Fekete I. Alfonz: Nadar utolsó fényképe

Nadar írja naplójába: Az emberek közül sokan azt hitték, ha eljönnek hozzám, halhatatlanokká teszem őket. Holott nem ők lesznek halhatatlanok, csak én. Én tervezek, irányítok, és fordítom úgy a fényképezőt, ahogy akarom. Merő kitaláció csupán, hogy ők, ott a lencse másik oldalán befolyásolni tudtak volna. Megkötöm őket tekintetemmel. De ők távol vannak attól, hogy ezt megértsék. Még Baudelaire is, pedig róla azt gondolhatnánk, hogy értő szemmel fordul a modern technika ezen vívmánya felé. Ha a mindig óvatos férfiak összeborzolt szemöldökkel dörmögtek valamit a közelgő háborúról, addig azon töprengtem hölgyeiket nézve, vajon melyik szemgolyójukból lopjam el a tekintetet. Nézhetnek egyenesen a kamerába vagy elfordíthatják fejüket, a rablás sikere garantált. Amiről nem tudták, hogy övék, az nem is hiányozhat, tehát vissza sem akarják majd kérni.  A legszebb az egész műveletben, hogy teljes mértékben fájdalommentes, a fotózásra érkezett személy holttá merevül arra az egy pillanatra, míg szerkezetem végzi a metszést. Az elorozott daraboknak egyelőre nem találtam felhasználási módját, azonban ahogy halad előre a technika, tülkölnek és izzanak odakinn a világban az ötletek s megvalósításaik, úgy kerülök egyre közelebb felhasználásuk sokrétűségéhez. Szeretnék ezekből a kádáver-darabokból összeilleszteni egy új embert. Meglátásom szerint csakis ember állítható össze a darabokból. Úgy új egészet tudnék teremteni. Bárcsak kivehetném, formázhatnám őket, azt és úgy tennék velük, ahogy kedvem szottyan. Szerencsés esetben játszadozásaim eredményeként szárnyakat is tudok készíteni az anyagból.

Vizsgálódásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy miután a kivágott rész eltűnik a lefotografált ember egészéből, úgy különböző, számomra még nem teljesen átlátható rendszereken keresztül új rész keletkezik. Míg a fényképező mechanikáját, működési elvét nyomon tudom követni, addig ez olyan feladat elé állít, amely kezdőpont híján eddig meghaladta elképzeléseimet. Ha meg is van a kiindulási pont, és az érkezési oldalon is ott a keletkezett anyag, akkor azt kell már csak meghatározni, milyen műveletek, részegységek együttállása alapján történik mindez. Úgy gondolom, hogy sem a matematika, sem a mechanika, sem az aerodinamika törvényei nem érvényesek rá. Ezen zárt egység, amelybe bejut a kiszakított darab, mely nem csupán feldolgozott anyag, hanem mint kitépett folyamatrész egy másik processzusból, merő talány. Miként építhetek fel teljesen különböző rendszerek elemelt részecskéiből egy új rendszert? Mivé válik kezem nyomán? Milyen módon tehetem láthatóvá először a magam, majd később mások számára? Megannyi kérdés foglalkoztat ebben a tárgykörben, azonban nyomára a megoldásnak, eddig még, nem bukkantam. A fő kérdés s így vizsgálódásom fókusza továbbra is a fekete doboz kell hogy legyen, ahol nem látom a lezajló folyamatrendszereket, átkötéseket és átalakulásokat. Meggyőződésem, hogy ezen rébusz megoldásával olyan tudás birtokába juthatok, melyet a későbbiekben hasznosítani tudok. Mindenképpen fel kell feszítenem ezt a titok-kagylót. Ugyanakkor, ha sorjában vesszük amit tudunk, úgy hiszem, megtalálhatom a magyarázatot. Azzal kellene kezdeni a vizsgálódást, hogy ha a halhatatlanságot jönnek megkapni hozzám az emberek, úgy nem sarlatánság-e úgy útjukra bocsátani őket, hogy pont azon részükből téptem ki egy darabot, amely valóban halhatatlan. Amíg ceruza vagy ecset volt a kezemben, addig nem kellett ilyesmitől tartanom. A fényképező azonban valósággal más jószág. Szinte akarata van. Az eltávolított részt mindentől elzártan tartja a hasában, előfordult, hogy én magam sem tudtam hozzáférni. Későbbre halasztva az orozás megértését, illetőleg magyarázat híján, kénytelen vagyok a végterméket szemügyre venni. Emberi szilánkok kumulálódnak, kupacokba rendeződnek egy-egy hosszabb sorozat után. Ezért is van több masinám, hogy elkerülhessem a telítődést. Ha olyan elven működne, mint a háztartási porszippantó, úgy mindent a legaprólékosabb részletig újra tudnék tervezni, azonban ez lehetetlen. Sopánkodásomat egy mozdulattal félrelökve kell tehát olyan tézisekkel előállnom, amelyek hitelessége megáll minden ellenében. Bizonyítható, ellenőrizhető és mindenki által érthető. Ezen három komponenst kell szem előtt  tartanom. Ha egy-egy számítássorozatom végeredménye kútba esik, úgy minduntalan emlékezetetnem kell magamat, hogy nem magam miatt végzem a kutatást, nevem bizonyos, fennmarad enélkül is, hanem mindannyiunk üdvére. Olvastam egy emberről, akinek volt némi fogalma arról, hogyan működik az orozás. Brit, Charles Dodgson a neve. Meg merem kockáztatni, hasonló kívánalmakat támaszt magával szemben ezen a területen, mint én. Rájött-e a néma gépszfinx el nem hangzott kérdésének válaszára? Nem tudhatom.

