteni egy olyan időszak szereplőit – szerzőket, műveket, mentalitásokat –, akik és amelyek egy politikai berendezkedés eltűnésével együtt hulltak maguk is a véglegesnek tűnő megsemmisülésbe. Félreérthetetlen tehát a szerző etikai gesztusa, amely valamiféle utólagos igazságszolgáltatás morális kötelezettségének engedelmeskedve próbálja mindezt visszaemelni a jelen emlékezeti terébe.

A késői jóvátétel erkölcsi parancsa azonban egy alapvetően hermeneutikai problémát vet fel György Péter számára, amelyet – úgy vélem – teoretikus szempontból felemás módon kezel. A Kádár-korszak politikai eltörlése – állítja ugyanis egyrészt igen helyesen – egyben a magyar kultúrtörténet önreflexív folytonosságának megszűnését is jelentette, ami az önismeretről történő lemondás megengedhetetlen következményeit írta bele a posztkádári kor kollektív tudatába, megteremtve és legitimálva ily módon a felejtés hagyományközösségét. Ezzel szembeszegülni kívánó vállalkozásához György Péter ugyanakkor azt a kválé-elméletet veti be teoretikus fegyverként – könyvében erre többször vissza-vissza tér – amely éppenséggel az alapvető érzéki tapasztalatok átélésének lefordíthatatlanságát deklarálja. A társadalmi kválék esetében ez alapvetően az interpretáció lehetőségét, érvényességét, az eleve átadhatatlan tapasztalatok ismeretelméleti és gyakorlati filozófiai kérdését hívja elő. Jelesül azt a problémát, hogy mivel a dolgok csak az érzéki élmények átélhetése révén válhatnak végül értelmezhetővé, azaz a kívülállók számára szükségképp lefordíthatatlannak bizonyulnak, a társadalmi kválék – fogalmazza meg maga György – „a két rendszer közti átjárhatatlanság példái.” (12) Bennem egyébként kérdéseket vet fel az is, hogy a kválé-problematika mennyiben fogalmaz meg revelatív állításokat a klasszikus és a kortárs filozófiák hasonlóan agnosztikus irányaihoz, vagy a történeti és filozófiai hermeneutikákhoz  képest, ami azonban A hatalom képzete kapcsán e tekintetben inkább érdekes, az a praxis és az elmélet ellentmondásos viszonya. Úgy tűnik ugyanis – akár csak az előbbi idézet alapján is –, hogy a könyv elméleti bázisa mintha tagadná a szöveg alapvető célkitűzésének megvalósíthatóságát, vagy másképp fogalmazva, a szöveg léte zárójelezi önnön teoretikus keretezését.

A könyv ezzel együtt mindenesetre arra tesz kísérletet, hogy sikerrel áthidalja a korszakokat elválasztó szakadékot, azaz mégiscsak létrehozzon valamiféle megértést. Nyilván nem érdektelen kérdés ezzel kapcsolatban, hogy tulajdonképpen kinek is szól a könyv, milyen célközönségnek íródott, illetve ettől függetlenül kik az olvasói? Akik ugyanis nagyjából felnőttként is éltek már a Kádár-korszakban, azaz beható tudásuk van a kor nyelvi, érzelmi, habituális utalásainak minden esetben politikai jellegű szövevényéről, valamiféle „kontroll csoportként” tesztelhetik György Péter esszésorozatát, akár magukra ismerve, akár elhárítva az azonosulást ismerhetnek rá egy valaha volt közös tapasztalati tér jelentésrendszerére. Igaz, ennek a merőben elméleti elképzelésnek éppen a kötet egyik szöveghelye mond ellent, amikor György Péter arról az idősebb albán hölgyről ír, akinek egy régi, még az albániai kommunista szövetség egyik kongresszusán tartott beszédét játszottak le videón, s aki olyan döbbent értetlenséggel hallgatta magát, mintha idegen nyelven szólalt volna meg az archív felvételen. (91.) Vélhetően azokhoz a Kádár-kor után szocializálódott olvasókhoz hasonlóan, aki számára György Péter könyve egy olyan, a szakadékon túli, elsüllyedt világról szóló híradás, melynek nyelve, kulturális kódjai csupán esetleges sikerrel kecsegtető fordításokon keresztül válnak hozzáférhetővé. Nyilvánvaló persze, hogy mindez a kválék emlegetése nélkül is régóta ismert hermeneutikai probléma, és György Péter könyvét, ha szeretjük, aligha emiatt fogjuk élvezettel olvasni.

