Merovingi

(FÖLDKALAND 1.)

Meztelen has az éjszakában, az utcai lámpák szűrt fénye, nem has – pocak. Arcunk megpihen rajta. A légzést figyeljük, a test hangjait, az életet a belső világban, egy lassú szívverést meg egy nagyon gyorsat. És egyszer csak a megható, a magyarázhatatlan történés. Az a bent élő odajön. Bújik, konkrétan. Ő belülről simul az anyja méhéhez ott, ahol az arcunk kívül.

Beszélj hozzá, mondja az anyja. Látod, mennyire szeret.

Mit beszéljünk?

Lényegeset vagy fontosat? Nem mindegy.

A Bering-szoros például lényeges. Hogy ott kéne most földet venni. Kevés pénzért nagyon sok födet, ha lenne kevés is a sokra. Mert még olcsó, mert most még kihalt vadon a hely, ahol néhány évtized múlva milliós metropolisz lüktet majd, földalattik, felhőkarcolók, repterek – és égig érő ingatlanárak. A Bering-szoros tíz év múlva már nem fagy be. Az lesz a kapu, az érintkezési pont Kelet és Nyugat között. Tengerészek pihenője, konténerek átrakodópontja, kereskedők találkozóhelye, kurvák paradicsoma. Nincs rá pénzünk.

Ahogy lényeges a Balti-tengeri stratégia is. Nem az eredeti, hanem a továbbélése a jelenben. A Balti-tengeri stratégia tizenöt éve egy nemzetközi együttműködési gondolat volt, a célja, hogy a partszakasszal, felségvizekkel bíró országok közösen védjék meg ennek a nagyon sekély, nagyon édes vizű északi tengernek az élővilágát, kincseit. A környezeti terhelés közös csökkentése, kereszt-finanszírozott kutatások, országhatárokon átívelő kampány. Csak keveseknek tűnik fel, hogy égisze alatt újabban más típusú együttműködés formálódik. A Balti-tengeri országok újabb megállapodásában a tárgy már nem az élet. Hanem az édesvíz. In concreto létezik egy prognózis a Golf-áramlatról. Hogy hamarosan beadja a kulcsot. Ha tényleg így lesz, Európában hűvösebb, szárazabb világ jön, mert az öreg kontinens a Golftól kapja melegének is, esőinek is jó nagy részét. A Balti-tengeriek összetanakodának. Amikor szűnik a csapadék, Malmőnél lezárják a tengert egy gáttal. A belé ömlő folyók évtized alatt édesvízzé változtatják a most is alig sós Baltit. Itt a kulcs. A biznic. A szomjazó Európában feltöltődik egy akkora lajtos kocsi, hogy a rétegvizek nem tudják felvenni vele a versenyt. Lengyelországon keresztül kanyarog majd a gerinccsatorna. A Balti-tengeri stratégia legnagyobb felismerése egy tévedés. Hogy a víz: vagyon. Ez a tévedés hamarosan az életünk része lesz.

Lényeges dolgok. Búsítsuk vele azt a bent élőt? Neki a magzatvíz a világtenger, a többit ráér még megtudni. A fontosakat inkább. Képeket.

A kilencvenes évek közepén télen volt Ramadán, a dél-alföldi városban éltünk. Élesen emlékszünk egy éjszakára. A Csillag tér mögötti betondzsungelben, egy szétfagyott erkélyen fújtuk a füstöt éjfél után, és a szikrázó, tiszta hidegben meghallottuk, ahogy az arabok körbeéneklik a böjttörő lakomát, az iftárt. Több helyről, nem pont egyszerre, de ugyanaz a dal. Nem élesen, mégis mindent áthatóan. Örömtelien, visszafogottan. Nehéz jól elmondani, milyen az, amikor a Tisza parti betonkaptárak sok tízezer magyarjának varázstalan, nehéz hortyogása mellé zengő iszlám ének adja az altatót.

