Hollywoodi természetfilm

BALTASAR KORMÁKUR: EVEREST

Az Everest című mozi Baltasar Kormákur eddigi leginkább nagyszabású filmjének ígérkezett, az izlandi rendező főműve lehetett volna, az eredmény azonban egy szokatlanul és érthetetlenül félrecsúszott munka.

A film egy 1996-ban, a Mount Everesten történt katasztrófát mutat be, melyben nyolcan haltak meg egy vihar miatt. Ez volt az egyik legtöbb áldozatot követelő baleset a hegyen. A film Rob Hall (Jason Clarke) új-zélandi hegymászót és túravezetőt állítja a középpontba, aki abból él, hogy amatőr mászókat visz fel a csúcsra. Egyszerre több expedíció is indul a Csomolugma meghódítására, melyek közül Hall vezeti az egyiket, és célba is érnek, lefelé viszont halálos viharba kerülnek.

Kormákur nem először készít túlélőfilmet: a Dermesztő mélység című izlandi munkája egy jeges mélytengerbe zuhant, ám csodával határos módon partra úszott halász igaz történetén alapul. Lerí, hogy új filmje alkalmával is nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy hűen dolgozzon fel valós eseményeket, ez azonban immár inkább hátrányára válik munkájának. A filmjéből ugyanis jóformán  mindenféle dramaturgia hiányzik. Az expozíciója például a leghosszabb és legunalmasabb, amit az elmúlt években láttam, hisz egészen az ominózus vihar megérkezéséig semmi rendkívüli nem történik a filmben, a közönségnek pedig fogalma sem lehet róla, hogy miről is szól ez a darab, mire megy ki a játék, és hogy miért fontos mindaz, amit a mozivásznon látni. Dráma- és filmírásból azt tanítják, hogy a nyers expozícióval egy pillanatig sem illik rabolni a közönség idejét, és a bonyodalmat érdemes rögtön a felütésben bevetni vagy legalább megelőlegezni. Itt viszont a film feléig semmi nyoma a bonyodalomnak.

Nem mintha kárpótolna ezért, amikor végre beüt a várva-várt vihar, a film ugyanis a továbbiakban is nyers és dramatizálatlan marad, később is szorosan követi a valós eseményeket. Katasztrófafilm műfajú darabként egy pillanatig sem működik az Everest, ugyanis egy ilyen zsánerű alkotásban egy példátlan kataklizmának kell fenyegetnie minél több mit sem sejtő, ártatlan átlagember életét, ezzel szemben itt egy maroknyi extrém turistát veszélyeztet egy alapvetően hétköznapi hegyi vihar. Mindebben összességében sincs semmi rendkívüli, hisz egy köztudottan barátságtalan hely bizonyul tényleg veszélyesnek. Mondani sem kell, a bonyodalmat ráadásul könnyedén ki lehet találni, de nem azért, mert az alkotók ravaszul sejtetik, hanem mert a történet kiszámítható, egy ilyen expedíció nyilvánvalóan csak egyféleképp tud katasztrófába torkollani. Egy vérbeli katasztrófafilmben a természeti csapás „házhoz jön”, e mű hősei viszont kalandorok, magában a történetben viszont semmiféle tényleges kalandfilmes elem nincs, hisz egyetlen bonyodalma a kataklizma.

Egy jól hangszerelt drámában a fontosabb karakterek egymás tökéletes ellentétei, ezúttal viszont alig lehet megkülönböztetni őket, pedig olyan színészek alakítják őket, mint Jake Gyllenhaal vagy Josh Brolin. A főhőssel ráadásul nehéz azonosulni: Rob Hall egy feddhetetlen jellem a filmben, nincs semmi belső (ön)ellentmondás a karakterében. Hős az elsőtől az utolsó pillanatig, nincs jellemfejlődése, ekként azonosulásra alkalmatlan karakter. Egy szerető feleség és egy újszülött várják haza, de ennyi motiváció már rég édeskevés ahhoz, hogy istenigazából aggódni lehessen érte. A többi karakter pedig nem jelent semmiféle drámai fenyegetést a főhősre nézve, nincs antagonista, kulcsfigura a történetben. Mintha csak a „halottról jót vagy semmit” mondás járt volna az alkotók fejében a film megírásakor, még azon karakterek esetében is, akik megúszták élve. Nincs kibékíthetetlen konfliktus a karakterek között, hisz a vihar ellen hamar összefognak. Ezt a filmet elrettentő példaként lehetne mutogatni forgatókönyvírás kurzusokon, mivel története nem csupán nincs kellően dramatizálva, de rengeteg drámaírói hibát és csapdát tartalmaz, amilyen például a makulátlan jellemű főhős.