Hanem például a kulturális kódok, eltérőnek tetsző terrénumok, jelhasználati módok már említett határsértő egybelátásáért, ami a találkozások olyan izgalmas közös tereit hozza létre, amelyek a felszíni rend alatt működő rejtett hálózatok, új szemantikai mezők működését teszi láthatóvá. Ez lehet akár csak röviden odavetett, érzékeny megfigyelés pl. arról, hogy 1957 első hónapjaiban a kivégzésekről szóló híradások tipográfiájának változásai a Népszabadságban miképpen függnek össze a rendszer stabilizálásával kapcsolatos hatalmi elképzelésekkel (31.), vagy egy hosszabb áttekintés arról, hogy a korszak magyar filmjeiben megjelenő terek, lakásbelsők szemantikájából miképp olvasható ki a rendszer biopolitikájának megannyi meghatározó részlete (148–150.).

Még egyszer leírom, György Péter könyvének igazai revelációja az a szerzői pillantás, melynek eredményeképp a film, az irodalom, a képzőművészet, az építészet médiumai egymást kölcsönösen értelmezve jelenítik meg a korszak látható és láthatatlan történetét, illetve azok a váratlan asszociatív kapcsolódások, amelyek a Neurotic együttestől Goetheig ívelve tarkítják a szöveget. A kötet legvaskosabb részét kitevő irodalmi kisportrékról azonban nehéz a feltétlen elragadtatás hangján beszélni, még akkor sem, ha rengeteg izgalmas adat, információ, mentalitástörténeti értékű adalék támasztja alá ezeket a szövegeket. (Érdemes megjegyezni, hogy a könyvhöz több mint száz oldalnyi jegyzetanyag kapcsolódik, ami önmagában is igazán remek olvasmány.)

A kisportrékat tartalmazó fejezet az Árnyékban címet viseli, ami vélhetően annak a szerzői koncepciónak lenne a jelzése, hogy olyan írók kerüljenek benne bemutatásra, akik ugyan a korszakban fontos, népszerű, vagy sikeres szerzők voltak, ám a működésüknek teret adó társadalmi korszak eltűnésével maguk is kiestek a kulturális emlékezetből. Úgy tűnik – és ezt a szövegek már említett személyes, pátosszal (is) teli retorikája szintén alátámasztani látszik –, György Péter valamiféle kései jóvátétel etikai imperatívuszát követve igyekszik a kortárs kulturális emlékezetbe visszaemelni ezeket a szerzőket, a könyv első lapjain megfogalmazott vállalás szellemében visszaállítva az emlékezés folytonosságát. „Egy olyan elemző – írja Bourdieu A művészet szabályai egyik fejezetében – aki a múltból csak azokat a szerzőket ismeri, akiket az irodalomtörténet megőrzésre méltónak nyilvánított, az a megértés és az értelmezés alapvetően hibás formáira ítéli magát. (…) Megtagadja mindannak valódi megértését, ami a fennmaradtak munkáiban és elutasításaikban az elsüllyedt szerzők tettének és létének közvetett terméke.” A francia szerző ezekkel a mondatokkal mintha csak György Péter izgalmas vállalkozásának teoretikus kereteit rajzolta volna ki, ugyanakkor azonban e vállalkozás egyértelmű sikerét – jelentőségét egy pillanatra sem vonva kétségbe – néhány szempontból  problematikusnak látom.

