Tiszatájonline | 2015. december 28.

Fekete Vince: Kizökkent idő

Amikor még mindent sikerült csodálatosnak
találnunk. Még minden volt, és minden még
feneketlen odaadás. Ránk vetült naponta a
fény. És nemcsak a réseken át. Aztán, mint a
puzzle-játék részei, amikor végül kirakódnak,
úgy állt össze, egyetlen nagy egésszé a világ.
És az, ami ebben a történetben az én időm, az
én terem volt. Szárnyvonal: az voltam neked.
[…]

SZÁRNYVONAL

Amikor még mindent sikerült csodálatosnak

találnunk. Még minden volt, és minden még

feneketlen odaadás. Ránk vetült naponta a

fény. És nemcsak a réseken át. Aztán, mint a

puzzle-játék részei, amikor végül kirakódnak,

úgy állt össze, egyetlen nagy egésszé a világ.

És az, ami ebben a történetben az én időm, az

én terem volt. Szárnyvonal: az voltam neked.

A fő vonalaktól, csomópontoktól távol. Világ

végén aprócska vicinális, fapados vonat. Olcsó

jegy, minimális komfort, de mégis jó. El lehet

jutni vele, igaz, csak zötykölődve, és ha nem

siet az ember, oda, ahová különben egynegyed

idő alatt stoppal, autóval, taxival. De olvasni lehet

közben, nézelődni, ahogy tízpercenként megáll,

s nekilódul a mezőnek, a hegyek alatt, félkaréjban.

A kalauz leszáll, előrebaktat, vizet iszik, majd a

a vonat elején felugrik újra a lépcsőre. Nyirkos,

petróleummal felmosott padló színe van az égnek

és a földnek. Csak a menetidő, az állomások

órái jelzik, hogy reggel, vagy éppen este van.

Nagy kopár várótermek, várakozások a szutykos

mozaikkockákon. Zizegő sürgönydrótok, rajtuk

csillogó zúzmara a hír. Az alsó lépcsőn a növekvő

sebesség, ahogy egybemossa a talpfaközöket.

Minden állomáson föltápászkodik és álmosan a

lépcsőhöz botorkál egy-egy utas, aztán leszáll.

Elöl újra nekirugaszkodik a mozdony, rándul és

elindul. Mint a hulló falevelek, zizzennek a szavak.

Utasoké. Arcuk fáradt, szomorú, egymáshoz hasonló.

Elnyúlt testük mintha lebegne, s nem érzékelné a

vonatzötyögést. Amikor fékez, a léptük meg-meginog,

ahogy a folyosón igyekeznek az ajtó felé.

Léghuzat örvénylik az utolsó kocsi mögött.

A szél a szemembe borzolja a hajam.

ÜVEGPARÁZS

SZ. L. és K. E.

Fergetegek, frissítő viharok, tűzvészek,

perzselő lángnyelvek költöznek a nem

otthonok, a titkos találkahelyek kopottas,

szúette, ízléstelen bútorai közé, betörnek

a még tán a régi időkből, az ántivilágól

itt maradt, itt rekedt fürdőszobákba, be

a kicsempézett mellékhelyiségekbe,

felperzselik az egyen-függönyöket, a

hotelszobák védjegyeit viselő törülközőket,

az ágyakat, foteleket, a szőnyegeket, melyek

jótékony felhőt vonnak köréjük, jólesően

takarják, dugdossák a „világ szeme” elől,

és a fák és a ködök függönyei is, az éjszaka

leereszkedő leplei is cinkosaik lesznek,

segítőik, mert elrejtik, elfedik őket, s mint

egy-egy jótékony paraván mögé, odalophatják,

odacsenhetik féktelen, titkos és konvenciókat

felrúgó viszonyukat, ahová a házasságuk

vészkijáratain át menekülnek, egy napra,

két napra, rövid időre frissítő levegőt, új

érzelmet csempésznek a recsegő-ropogó

eresztékek közé, aztán megint visszamennek

az életeikbe, és megint ugyanúgy megy

tovább, gördül, cammog minden, és ők, mint

a szélső hámra kötött lovak, szabadságra,

száguldásra születettek, újra és újra el- és

kiszabadulnak, elszakítanak minden köteléket,

felrúgnak minden szabályt, kidobálnak minden

súlyt a léghajó kosarából és egymás felé suhannak,

szállnak, röpülnek egy-egy mindent felperzselő,

felégető és felfrissítő találkozásra, szerelemre.

ANNA KARENINA

A szemét látta, az arcán az összeránduló izmokat, a testében

Villámként végigfutó hullámokat érzékelte, a térd remegését,

A hangokat, a sóhajokat, a visszafojtott kiáltásokat, a sejtelmes

Fényt megcsillanni a pupilláján, a félelmetesnek tűnő, ösztönös

Elszántságot a tekintetében, a szétfolyt bőr, a bomlott haj, a mellek,

A kapkodó lélegzet ugrálását, a parancsokat, hogy most fordítsa

Meg, hogy most gyorsabban, most teljes erejéből, a stimuláló

Mondatokat, sóhajokat, a szaggatott szavakat, a mondatok szökellő

Lejtését, miközben ficánkol alatta, miközben felülről, lassan

Emelkedő, majd eszeveszett tombolássá fokozódó ritmusban

Magáévá teszi, az arcát látta, a szemét, a haja kuszaságát, ahogy

Időnként, a kéj csúcsain újra és újra kontrollálhatatlanul, valami

Titokzatosan rejtélyes és delejes összevisszaságban megsemmisül –

Mielőtt az utolsó vad iramban, Vele együtt, ő is összeomlik.

AHOL HIÁBA

Előbb csak a levelek ritkulnak meg, csak

Egy-egy levél között lesznek nagyobb és

Nagyobb szünetek, előbb csak a levelek,

Majd az üzenetek is kimaradnak fokozatosan,

Miután elmaradnak a mindennapi beszélgetések,

Aztán a távolsággal együtt, a több óra

Eltéréssel együtt összezavarodik minden,

Hogy mikor volt nappal és mikor éjszaka,

S mikor érhették volna utol egymást az éterben…

A napok jönnek-mennek, elszaladnak

Aztán a hetek, hónapok is, az elején még

Oly nagyon várt találkák, az oly nagy

Körültekintést, egyeztetést kívánó ilyen-

Olyan időközönkénti találkozások is elmaradnak

A nagyon-nagyon messziről egymás felé tartók

Között hol ezért, hol azért, aztán már az

Emlékek is kezdenek lassacskán megfakulni,

Elmosódni kezd a vállak íve, az arc képe, a

Mosoly, elsuhan a hang az ájerben valahová…

Hosszú hónapok múlva tudja csak meg, hogy

Az élet egyre mélyebb nagyvilági erdejében,

A világ egy másik, végtelenen túli felében

Hogyan is és miként is volt, van, hogy éppen

Mit csinált, merre járt, mivel töltötte idejét

Az utóbbi egy-két-három hétben, hónapban,

S ha változott, hát mi volt, ami azóta nagyon

Jelentősen a most már külön életében, csak egy-

Egy ritka levélből, egy-egy sebet feltépő, kósza

Esemesből, aprócska, finom jelzésből csupán…

(Megjelent a Tiszatáj 2015/6. számában)