Akinek a száraz adatok is égő csipkebokrok

LITERA ELŐHÍVÁS – FRIVOLITÁSOK ÉS HITVALLÁSOK

Németh Gábor örömmel konstatálja, hogy egyáltalán létezett olyan ember, mint Szentkuthy Miklós, Vári György pedig sajnálja, hogy a magyar kulturális emlékezet annyira szűkkeblű, hogy a hozzá hasonlók kiszorulnak belőle. Ilyen és ehhez hasonló, illetve ezeknél árnyaltabb megállapításokat is hallunk a Litera Előhívás című, önéletírásokat, memoárokat, vallomásos könyveket feldolgozó beszélgetéssorozatának újabb állomásán, ahol a Frivolitások és hitvallások című interjúkötet a téma.

Szentkuthy Miklóssal bő három évtizeddel ezelőtt Kabdebó Lóránt beszélgetett, a hangfelvételből könyv lett, a gépelt szöveget Tompa Mária válogatta össze és szerkesztette meg. Így született a Frivolitások és hitvallások. A Nyitott Műhelyben rendezett esten a négy állandó beszélgetőpartner közül talán Németh Gábor lelkesedik leginkább a könyvért: számára folyamatos boldogság volt olvasni, és gyermeki örömmel tapasztalta, hogy így is lehet létezni, valamint hogy ilyen mondatokat lehet olvasni, ráadásul magyarul. Az már más kérdés, hogy a félelmetes műveltségű író bonyolult utalásrendszerében könnyű eltévedni, ezért Németh szerint Szentkuthy Miklós egyetlen méltó olvasója maga Szentkuthy Miklós lehetne, hiszen számára a könyveiben fellelhető összes referencia adott volt.

Azok a referenciák, amiket egy mezei olvasónak viszont egyenként kellene összegyűjtenie. A radikalizmus, a kompromisszumképtelenség és a „minden pátoszától megfosztott, végtelenül extatikus panteizmus” azonban mégis vonzóvá teheti Szentkuthyt. Aki – fogalmazza meg Németh – nem volt hajlandó hierarchikusan elrendezni magában és a szövegeiben semmit, amit a világról gondolt, mert ugyanolyan fontos volt számára a selyemhernyó emésztése vagy éppen egy pár lakkcipő, mint a Colosseum vagy Mozart, sőt még a száraz adatok is „égő csipkebokrok” voltak a szemében. A polgári származású, de édesanyja révén plebejus kötődésű „szent szörnyeteget” még a kocsmában ülő prolik is elfogadták. „Helyesen nézett a világra, a világ pedig aranyosan visszamosolygott rá”, mondja Németh.

Vári György szerint jellemző a hazai kulturális élet mindenkori konformizmusára, hogy Szentkuthyt, vagy kortársát, Határ Győzőt legfeljebb az érdekes különcök között tartjuk számon, a szűk esztétikai kánonba viszont nem férnek bele. De még Herczeg Ferenc, Szomory Dezső vagy Kassák Lajos sem, talán csak a szintén különcnek tartott Weöres Sándor. Vári úgy gondolja, a humortalanság segít a magyar kultúrába való bebocsáttatásban, és Németh Lászlóból például ezért lehetett kanonizált szerző, bár az irodalomtörténész distinkciót tesz a szépíró és az esszéista Németh László között – utóbbit merész képzettársításai révén rokonítja Szentkuthyval. A legjelentősebb Szentkuthy-regényt, a Praet viszont Déry Tibor Befejezetlen mondatával és Füst Milán Feleségem története című könyvével méri össze.

Amúgy keveset mond el valakiről, hogy kilóg a sorból, teszi hozzá Vári. A radikális hagyománytalanság csak a látszat Szentkuthy és a már említett Határ Győző esetében, akik a magyar kultúra és az irodalom történetének szerves egészét ábrázolták egészen kivételes eszközökkel. Egy kései, „nem konformista konzervativizmust” képviseltek, és míg a szintén konzervatív Márai szövegeiből „patakokban csorgott az önsajnálat”, Szentkuthy a halálos komolyság és a teljes clownság között mozgott, ami egyszerre lehet szórakoztató és bosszantó, ahogy a portréiban is egyszerre zseniális és igazságtalan. Vári beismeri, néha lapozott olvasás közben, és ugyanezt a vallomást hallhatjuk Jánossy Lajostól is, akit szintén lenyűgözött az elképesztő műveltség, de zavart az exhibicionizmus, a dagályosság és a túlburjánzás.