Elsőképp egy – meglátásom szerint – aránytévesztést említenék. Mert általánosságban igaz ugyan, hogy a fejezetben felsorakoztatott szerzők nem részei az élő irodalmi kánonnak, ám semmiképpen sem állítható, hogy a felejtés egyképp, egyenlő mértékben érintené őket. Nyilvánvaló, hogy a középiskolai és/vagy egyetemi tananyaggá vált Illyést, Déryt, Sarkadit másképp övezi a hallgatás, vagy legalábbis másmilyen hallgatás övezi, mint például Bertha Bulcsut, Szabó Istvánt, vagy Kamondy Lászlót, és megint másként és más dimenzióban Csurka Istvánt, vagy épp Fejes Endrét és Galgóczi Erzsébetet, akiknek regényeivel néhány évvel ezelőtt pl. egy újraolvasási kísérlet is foglalkozott. (A Vidravas szerzőjének neve egyébként a Tartalomjegyzékben hibásan szerepel, ahogyan a 217. lapon Kardos G. György regényének címe is.) A kisportrék szövegei viszont mintha nem vennének tudomást a kortársi hallgatás szemantikailag különböző csendjeiről, mint ahogyan arról sem, hogy – hallgatás ide, felejtés oda – Illyés vagy Somogyi Tóth Sándor prózája közt nem csak a mai olvasók, de a Kádár-korszak befogadói számára is jelentős esztétikai, minőségbeli különbségek voltak érzékelhetők. (A Próféta voltál szívem ugyan kamaszkorom egyik, akkor fontosnak érzett olvasmánya volt, most azért mégsem gondolom, hogy az ideológiailag megingott, iszákos újságíró története különösebb helyet érdemelne az irodalmi diskurzusban.) A kisportrék felépítése, módszertani építkezése egyébként a klasszikus, szerzőközpontú irodalomtörténeti kézikönyvek ideológiavezérelt logikáját követi, melyek gerincét a társadalmi közeg, a származás, az ideológiai kötelmek és ellenállások azon viszonyrendje alakítja, melynek a műalkotás csupán puszta derivátuma és reprezentánsa. „Galgóczi soha nem mondott le arról a kiváltságáról, hogy azokról írjon, akik közé született” – olvashatjuk például az életmű tömör szinopszisát egy helyütt (246.). Szabó Istvánról megtudjuk, hogy a „felvilágosult diktatúra volt az ő életének kerete is, miként is lett volna elképzelhető, hogy az ne hasson rá” (263.), míg „Gáll (József) jól látta, hogy ha nincs 1945, akkor belőle sem lehetett volna író soha. Nem is felejtette el, hogy hova tartozik.” (251.) Fejes Endre írói kudarcának magyarázataként – az 1982-es, A fiú, akinek angyalarca volt c. kötet kapcsán – azt olvassuk, hogy „amire ez a könyv megjelent, addigra a kortárs irodalom újabb hullámai – akaratlanul is kihasználván a politikai átrendeződésből következő kulturális vákuumot – egyszerűen elsöpörték azt a világot, amelyet Fejes értett, szeretett vagy gyűlölt, de amelyben otthon volt.” (213.) Ezzel szemben Somogyi Tóth Sándor „valóságérzékelése és fantáziája, vágy és rémálmai mind a korszak függvényei voltak. A szocialista Magyarország kizárólagosságában hinni, bizonyosnak lenni nem volt meglepő.” (195.)

E kiragadott példák a kádár-kori szerzőportrék sémáját idézik, azzal a nem elhanyagolható különbséggel persze, hogy míg ott a társadalmi-szociális-ideológiai funkciók hangsúlyozása a szerzői üdvtörténet garanciáját jelentette, György leírásaiban épp ellenkezőleg, a szerepválságok és identitáskudarcok biztosítékaként jelentkezik. Szomorú, sokszor tragikus végű sorskatalógust olvashatunk, A holtak enciklopédiájának realista feldolgozását.

A kis fejezetek – jóllehet tudjuk, hogy közelmúltunk történelmének dokumentumai – György Péter pátoszos, rezignált retorikájában egy csehovian szürke, mindent szétmállasztó világról hírt adó vigasztalan novelláknak tűnnek, melyek a megváltás esélytelenségét ismételgetik makacsul.

