Space Dumplins

Craig Thompson valószínűleg már világéletében az a képregényes marad, aki megírta-megrajzolta a Blanketst. A barátság elmúlásáról szóló, keserédes Goodbye Chunky-Rice ide, a hit és a szerelem témáját körbejáró Habibi oda, a felnőtté válásról és az első szerelemről szőtt, történetét és vizualitását is tekintve gyönyörű, leghíresebb munkája igazi magnum opus, amellett a XXI. század egyik legjelentősebb képregényes teljesítménye, amelyet aligha tud valaha is megfejelni. Nincs is ezzel semmi baj: a legtöbben soha a közelébe se jutnak annak, hogy akár csak egy ilyen jelentőségű művet megalkossanak, nemhogy többet.

Másrészt viszont egy Thompson-kötetet egyszerűen képtelenség nem úgy kézbe venni, hogy legalább titkon azt reméli az ember, majd ez valami hasonlóan nagy és egyedi lesz, mint a Blankets volt. Ez már csak így van, egy igazán maradandó, az egész szakma és kritika által is körülrajongott, mondjuk ki, zseniális alkotás nem könnyíti meg az alkotói utóéletet.

Azt viszont mindenképpen a javára kell írni Thomsponnak, hogy meg sem próbálja reprodukálni a Blankets sikerét és hatását. Egészen más területeken próbálkozik, mer új dolgokba vágni és kísérletezni – legújabb, negyedik graphic novelje (ötödik, ha az utazónaplószerű Carnet de Voyage-t is beleszámítjuk) két olyan kategóriába is illik, amelynek eddig még csak a közelébe se ment: sci-fi és gyerekkönyv.

A Space Dumplins főszereplője egy Violet nevű kislány, akinek űriskoláját egy nap felzabálják az űrbálnák. Nem sokkal ezután melós apja is eltűnik valahol a galaxis vadabb régióiban, így divattervező anyja főnöke jóvoltából egy az elitnek fenntartott űrállomáson rendezkednek be, ahonnan alaposan ki is lógnak. Violet azonban nem hagyja annyiban apja felszívódását: két segítővel (és egy különösen bosszantó dajkarobottal) felszerelkezve bepattan egy űrhajóba, és szülőmentésre indul.

Thompson képi világa, mint mindig, most is kifogástalan. Mindegy, hogy vizuálisan olykor szürrealizmusba forduló, de alapvetően realisztikus kisvárosi tinédzserdrámát vagy zabolátlan sci-fi/kalandot csinál, képei mesterien szerkesztettek, lendületesek, karaktereinek gesztusai fantasztikusan kifejezőek, látványvilága aprólékos és részletekben gazdag. A legapróbb, legfinomabb módszerekkel és vonásokkal képes érzelmeket kifejezni, vagy akár komplett sztorikat átadni. Ebben ráadásul most Dave Stewart, az amerikai képregényes szcéna legendás színezője segít neki, tovább élénkítve és gazdagítva a szerző vizualitását, ami már csak azért sem kis szó, mert Thompson összes eddigi műve fekete-fehér volt (egyébként döbbenetes Stewart sokrétűsége – csak meg kell nézni a Space Dumplins és mondjuk valamelyik Hellboy-munkája közti óriási kontrasztot).

Thompson forgatókönyve már kissé felemásabb. A Space Dumplinst ugyan végig életben tartják a jól kitalált, kívülről-belülről nagyon szerethető, élettel teli figurák, a kellemes poénok és a kedves báj, cselekményszövése azonban egyenetlen, helyenként túl lassú, míg máshol épphogy túl gyors (a finálé különösen elsietettnek tűnik). Ugyanez már a Habibira is rányomta kissé a bélyegét, de egy több gondolati síkon működő, komoly drámaként szolgáló, és alapvetően egy szűkebb rétegnek szóló történet esetében megbocsáthatóbbak az efféle ballépések, mint egy kommersz, sztoriközpontú, műfaji gyerekkönyvnél.

A Space Dumplins így meg-megbicsaklik, és sajnos nem tudja beteljesíteni teljes potenciálját, nem  tud egy új remekművé válni. Szórakoztató olvasmánynak viszont még így is tökéletesen megfelel, ha pedig végeztünk vele, kíváncsian várhatjuk, milyen stílusba és műfajba kóstol bele legközelebb Thompson.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=631]