Tiszatájonline | 2015. november 22.

Réz anekdotái Vas és Aczél országából

Mielőtt a nagyváradi gettóba vitték volna, a még kamasz Réz Pál a falhoz vágta a spájzban található pezsgősüvegeket, nehogy az igya meg őket, aki később beteszi a lábát az elhurcolt család lakásába. Bokáig pezsgőben lett a címe az évtizedekig a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként, majd a Holmi folyóirat főszerkesztőjeként dolgozó, idén 85 éves irodalomtörténész memoárjának, ami a Parti Nagy Lajossal készített rádióinterjú kibővített és szerkesztett változata, és amit a Litera beszélgetéssorozata, az Előhívás résztvevői választottak legújabb témájuknak […]

Mielőtt a nagyváradi gettóba vitték volna, a még kamasz Réz Pál a falhoz vágta a spájzban található pezsgősüvegeket, nehogy az igya meg őket, aki később beteszi a lábát az elhurcolt család lakásába. Bokáig pezsgőben lett a címe az évtizedekig a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként, majd a Holmi folyóirat főszerkesztőjeként dolgozó, idén 85 éves irodalomtörténész memoárjának, ami a Parti Nagy Lajossal készített rádióinterjú kibővített és szerkesztett változata, és amit a Litera beszélgetéssorozata, az Előhívás résztvevői választottak legújabb témájuknak.

A Nyitott Műhelyben persze nem gázolunk bokáig pezsgőben, de néhány pohárral azért mindenki fogyaszt belőle, mert tizenharmadik születésnapját ünnepli a Litera, és jubilál az Előhívás is. A megszokott beszélgetőpartnerek, Jánossy Lajos, Németh Gábor, Reményi József Tamás és Vári György nagyjából egyöntetűen vegyes érzésekkel állnak a kötethez: Jánossy például légszomjat érez a sziporkázó humor ellenére is, Németh zavarba ejtőnek találja, szórakoztató szövegnek, amitől rosszabb kedve lesz, Vári szerint pedig nehéz szeretni, de nem szeretni sem könnyű. A hosszú beszélgetésekből lett könyv egymásba fűzött anekdoták sora. Megjelenik bennük a nagyváradi gettó és a romániai internálótábor, az Eötvös Kollégium élete, a Szépirodalmi Könyvkiadó és a Holmi folyóirat szerkesztősége, az ’56-os forradalom és a rendszerváltás.

Mesélés közben Réz Pál portrét fest Szép Ernőről, Füst Milánról, Déry Tiborról, Tamási Áronról, Szabó Lőrincről, Zelk Zoltánról, Vas Istvánról, Örkény Istvánról, Juhász Ferencről, Csurka Istvánról és több másik barátjáról, pálya- és kortársáról. Megmosolyogtató történet például, hogy a forradalom hírére Vas nem állt fel kávéházi asztalától, ahol éppen gyöngytyúkot rendelt, és mikor megkérdezték tőle, hogy talán fontosabb-e neki a gyöngytyúk, mint a forradalom, a költő igennel válaszolt. Ez a történet később eljutott a Kádár-rendszer kultúrfelelőse, Aczél György fülébe is – erről maga Vas gondoskodott. A beszélgetés résztvevői elidőznek Csurkánál is, annál a műveletlen, de tehetséges íróként induló nacionalista politikusnál, a „mafla, kövér fiúnál”, aki a zsidó származású Réz mellett állva elsírta magát a szintén zsidó származású Zelk halálos ágyánál.