Érdemes azért emellett – és itt térnék rá a szövegcsoporttal kapcsolatos tulajdonképpeni gondjaimra – annak a deklarált szerzői szándéknak a fényében is értelmezni ezeket a kisportrékat, amelyet György Péter a fejezet bevezetőjében fogalmaz meg, majd összevetni mindezt a szövegcsoport titkos főhősének, Balassa Péternek szentelt sorokkal. Nos, a bevezető részben többek közt a következőket olvassuk: „Az alábbiakban […] azoknak az íróknak a munkásságát idézem fel, akik mára az irodalmi hálón […] kívül kerültek, miközben munkásságuk most is igencsak figyelemreméltó. […] a felejtés, azaz a marginalizáltság gyakran, mint azt láttatni remélhetem, oktalan és értelmetlen.” Nyilvánvaló, hogy György Péter méltánytalannak és (esztétikai értelemben is) igazságtalannak érzi bizonyos szerzők kihullását a kánonból, szándéka szerint eme „oktalan” felejtés ellenében igyekszik tehát kisportréival kísérletet tenni a kánon megmozgatására. És most nézzük, hogyan fogalmaz György Péter a Balassáról szóló – emelkedett hangvételű, ám némiképp polemikusnak tűnő – sorokban: „Említést sem tett a szocialista realizmusról, illetve a szocialista irodalomról, végül a szocializmus idején írt szövegkorpusz egészéről sem, mindarról tehát, amiből az általa fontosnak látott szövegeket kiemelte.” (58.) Majd: „Balassa nem pusztán a kortárs kulturális intézményrendszert és hatalmi struktúrát tekintette nem létezőnek, de elkerülhetetlenül a kortárs irodalom jelentős részét is, amelyet – nagyrészt teljesen tévesen – sértően azonosított az amnézia gyakorlatával, illetve automatikusan hozzácsapta azt a reflexiómentes elbeszélés, transzparens történeti szövegteremtés épp általa legyőzött kísértetéhez.”

A következő mondattal György aztán már egyértelműen saját munkájának jogosságát és szükségességét igazolja, hiszen szerinte (Balassa) „nem csupán a szocialista irodalom fogalmát tette láthatatlanná, hanem a korszak számos kiváló íróját is, akiket aztán az elkövetkezendő években az új kánon uralkodó paradigmává válásának megfelelően el is takart a prózafordulat árnyéka.” (59-60.)

Nincs mód most a kánonképz(őd)és elméleti kérdésirányai felől számon kérni György argumentációjának e tekintetben elég egysíkú szemléletét, inkább arra a neheztelésre szeretném felhívni a figyelmet, amelyet a szöveg a kánonalkotó, az irodalompolitikus  Balassával szemben táplál. Akit – kis túlzással – olyasfajta agresszorként rajzol meg, aki a maga kénye-kedve szerint, hibás és önös ízlést tükröző döntések alapján ítélkezve taszított az érdemtelen feledésbe szerzőket és irányzatokat, maga is hozzájárulva ily módon a „felejtés kultúrájának” kialakulásához. Innen nézvést kerül kicsit radikálisabb megvilágításba a bevezető rész fentebb már idézett szándéknyilatkozata bizonyos alkotók és irányzatok „oktalan és értelmetlen” marginalizációjával kapcsolatban, hiszen itt válik láthatóvá, hogy György Péter Balassával szemben, őt revideálni kívánva tesz újszerű olvasási javaslatokat az irodalmi hagyomány – ha talán nem is újrarendezése, de – szélesítése érdekében. Ami természetesen, a kánon természetéből fakadó nyitottság és produktivitás szellemében tökéletesen védhető elképzelés, egyebek mellett az erre való kísérletek működtetik az irodalmi diskurzusokat. Hogy tényleg csak egy olyan példát említsek találomra ezzel összefüggésben, ami a György Péter által e kötetben preferált szerzőkkel kapcsolatos, Kálmán C. György már sok éve felvetette annak a lehetőségét (Élharcok és arcélek, 215.), hogy meg kellene kísérelni Esterházy felől olvasni Galgóczit és Sántát, vagy Térey felől Illyést.

