Tiszatájonline | 2015. november 29.

Látlelet egy Tojáshéjról

„Ez nem egy fesztiválzáró előadás” – rímelhetnénk a Tojáshéj mottójára ( „Ez nem egy szerelem története”), és ezzel együtt René Magritte-re, a híres pipát ábrázoló képére. A Lander Patrick és Jonas Lopes alkotta portugál duó idén másodszor járt Magyarországon, két fesztivál lezárását tették feledhetetlenné: előbb a szegedi THEALTERét, majd Pesten az Open Fesztiválét.

Az a különleges alázat, erő, koncentráció és összhang, ami őket és a hol Tojáshéjként, hol Tojáshéjakként emlegetett előadásukat jellemzi elképesztő. Újra és újra bebizonyítják, hogy a színház mitől is az, ami. Fekete függönyökkel körülhatárolt tér, fények, tojáshéjak, és a két játszó – mindez elég ahhoz, hogy valami igazán különleges szülessen.

Lényegében a két játszón múlik minden. Nincsenek fogódzók, sőt bekötött szemmel mozognak a térben. Ami a legfontosabb: mindezt együtt teszik. A ritmust ők diktálják saját maguknak: az egymáshoz csapódó kézek, mellkasok, a lábak dobogása, a lufi pukkanása, csend. A mozdulatok lassan indulnak, majd a megtalált optimális feltételek után pulzálva gyorsulnak és lassulnak. Az egyik ember hol közelebb, hol távolabb kerül a másiktól, és nem, ez még mindig nem egy szerelem története.

Néhány négyzetmétert vesznek igénybe a színpad teréből összesen, mégsincs a nézőben hiányérzet. A fények megnövelik a játék terét, megduplázzák, triplázák a történteket, egy abszolút igazságot, (durván) már-már platoni ideát sejtetnek – Nem lehet, hogy ez ilyen jól és egyszerűen működjön! Vagy mégis.

Egy kapcsolat kibontakozása, működése, problémái, pofonai, kedvessége, játékossága és két személy életének összefonódása jelenik meg mindenféle sallang nélkül. Miként alakul ki a bizalom, és miként játszuk a saját játszmáinkat egy kapcsolatban, miként fordulunk őszintén a másik lénye felé, és mennyire vagyunk nyitottak.

Nagyon sok ötlettel dolgoznak, a humor kézenfogva jár velük, ami az első perctől szembetűnő. A nyitókép – miután elhalkult Big Daddy feldolgozásban Madonna jól ismert Like a virgin-je – 20-30 darab szívalakba rendezett kifújt tojás, középen Lander-rel és Jonassal, akik lassan megindulnak a szív mentén tojásról tojásra. A tojáshéjak törnek és gurulnak, a közönség nevet, a kapcsolat alakul – nem csak a két művész között, hanem a publikummal is. Ez a kötelék és figyelem az, ami rétegződik, változik, de végig megmarad. Megmarad, miközben kőpapírollóval döntik el, ki fúj bele az ez esetben nem is oly giccses rózsaszín szív alakú lufiba, mikor az iróniát súrolva – talán nem is annyira súrolva – éneklik hangosan az előadás elején is felhangzó Like a virgin-t, vagy miközben az erotikát nem nélkülözve egymást magasba emelik. A mester és tanítvány viszony is fel-felüti a fejét, Jonas bohókásabb karaktere ’ki-kikacsint’ a közönséghez egy-egy csín után.

A bő negyven perces előadás végig azon dolgozik, hogy olyan intimitást, koncentrációt és figyelmet alakítson ki, amit a végén az előadáshoz tartozó workshop résztvevőinek egyre hangosodó ricsaja sem tud megtörni- hozzáteszem: sikerrel. A workshop tagjai hétköznapi szereplőkként jelennek meg reprezentálva kortárs kultúránkat, a jógázó lány, a tablettét le sem tevő vagy a hangosan telefonáló, a haját szárító, az álmos, pizsamás lány, vagy éppen a babakocsit unottan tologató apuka. A két szereplő a lármára és a fel-felvillanó fényekre fittyet hányva táncolt egymás karjában a Moondog Here’s To John Wesley Hardin című dalára. Egyikük hátán az I am OK, míg másikukén I am KO felirat volt festve, ami ezen a köhögős novemberi előadáson plusz konnotációt szerzett magának. A Moondog dala pedig tovább pörög a fejekben.

Vagdalt Krisztina

CASCAS D’OVO | EGGSHELLS by Lander Patrick&Jonas Lopes
~ teaser
from Materiais Diversos on Vimeo.