Tiszatájonline | 2015. december 14.

Wild’s End

A világok harca találkozása a Békavári urasággal. Ez enyhén szólva nem egy magától értetődő képzettársítás, de manapság, amikor a popkultúra mindenféle irányba és mindenféle sebességgel szabadon ámokfut, már semmilyen stílus- és műfajelegyen nem érdemes meglepődni. A Wild’s End Dan Abnett (A galaxis őrzői modern verziójának egyik atyja) író és I. N. J. Culbard rajzoló közös sorozata […]

A világok harca találkozása a Békavári urasággal. Ez enyhén szólva nem egy magától értetődő képzettársítás, de manapság, amikor a popkultúra mindenféle irányba és mindenféle sebességgel szabadon ámokfut, már semmilyen stílus- és műfajelegyen nem érdemes meglepődni. A Wild’s End Dan Abnett (A galaxis őrzői modern verziójának egyik atyja) író és I. N. J. Culbard rajzoló közös sorozata – ők ketten már dolgoztak együtt a The New Deadwardians című, az 1900-es évek elejének Angliájában játszódó vámpíros/zombis horrordrámán, amely egyébként sokkal komolyabb, érettebb és intelligensebb, mint amilyennek a témaválasztás alapján hangzik. A Wild’s End hasonló nyomvonalon halad.

wildsend01Az H. G. Wells klasszikusát idéző idegeninváziót az 1930-as évek antropomorf állatokkal benépesített, vidéki Angliájába helyezi. A mechanikus földönkívüli agresszorok egy nemrég a cselekmény helyszínéül szolgáló városkába költözött háborús veteránnal és néhány más, ügyesen összeválogatott karakterrel kerülnek szembe (helyi részeg, polgármester, elvonultan elő írónő stb.). Nekik kell figyelmeztetniük a várost és az egész emberiséget (vagy antropomor állatiságot) a közelgő katasztrófára.

Abnett rutinos, tehetséges író, és részben már The New Deadwardians is azért működött olyan jól, mert nem csapott bele ész nélkül a lecsóba: lassan, ráérősen, a részletekre odafigyelve, okosan építette fel a karaktereket és a történetet, gondoskodva róla, hogy mire beüt a horror, belesüppedjünk az atmoszférába, és átérezzük a karakterek helyzetét. A Wild’s End egy hatrészes minisorozat, és az idegenek csak az első rész legvégén bukkannak fel ténylegesen, de még azt követően is sok idő telik el az akció tényleges beindulásáig. Van, amikor ez kifejezetten rossz (elvégre egy inváziós sci-firől van szó, márpedig annak nem árt pörögnie), néha azonban nagyon is jó – mint itt.

Mert bármilyen műfajban utazol is, bármilyen stílust ölelsz a kebledre, ha az olvasó úgy érzi, azzal is tökéletesen elégedett lenne, ha a karaktereid csak üldögélnének és beszélgetnének, akkor valamit nagyon jól csináltál.

wildsend02Abnett már azelőtt képes feszültséget teremteni a történetben, hogy az invázió megkezdődne. A bukolikus vidéki idill a buja, zöld vadonnal és a tipikusan lassú, udvarias természetű lakókkal rögtön éles kontrasztba kerül a (szó szerint) bulldogarcú főszereplő sötét, tragikus háborús múltjával (Culbard természetesen maximálisan kihasználja az antropomorf koncepciót, úgyhogy mindenki a jellemének és a pozíciójának vizuálisan megfelelő állatként jelenik meg). Az arca csupa fáradtság, a tekintete csupa szomorúság. És most újabb háborúra kényszerül.

A fokozatosan felpörgő sztori végül úgy torkollik látványos és nagyszabású akcióba, hogy még így is szimpatikusan földhözragadt, emberközeli marad (a többé-kevésbé önmagában is kerek történet egyébként folytatódik a második, nemrég elstartolt minisorozatban, a Wild’s End: The Enemy Within-ben), és simán elfehéredett ujjakkal markoljuk a karfát az olvasása közben.

Culbard képei egyrészt a maguk nyers és durva stílusában rajzfilmesen elnagyoltak, másrészt viszont rengeteg érzelmet közvetítenek akár csak egy-két gesztussal vagy jól megválasztott beállítással is – karakterei úgy antropomorf állatok, hogy semmi közük a Disney-féle cuki ábrázolás hagyományaihoz (ld. még David Peterson Mouse Guardját). A The Wild’s End izgalmas és okos képregény, frappáns, jól átgondolt műfaji elegy, szórakoztató kaland.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=643]