A Csurka-portré izgalmas ellentmondása, hogy a későbbi szélsőjobboldali uszító teljes mértékben azonos az érzelmes magánemberrel és figyelmes baráttal – legrosszabb időszakaiban sem tagadta meg barátságait. Amikor Réz fájdalmasan fiatalon elveszítette feleségét, Csurka vigasztaló gesztussal fordult hozzá. Reményi a kor sajátosságaival magyarázza kettejük kapcsolatát: mindenki szenvedett, és mindenki sorstársa volt a sajátjától eltérő világnézetű honfitársának is – a rendszerváltás utáni időszak megdöbbentő tapasztalata, hogy ez az egység és szolidaritás hamar megszűnt, és az ország népe, beleértve az értelmiséget is, a diktatúra bukásával villámgyorsan kettészakadt. Ugyanilyen fájdalmas tény az is, hogy leszámítva a szökést, a börtönt vagy a halált, a Rákosi- és a Kádár-rendszerben kizárólag kompromisszumokat kötve lehetett élni és dolgozni.

A világ megváltoztatásának lehetőségéért lelkesedő Réz egyébként hamar kiábrándult a kommunizmusból, és a túlélésben valószínűleg segítette cinizmusa is. Ahogy sokan mások, ’56 után ő is beletörődött abba, ami akkor megváltoztathatatlannak tűnt, és úgy érezte, a kádárizmus az egyetlen optimális megoldás, még ha ez a rendszerváltás után felnőtt fiatalok számára talán nehezen is fogadható el. A korszakot viszont mégiscsak a magyar irodalom egyik aranykoraként emlegetik, függetlenül attól, hogy az irodalmi élet szereplői hol gyávábban, hol bátrabban viselkedtek. Ezt az aranykort Réz fontos pozícióban élte meg, szerkesztőként azonban nehezen ragadható meg az életműve, pedig a rendelkezésére álló nyersanyag, az abszurd vagy éppen tragikus történetek sokasága, valamint az intelligencia és a humor, amivel ezeket élőszóban elmeséli, novelláért és regényért kiált.

Ő azonban lemondott arról, hogy szépíró legyen. Pedig élete legnagyobb részét írók között leélve komoly önmegtartóztatás lehetett nem megírni a zsidóüldözést, amelyet a szülői szigor alól felszabadulva indián kalandnak nevezett, a pesti éjszakát, amikor részegen majdnem összeverekedett Papp Lászlóval, vagy a forradalmat, amikor Déryt egy autóban ülve felpofozta egy állatkertből kiszabadult majom. Jánossy szerint a „hangos memoár” így is a magyar elbeszélő próza része, Réz Pál pedig mai szemmel nézve „megrázóan korszerűtlen” alak, aki szerkesztőként láthatatlan maradt ugyan, mégis markáns figura volt, és mindenki hozzá fordult nőügyeivel és egyéb ügyes-bajos dolgaival. Életére visszatekintve pedig még azt is beismeri, hogy „szarság” volt tőle, amikor egy fiatalembert egy nem létező szerző nem létező művével húzta csőbe vizsgáztatás közben.

Vári mindennel együtt úgy érzi, az igazán fontos dolgok a személyközi viszonyokban dőlnek el: a feleségről szóló, szívbemarkoló részek vagy az irodalmi barátságok leírása bebizonyítja, hogy akár a legsötétebb diktatúrában is lehetséges szépen élni. Németh viszont arra is rámutat, hogy az ember mégiscsak a létezése húsz százalékában tud szabadon mozogni. Szerinte Réz példája azt mutatja, hogy nem lehet moralistaként végigcsinálni egy életet, így például nem mondott, nem mondhatott nemet a Rákosiról szóló antológia szerkesztésére. Lelki alkatából fakadóan ugyanakkor hozott morális döntéseket is, mint amilyen a Charta ’77 aláírása volt. Orvos felesége úgy gondolta, tüdőket röntgenezni itthon is lehet, és Réz is így volt a szerkesztéssel. Nem számított, hogy diktatúra van, a lényeg, hogy együtt lehessenek. „Jó, hát akkor itt fogunk élni” – idézi fel az anya híressé vált mondatát Reményi a Megáll az idő című filmből. Réz és családja is itt maradt, és emlékei alapján úgy tűnik, nem bánta meg.

Szarka Károly

 

[nggallery id=628]

Fotó: Litera.hu/Valuska Gábor