Villányi László versei

Alliteráció

Hanyatt fekszik, félálomban, hiába érzi, már fáj is a nyaka,

ha nem élne egyedül, horkolásával felébresztené szerelmét,

hibát hibára halmoz, ráadásul felettébb élvezi az alliterációt,

én vagyok rá a tanú, borotválkozáskor orra alatt vágja meg

magát, viseli a leghülyébb sebet, gyerekkorában milyen világot

formázhatott gyurmából, miért lett ilyen magának való,

nem emlékszik, hogy bármi fontosat megtanított volna fiainak,

a cipőfűző megkötésén kívül, nem volt egy bölcs mondata,

az ígéretekben viszont nem kételkedett, ordítás helyett hallgatott,

és fordítva, elhiszi, egy éjszaka eltűnhet lábáról a csontkinövés,

nem átall bízni a dagadó holdban, hogy meghozza szerencséjét.

Sors

Öleld át sorsod, panasztalanul, mondogatja magában

kínai barátja intelmét, felírja noteszének első oldalára,

kilépegeti az avarban, amikor a bicikliről hirdeti,

százával helyeselnek a gólyák, szürkegémek és kócsagok,

az ártér füvén napoznak a lányok, akiket életük

legragyogóbb korszakában ölelhetett, a magaslesről integet

a kivétel, őt nem nyelte el az átlag, nem ficamodott ki

ízlése, a kavicsok közt elporladt ígéretek, jövő időbe

vezető keréknyom, a közelítő felé fordul, bizonytalan,

készen áll-e fogadására, ráismer-e, vagy még sohasem

látta, vajon elér-e hozzá, kérdezi tőlem, átölelik-e sorsukat?

(Megjelent a Tiszatáj 2015/7. számában)