Kormákur láthatóan rögrealista filmet igyekezett készíteni, és munkájának vannak jó pillanatai is. Megmutatja például, hogy mi motiválja az amatőr hegymászókat: miközben romantikus és egzotikus foglalkozásukat nagy érdeklődés övezi, valójában depresszió, kapuzárási pánik, sivár szakmai- és magánélet elől menekülnek. De még ez a tézis is hátráltatja a film drámai hatását. Ha a hegymászás csak egyfajta pótkielégülés vagy puszta megélhetés ezeknek a karaktereknek, akkor pláne nem túl izgalmasak egy nagyjátékfilm hőseiként.

A direktornak nem volt olyan mondanivalója a választott témájáról, amit ne tudott volna egy dokumentumfilmben közölni. Egy dokumentumfilm során persze magát a katasztrófát nem tudta volna hűen rekonstruálni, így erre helyezte a hangsúlyt jelen munkája alkalmával. 3D-ben és IMAX vásznon pazarul mutat a Csomolugma, de a film látványvilágát illetően körökkel lemarad például Robert Zemeckis Kötéltánc című munkájával szemben. Mindkét film valós eseményeken alapul és egy magasban játszódó esetet rekonstruál. De míg a Kötéltánc olyan tériszonyt okozhat, hogy egyes beszámolók szerint előfordult, hogy a közönség néhány tagja hányt a hatására, az Everest a legjobb pillanatai alkalmával is csak egy IMAX természetfilm szintjén teljesít. Pedig CGI-jal, 3D-vel és IMAX technológiával megtámogatva akár az (egyébként sokkal kreatívabban dramatizált) Jég és föld közöttet is könnyedén felülmúlhatta volna.

Akár kedvezőnek is tűnhet, hogy Hollywood készített egy minden fikciótól mentes doku-drámát A-kategóriás sztárokkal és hatalmas büdzséből, de az eredmény mégis egy üres, semmitmondó látványmozi, aminek hitelességét pusztán „a film megtörtént eseményeken alapul” felirata szavatolja. E dolgozat még a valóságról sem mond annyit, mint amennyit egy dramatizáltabb játékfilm képes. A valóságot nem csak a történtek szőrszálhasogató tiszteletben tartásával lehet ábrázolni, de művészi eszközökkel is. Egri Lajos A drámaírás művészete című klasszikus könyvében arról ír, hogy a dráma nem a való élet imitációja, hanem az esszenciája.

Azért sem nyerő stratégia a valós események tiszteletébe kapaszkodni a dramaturgia helyett, mert a valóságot nyilvánvalóan mindenki máshogy, szubjektívan éli meg, és hogy egy tanú mit nyilatkozik, az függhet a pillanatnyi érdekeitől is (ha csak nem szerelnek rá hazugságvizsgálót). E filmet például „totális baromságnak” nevezte a megtörtént katasztrófa egyik túlélője, Jon Krakauer, aki korábban könyvet írt a történtekről Into Thin Air címmel. És az ő neve meglehetősen jól cseng, például egy másik regényéből készült Sean Penn rendezésében az Út a vadonba. Ha egy film hitelességét ilyen könnyedén alá lehet ásni, azt eleve rossz ötlet volt abban a formában elkészíteni. Krakauer önéletrajzi könyvét egyszerűen nem használták fel forrásként, de ez korántsem kielégítő ellenérv a vádra, hisz ettől még kiszűrhették volna a beszámolók közötti ellentmondásokat.

E film bizonyítja csak igazán, hogy milyen fontos a forgatókönyvírás. Rengeteg filmszakmabeli dolgozott keményen ezen a munkán 55 millió dolláros büdzséből, és mindhiába, mert nincs a film mögött értően megírt drámai történet, a forgatókönyvírót kifelejtették a csapatból.

Csiger Ádám

Everest
színes, magyarul beszélő, amerikai-angol dráma, 122 perc, 2015

rendező: Baltasar Kormákur
forgatókönyvíró: Simon Beaufoy, Lem Dobbs, Mark Medoff
operatőr: Salvatore Totino
producer: Nicky Kentish Barnes, Tim Bevan, Eric Fellner, Brian Oliver
executive producer: Randall Emmett, George Furla
vágó: Mick Audsley

szereplők: Sam Worthington, Robin Wright, Keira Knightley, Jake Gyllenhaal, Jason Clarke, Josh Brolin, Emily Watson