Fekete Vince: Kizökkent idő
Amikor még mindent sikerült csodálatosnak
találnunk. Még minden volt, és minden még
feneketlen odaadás. Ránk vetült naponta a
fény. És nemcsak a réseken át. Aztán, mint a
puzzle-játék részei, amikor végül kirakódnak,
úgy állt össze, egyetlen nagy egésszé a világ.
És az, ami ebben a történetben az én időm, az
én terem volt. Szárnyvonal: az voltam neked.
[…]
SZÁRNYVONAL
Amikor még mindent sikerült csodálatosnak
találnunk. Még minden volt, és minden még
feneketlen odaadás. Ránk vetült naponta a
fény. És nemcsak a réseken át. Aztán, mint a
puzzle-játék részei, amikor végül kirakódnak,
úgy állt össze, egyetlen nagy egésszé a világ.
És az, ami ebben a történetben az én időm, az
én terem volt. Szárnyvonal: az voltam neked.
A fő vonalaktól, csomópontoktól távol. Világ
végén aprócska vicinális, fapados vonat. Olcsó
jegy, minimális komfort, de mégis jó. El lehet
jutni vele, igaz, csak zötykölődve, és ha nem
siet az ember, oda, ahová különben egynegyed
idő alatt stoppal, autóval, taxival. De olvasni lehet
közben, nézelődni, ahogy tízpercenként megáll,
s nekilódul a mezőnek, a hegyek alatt, félkaréjban.
A kalauz leszáll, előrebaktat, vizet iszik, majd a
a vonat elején felugrik újra a lépcsőre. Nyirkos,
petróleummal felmosott padló színe van az égnek
és a földnek. Csak a menetidő, az állomások
órái jelzik, hogy reggel, vagy éppen este van.
Nagy kopár várótermek, várakozások a szutykos
mozaikkockákon. Zizegő sürgönydrótok, rajtuk
csillogó zúzmara a hír. Az alsó lépcsőn a növekvő
sebesség, ahogy egybemossa a talpfaközöket.
Minden állomáson föltápászkodik és álmosan a
lépcsőhöz botorkál egy-egy utas, aztán leszáll.
Elöl újra nekirugaszkodik a mozdony, rándul és
elindul. Mint a hulló falevelek, zizzennek a szavak.
Utasoké. Arcuk fáradt, szomorú, egymáshoz hasonló.
Elnyúlt testük mintha lebegne, s nem érzékelné a
vonatzötyögést. Amikor fékez, a léptük meg-meginog,
ahogy a folyosón igyekeznek az ajtó felé.
Léghuzat örvénylik az utolsó kocsi mögött.
A szél a szemembe borzolja a hajam.
ÜVEGPARÁZS
SZ. L. és K. E.
Fergetegek, frissítő viharok, tűzvészek,
perzselő lángnyelvek költöznek a nem
otthonok, a titkos találkahelyek kopottas,
szúette, ízléstelen bútorai közé, betörnek
a még tán a régi időkből, az ántivilágól
itt maradt, itt rekedt fürdőszobákba, be
a kicsempézett mellékhelyiségekbe,
felperzselik az egyen-függönyöket, a
hotelszobák védjegyeit viselő törülközőket,
az ágyakat, foteleket, a szőnyegeket, melyek
jótékony felhőt vonnak köréjük, jólesően
takarják, dugdossák a „világ szeme” elől,
és a fák és a ködök függönyei is, az éjszaka
leereszkedő leplei is cinkosaik lesznek,
segítőik, mert elrejtik, elfedik őket, s mint
egy-egy jótékony paraván mögé, odalophatják,
odacsenhetik féktelen, titkos és konvenciókat
felrúgó viszonyukat, ahová a házasságuk
vészkijáratain át menekülnek, egy napra,
két napra, rövid időre frissítő levegőt, új
érzelmet csempésznek a recsegő-ropogó
eresztékek közé, aztán megint visszamennek
az életeikbe, és megint ugyanúgy megy
tovább, gördül, cammog minden, és ők, mint
a szélső hámra kötött lovak, szabadságra,
száguldásra születettek, újra és újra el- és
kiszabadulnak, elszakítanak minden köteléket,
felrúgnak minden szabályt, kidobálnak minden
súlyt a léghajó kosarából és egymás felé suhannak,
szállnak, röpülnek egy-egy mindent felperzselő,
felégető és felfrissítő találkozásra, szerelemre.
ANNA KARENINA
A szemét látta, az arcán az összeránduló izmokat, a testében
Villámként végigfutó hullámokat érzékelte, a térd remegését,
A hangokat, a sóhajokat, a visszafojtott kiáltásokat, a sejtelmes
Fényt megcsillanni a pupilláján, a félelmetesnek tűnő, ösztönös
Elszántságot a tekintetében, a szétfolyt bőr, a bomlott haj, a mellek,
A kapkodó lélegzet ugrálását, a parancsokat, hogy most fordítsa
Meg, hogy most gyorsabban, most teljes erejéből, a stimuláló
Mondatokat, sóhajokat, a szaggatott szavakat, a mondatok szökellő
Lejtését, miközben ficánkol alatta, miközben felülről, lassan
Emelkedő, majd eszeveszett tombolássá fokozódó ritmusban
Magáévá teszi, az arcát látta, a szemét, a haja kuszaságát, ahogy
Időnként, a kéj csúcsain újra és újra kontrollálhatatlanul, valami
Titokzatosan rejtélyes és delejes összevisszaságban megsemmisül –
Mielőtt az utolsó vad iramban, Vele együtt, ő is összeomlik.
AHOL HIÁBA
Előbb csak a levelek ritkulnak meg, csak
Egy-egy levél között lesznek nagyobb és
Nagyobb szünetek, előbb csak a levelek,
Majd az üzenetek is kimaradnak fokozatosan,
Miután elmaradnak a mindennapi beszélgetések,
Aztán a távolsággal együtt, a több óra
Eltéréssel együtt összezavarodik minden,
Hogy mikor volt nappal és mikor éjszaka,
S mikor érhették volna utol egymást az éterben…
A napok jönnek-mennek, elszaladnak
Aztán a hetek, hónapok is, az elején még
Oly nagyon várt találkák, az oly nagy
Körültekintést, egyeztetést kívánó ilyen-
Olyan időközönkénti találkozások is elmaradnak
A nagyon-nagyon messziről egymás felé tartók
Között hol ezért, hol azért, aztán már az
Emlékek is kezdenek lassacskán megfakulni,
Elmosódni kezd a vállak íve, az arc képe, a
Mosoly, elsuhan a hang az ájerben valahová…
Hosszú hónapok múlva tudja csak meg, hogy
Az élet egyre mélyebb nagyvilági erdejében,
A világ egy másik, végtelenen túli felében
Hogyan is és miként is volt, van, hogy éppen
Mit csinált, merre járt, mivel töltötte idejét
Az utóbbi egy-két-három hétben, hónapban,
S ha változott, hát mi volt, ami azóta nagyon
Jelentősen a most már külön életében, csak egy-
Egy ritka levélből, egy-egy sebet feltépő, kósza
Esemesből, aprócska, finom jelzésből csupán…
(Megjelent a Tiszatáj 2015/6. számában)