Jánossy kiemeli még az apafigura ábrázolását, valamint a kapcsolatukból eredő bizonyítási kényszert, mint a könyv fő motívumait, illetve az olyan sűrűsödései pontokat, mint a tanácsköztársaság időszaka, a nyilas rémuralom vagy az ötvenes évek diktatúrája, amelyeknek erős jelenetei elütnek a Szentkuthytól megszokott prózaformálásától. Mély megrendülést érzett például a vészkorszak idején, aminek hangot is adott, pedig írásainak általában nem volt morális vetülete. Ami a konzervativizmust illeti, Jánossy leszögezi, hogy senkitől nem várhatunk homogén, konzisztens világképeket, és Szentkuthyé sem volt az. A „művelt magyar középosztályt” például egyáltalán nem tartotta műveltnek. Reményi József Tamás szerint a Hamvast, Márait, Németh Lászlót, vagy akár Halász Gábort és Szentkuthyt felvonultató magyar polgárság a történelem csapdájába esett, elvesztette a hátországát, és mind a nyilasok, mind a kommunisták uralkodása idején belefutott a barbarizmusba.

És a beszélgetésnek ennek a pontján következik az újabb Márai-Szentkuthy összehasonlítás: míg Márai a Krúdy- és Kosztolányi-féle vonalat követte, Szentkuthy levonta a történelmi események művészi konzekvenciáit, ami viszont azt eredményezte, hogy néhány társát leszámítva magára maradt. Hamvas Béla, Határ Győző vagy Szentkuthy holisztikus világképe és enciklopédikussága azonban visszaköszönt Esterházynál, ahogy Tandori vagy Tolnai Ottó egzaltált kötészetével is rokonítható – utóbbi például kijelentette, hogy a legnagyobb ambíciója egy pohár vízről regényt írni. Reményi mindehhez hozzáteszi még, hogy Szentkuthy sorai mögül a szorongás, a beszorítottság érzése is kiolvasható, szövegeiből valami mélyről jövő állati nyüszítés is hallatszik, amit más formában Határ Győző is megírt, vagy Hamvas Béla a Karneválban.

Reményi is tiszteleg Szentkuthy tudása előtt: a kultúrának ez a dózisa tényleg elragadó. Ahogy a többiek, ő is kiemeli Szentkuthy műveltségét, aki Metternich kancellár szerelmes leveleitől a német folyóiratokig mindent elolvasott, és aki ezzel együtt nem tartotta magát professzionális írónak, sőt kijelentette, hogy lenézi magát, hiszen a tudomány előbbre való a művészetnél, ő pedig inkább utóbbit művelte. Itt megint előjön az apafigurával folytatott küzdelem, de szóba kerül az író lányának vallomása is: bár végtelen szeretettel beszélt az apjáról, Szentkuthy mégsem működött apaként, mert gyermekéhez fűződő viszonyát is szövegszinten élte meg. Ehhez Németh Gábor annyit tesz még hozzá, hogy aki mindent valami mással egyenértékű metaforának lát, az nem nagyon tud levezetni egy identifikációs folyamatot.

Szentkuthy egész életében játszott, és ahogy a beszélgetés során többször elhangzik, színészként viselkedett, aki képes volt minden figurát átszűrni magán. Az est végén megszólal még a Frivolitások és hitvallások szerkesztője, Szentkuthy egykori titkárnője, a közönség soraiban helyet foglaló Tompa Mária is. Szerinte nem csak a szóban forgó könyv, de a szerző egész élete egy napló volt. Mintha egy háztetőn ült volna, ahonnan sokkal jobban rálát mindenre, mint bárki más, és minél szélesebb a rálátása valakinek, annál távolabbi asszociációkra képes. Ez persze logikus, ugyanakkor a mindennapi realitásokhoz, az apró részletekhez is közel érezte magát, és a nőknél elért sikereit is a részletekre fordított figyelmének köszönhette. Az évtizedek során felhalmozott tudásanyag pedig egyszerre tette védetté és sebezhetővé. Talán ez is egy olyan megállapítás, amit nem nagyon kell magyarázni.

Szarka Károly