Ez a javaslat azonban olyan értelmezői stratégiát tartalmaz, ami egy viszonyrendszerben képzeli el különböző poétikák összevetését, hiszen a kánon nem pusztán lista, hanem társadalmilag érvényes szabályrendszerben működő olvasási mód, értelmezési metódus. György Péter írói portréiban viszont nem találom azokat a kontextusokat, az irodalmi szövegek használati módjának azokat a lehetséges kapcsolódásait, aspektusait, értékpreferenciát – jóllehet ezek létezése nyilván nem zárható ki –, amelyeken keresztül csatlakoztathatók lennének a jelenlegi irodalmi tudásunk esztétikai, nyelvi vagy etikai mintázatát alkotó erővonalaihoz, a most kanonikusan kezelt szöveghalmazok mögötti szabályrendszerek hálózatához. Mert a szerzői életpályák György általi novellisztikus bemutatása nem csak a szűk levegőjű Kádár-kori atmoszféra érzékletes ábrázolása miatt kelti a zártság képzetét, hanem azért is, mert a művek mintha egy légüres, önmagukon és szerzőjükön kívül semmivel kapcsolatot nem tartó, önreferenciális esztétikai térben jelennének meg. Alig egy-két alkalommal jelez a szöveg olyan lehetőségeket, amelyek a most kurrensnek vélt irányok felől javasolják az újraolvasás kalandját: Galgóczi kapcsán megemlítődik Foucault (244.), Gáll István esetében pedig egy meglehetősen tétova Konrád-utalással találkozunk (255.). És végül zártnak tűnik azért is, mert a korszak irodalmi terepét olyan homogén terrénumnak mutatja, ahol az értékválasztásoknak, személyiségszerepeknek és esztétikai preferenciáknak csakis a kisportrékban jellemzett stratégiái létezhettek, és nem élt volna ezek mellett számos, ettől jócskán eltérő esztétikai produkcióban is reprezentálódó identitásváltozat. Amit természetesen maga György Péter tud a legjobban, aki több nagyszerű tanulmányban értelmezte a Kádár-éra hivatalos közege mellett, alatt, helyett virágzó kulturális törekvéseket, hirtelen a már említett Kádár köpönyege kötetben is olvasható Marslakóink titkos történetét említem gyorsan. Ezek legalább utalásszerű említése, az eltérő utak és lehetőségek futólagos viszonyrendbe állítása intenzívebbé tehette volna eme „elfeledett szerzők” életművének számos aspektusát, tekintettel arra is, hogy a Kádár-kor alternatív kulturális kísérletei ma jobbára a mainstream esztétikai paradigmák részét képezik.

De talán mindez csak szőrszálhasogatás. György Péter könyve mindezzel együtt vagy ezek ellenére is nagyon fontos munka, ami ráadásul – érzésem szerint – csak első dokumentuma egy olyan sorozatnak, amely hasonló empátiával és részletgazdagsággal a korszak kulturális ornamentikájának további elemzését nyújtja. Illyés Gyula kapcsán írja György Péter – nem titkolt elfogultsággal, és gondolom sokakat ellenkezésre sarkallva – hogy Illyés kádár-kori tevékenységét nem meg- és elítélni, hanem megérteni érdemes. (178.) (Ami Illyés szocializmusban felvállalt és/vagy megtagadott szerepeinek valamelyes ismeretében nyilván számos kérdést felvet e megértés határait és minőségét illetően.) Mindezzel együtt is úgy érzem, György Péter megkerülhetetlenül fontos könyvéhez is – minden jogos vagy jogtalan bírálatával együtt – szintén ez az empatikus megértés lehet az egyetlen méltó olvasói attitűd.

Szabó Gábor

(Megjelent a Tiszatáj 2015/7. számában) 

 

ahatalomkepzeleteMagvető Könyvkiadó

Budapest, 2014

488 oldal, 3990 Ft

 

 

 

 

 

 


Címke: , , , ,
2021.06.23 - tiszatáj

AZ ARTÉR EGYESÜLET KIÁLLÍTÁSA
Art-art: összetart!
Az Artér Egyesület immár több, mint 15 éve alakult Budafokon. Tagjai olyan művészek, akik különböző szálakon kötődnek Budapest XXII-ik kerületéhez. A hivatásos alkotók szakmái az alábbiak: festő, grafikus, szobrász, keramikus, ötvös, divattervező, textiltervező, fotográfus, üvegtervező, formatervező, építész, illetve restaurátor […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.23 - tiszatáj

– MONDJA CSUZDI ESZTER, A SIMÁNDY-ÉNEKVERSENY EGYETLEN MAGYAR GYŐZTESE
A Szegeden tanuló vajdasági szoprán, Csuzdi Eszter lett az idei Simándy-énekverseny egyetlen magyar győztese. Temesi Mária növendéke nemcsak az aranyéremmel járó félmillió forintot kapta meg, hanem koncertezni hívták Moszkvába, és további különdíjakat is nyert… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.22 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A kiállítás címe, Magánélet, nem sokkoló, csak tényt közöl. Miközben kísérlet(ek) tanúi vagyunk. Sajnos nem csak tanúi, a mi bőrünkre is megy (és ment) a játék. Soha eddig meg nem élt helyzetbe kerültünk, valamennyien. Váratlanul csapott le ránk a vírus, a karantén, a ránk kényszerített bezártság, a reménytelenség, az egyedüllét, a kettős, vagy többes magány, amiből semerre se léphettünk ki […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.21 - tiszatáj