*

A napfény folyondárként nőtt befelé a rengeteg ablakon. Az utcafront felőli műtermek levegője forrt, mintha üvegházakban járna a fotózkodni vágyó. A kinti neonfelirat vöröse már felzümmögött, odabent az asztalokon különböző nagyságú és színű üvegek félig töltve folyadékkal. Gázok, gőzök buggyantak fel, sistergés zavarta meg a sarokban, békésen szundító kandúr álmát. Késő délután volt, mikor egy elegáns nő karján gyerekkel sétált be Nadar stúdiójába. A hölgy nem ijedt meg az ismeretlen zsinattól, apró, de határozott léptekkel indult volna a második emeletre vivő páternoszter irányába, amikor a kifelé bámészkodó inas észrevette és megelőzte.

– Monsieur Nadart keresem, időpontunk van! – szólt a nő.

– A mester nincs itt! – sandított rá simlis sapkája alól.

– Z’il vous plait…

– Nem tudok segíteni!

A párizsi elegancia dacára a fiú füle elkapta a nyelvi sutaságot, rádöbbent, a nő nem idevalósi. Ekkor az emeletről üvegcsörömpölés hallatszódott, egy hangos Merde!, majd hangos csuklások közepette zúdult lefelé a lépcsőn Nadar. Vörös haja szétborzolódott, inge mintha borpecsétes volna, mutatóujját szorongatta a markában. Mihelyt leérkezett a földszintre, elmosolyodott.

– Talán Monet-t keresi ezzel a fizimiskával?

– Önhöz jöttünk.

– Hogyan? Kicsoda Ön, hogy én nem tudok érkezéséről?

– Időpontja…

– Mars, Pierre!

A kibicelő fiú visszament az ajtóhoz, habár szeme az utcán korzózókat pásztázta, füle az épület belsejében maradt.

– Szabad a nevét, Madame?

– Fräulein Spiegel.

– Pardon, Mademoiselle.

– Kérem, ha nem esik nehezére, adresszáljon Fräulein-nak!

– Ez csak természetes – biccent egy aprót –, parancsoljanak utánam!

A lépcsőfordulóban orrba vágta a meleget cipelő huzat. Zihálni, fulladni kezdett. A mester intett, egy fiú jelent meg egy tálcával, rajta pohár víz. A nő a gyermeket ölébe huppantva rázuhant egy közeli székre.

– Először együtt vagy külön?

– A fiamról, aztán kettőnkről.

Spiegel kisasszony letette alvónak tűnő gyermekét, a paraván mögé lépett, hogy rendbe hozza magát. Néhány perc után bukkant csak elő, toalettje szebb, mint mikor besétált. Helyet foglalt azon a széken, amelyre Nadar mutatott.

– Vegye magára a takarót Fräulein! Fiát a combjaira ültesse! Bár… Mintha nem is lenne szükséges a takaró, olyan nyugodt.

– Amikor a batárból kiszálltunk, a karomban aludt. Nemsokára felébred.

A hölgy magára terítette a takarót, a kisfiú erre-arra csúszott ültében, mint egy paprikajancsi.

– Nyisd ki a szemedet, fiam!

A zárszerkezet kattant, ezüst-klorid robbant, a fiún ezután sem lehetett észrevenni az ébredés jeleit. A hölgy kibújt álcája mögül, maga mögé terítette a takarót, letelepedett a székre, szoknyáját kisimította, gyermekét magához ölelve nézett a fotóművészre.

– Biztos ebben a beállításban akarja? Így! Ön már az örökkévalóságból nézhet vissza!

Fräulein Spiegel jóváhagyó bólintással jelezte, készen áll. A szobából nyíló, nyitott ajtajú fekete kamra kandelláberéről lógó lámpára szegeződött a tekintete. Nadar levette a lencsét takaró sapkát, hátul megvizsgálta, éles-e a kép. Kattanás, robbanás. A kisfiú megélénkült. Az ölelő kar lehanyatlott a szék mellé.

*

Nadar naplójának utolsó bejegyzése: 1910 márciusa, ennyi idő után múltán csak akkor egyszer sikerült kérdéseimre válaszokat találnom. Irányításom kevés, hatalmam viszont óriási volt. Egy hétig nem is tudtam mesélni az esetről. Csodálatos jelenetként emlékszem még ma is arra, amikor a fiú kinyitotta szemét, ülő helyzetbe tornázta magát és kérdő tekintettel végignézett rajtam és a helységen. Végül senki sem hitt nekem, követelőztek, ismételjem meg. Egymásnak adták a kilincset, a várt ünneplés azonban minden egyes esetben elmaradt. Fortuna pártomat fogta egy alkalommal, nem fogom elfelejteni, míg élek. Abban az időben le is költöztem Marseillesbe, népszerűségem mélypontra jutott. Évtizedek szálltak el azóta, mégis a mai napig visszatérő vendég a fejemben az az emlék az 1892. évi áprilisi napról, amikor Spiegel kisasszony fiával úgy határozott, Komm, du süße Todesstunde, Da mein Geist Honig speist Aus des Löwen Munde; Mache meinen Abschied süße, Säume nicht, Letztes Licht, Daß ich meinen Heiland küsse.*