A világ civilizáltabb fele épp a dátum-bombától rettegett. Mi nem rettegtünk egyáltalán. Hanem díszhalakat tenyésztettünk nagy erőkkel a tarjáni mélyszegény valóságban. A Zápor-tóból hazahordott vízibolháknak szabadság-szaguk volt, az üvegkádakban nevelt hím guppiknak jó áruk a közeli akvarisztikában. Ki lett találva, hogy a halacskák eladásából keresünk plusz pénzt az ösztöndíjhoz. Huszonévesen hülyeségeket talál ki az ember. Egy délután a kereskedővel (nota bene otthonkában tébláboló nagymami) egyeztettünk a részletekről. Milyen papír kell, mennyi az annyi a vitorlás farkú, tűzvörös színű guppifiúkért. Amikor belépett az üzletbe egy feltűnően kínai üzletember. Szürke öltöny, finom ing, és nézelődött, mosolygott, türelmetlenség nélkül várta, hogy rá kerüljön a sor. Igazított néha a drága szemüvegén. Magának mit adhatok, kérdezte később az otthonkás nagymami. Ázt á téknőst ott kérek szépen, mutatott az üzletember a kirakat mögött lubickoló, kilósnál nagyobb hüllőre. Az akváriummal együtt, bólintott leendő üzleti partnerem. Ném, ném, csák a teknős, szatyorbán, mosolygott a kínai, bólogatott is, már a tárcáját vette elő. Akkor a kereskedő megakadt. A szája nyitva, tett egy bizonytalan gesztust, aztán mégse, állt némán, értetlenül. Végül mégiscsak mondania kellett valamit. De hát… a zacskóban megfullad, mire hazaér vele. A kínai kibillenthetetlenül mosolygott. Nyugodt derűvel válaszolt. Ném nágy báj, a levesbe lesz, mégesszük este. Az otthonkás nagymami ledermedt arca a tarjáni délutánban – az egy jó kép volt.

Ahogy rossz a városi mocsár ’95-ben. A Mars téri bódérengeteg. Valami elmondhatatlan dolog fortyogott, böfögött a pályaudvar mellett. Azokban az években a Dél-Szláviából nyugat felé hömpölygő reménytelenség a szegedi piacon állt meg először pihenni. 1995. Srebrenicában a bosnyák-kérdést oldották meg éppen, az Alföldön savazott olajjal jártak az állami buszok is, a Mars tér mögötti börtönben, egy tévés újságíró mikrofonjába a vicces Marinko Magda mondta, mekkora büntetésre számít a cukrász család halomra gyilkolásáért: A legtöbb, mi adható! Nevetett. 1995.  A bódépiacon egzotikus betegségek ütötték fel a fejüket, miközben vesétől a hasadóanyagig bármi kapható volt. Érezzük a szagát most is annak a helynek. A mosdatlanságét, a bomló vérét, a borostás férfiakból párolgó indulatét. Oda jártunk lángosozni reggelente. Be a mélyére. A bódék közötti, félig fedett sikátorokba, ahol a legszárazabb időben is mindig csöpögött valami a tetőről. Oda jártunk, mert féltünk tőle. Mert fiatalok voltunk, és szerettünk félni. Október volt, amikor az egyik szegletben fetrengő részeg megszólított. Vittük a lángost, a kólát, mondott valamit. Nem értettük. Mondta még egyszer, nem magyarul, megálltunk. Adj innom, lehelte a részeg déli akcentussal. Hezitáltunk, a kólára néztünk, a szerb részegre, aki tényleg nagyon szarul nézett ki, a kólára újra, végül odaadtuk. Ahogy a hasáról felemelte a kezét, nyújtotta a palackért, megláttuk a hasát. Nem a hasát, a beleit. Megértettük, hogy a szerb nem részeg egyáltalán. Már szürke volt a bőre. Orvost kéne hívni, mondtuk. A keze remegett. Nem kell semmi. Inni kell. Még valamit hozzátett a maga nyelvén, intett, hogy menjünk a picsába. Öntötte a szájába a kólánkat, folyt ki a két szélén. Elmentünk. Nem hallottunk szirénát, mi sem hívtunk orvost. Aztán még sokáig álmodtunk a részeg szerbbel.

A fontosak. Nem érthetők, nincs üzenetük. De mutatják, hogy jelentéktelenek vagyunk.

Ahogy a Merovingi mondta. „A világban csak egyetlen biztos pont van, egyetlen általános szabály, egyetlen igazi törvény: kauzalitás. Akció, reakció. Mindig is a rabszolgái leszünk. Annyi a reményünk, hogy megérhetjük a miértet. A miért, ez választ el minket – tőlük. Önöket – tőlem. A miért a hatalom egyetlen forrása és záloga.”

Ezt kell elmondani a meg nem született gyereknek.

Hogy nekünk nincs hatalmunk semmi.

Szabó Tibor Benjámin