OPERARAJT-PROGRAM INDÍTÁSÁT JELENTETTE BE ÓKOVÁCS SZILVESZTER
A szegedi Simándy-verseny tapasztalatai nyomán ötven énektanárral 2022-ben országszerte elindítanák a tehetségfejlesztő Operarajt-programot – jelentette be a vasárnapi díjátadó gálaesten a zsűri elnöke, Ókovács Szilveszter. A Magyar Állami Operaház főigazgatója szeretné, ha több fiú választaná ezt a pályát, és trendivé tenné az éneklést… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.21 - tiszatáj

SZABÓ GÁBOR: TÖRTÉNETEINK VÉGE
Szabó Gábor tanulmánykötete a mikrohistória és az újhistoricizmus létrejötte óta igen intenzíven gyarapodó emlékezet-diskurzuso­kat bővíti kortárs magyar regények, rövidprózák, esszékötetek és Petri György lírai munkásságának mélyreható elemzésével. Első látásra is kitűnik, hogy Szabó nemcsak a legszűkebb és legelitebb kortárs kánon kínálatából válogat, hanem egy-egy szerző kevésbé előtérben lévő szövegével, vagy az idő próbáját még ki nem állt műveivel is előszeretettel foglalkozik… – KISS A. KRISZTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.20 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SIMÁNDI KATALINNAL, A LEGENDÁS TENORISTA LEÁNYÁVAL
Több mint két évtizeden át Simándy József özvegye képviselte a családot a legendás tenorról elnevezett szegedi énekversenyen. Jutka asszony köszöntőt mondott, díjat, ajándékot adott át, igyekezett segíteni a fiatal operaénekesek pályakezdését is. Halála után részben egyik leányuk, Simándi Katalin vette át ezt a feladatot, akivel a pénteki döntők szünetében beszélgettünk… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.19 - tiszatáj

ÁRAMSZÜNETTEL ZÁRULT A MARATONI SIMÁNDY-VERSENY
Négy kategóriából négyben déli szomszédaink énekesei győztek a szegedi Simándy-versenyen, pontosabban a II. korcsoportban Temesi Mária növendéke, a szerbiai Padéról indult Csuzdi Eszter, a szegedi művészeti kar hallgatója szerezte meg az első díjat. A győzteseket a vasárnapi díjátadó gálakoncerten hallhatja a közönség a Szegedi Nemzeti Színházban… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.17 - tiszatáj

SHIVA BABY 
Forma és tartalom ritkán olvad ilyen hibátlan egységbe. Sőt, Emma Seligman kritikai hozsannákkal útra bocsátott dramedyjéhez még nagyszerűbb bravúr köthető: a járványidőszakban piacra dobott művek talán legtökéletesebbje, plusz megoldásai bármelyik filmtörténeti irányzat díszére válnának… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.17 - tiszatáj

DARVASI LÁSZLÓ: PÁLCIKA, A DETEKTÍV
Darvasi László az első Pálcika-könyvében már megteremtette azt a színes, kedves és élettel teli mesevilágot, amely otthont ad a második kötet, A nagy Gerbera-nyomozás cselekményének is. Habár a könyv folytatás, a szerzői előszó összekapcsolja annak előzményével és el is választja tőle: „Ez most egy új mese” – így a szerző. A második kötet önmagában is megállja a helyét, bár ha valaki ezzel a kötettel ismeri meg a Pálcika-világot, annak valószínűleg egy picit fészkelődnie kell, mire a beszélő, izgő-mozgó tárgyak között kényelmesen elhelyezkedik. Mert itt megesik, hogy Pálcikának ceruzákat kell kivallatnia, az ereszt Endrének hívják és szereti heccből az emberek nyakába csorogtatni a vizet, és különös szerelem születhet egy fogpiszkáló és egy kutyatej virágocska között… – KATONA ALEXANDRA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)