A színházi tapasztalat morális aspektusa

KOLDUSOPERA
A VÍGSZÍNHÁZBAN

A Vígszínház 2014/2015. évadának legfontosabb előadása kétségtelenül a Bodó Viktor rendezte Koldusopera volt. A revizor tavalyi bemutatója után erőteljes várakozás övezte a rendező második vígszínházbeli nagyszínpadi munkáját is, főként ha a Gogol-darab felemás sikerét, pontosabban az általa kiváltott indulatokat figyelembe vesszük. Ha Hans-Thies Lehmann elméleti fejtegetéseinek figyelembevételével különbséget tudunk tenni a politikai színház és a politizáló színház között, talán megkockáztatható, hogy A revizor a politizálás nyílt és konkrét felvállalásával áttört egy virtuális határt. Az előadásban tapasztalható konkrét politikai kijelentések ugyanis inkább hatottak merésznek és újszerűnek, hiszen a korábbi politizáló darabok a néző általános naprakészségének biztos tudatában emelték be a drámai textusba a rendszerkritikai tartalmat, amely inkább volt kiszólásszerű, s kevésbé direkt hatású. A revizort követően azonban maga Bodó Viktor jelentette ki, hogy a Koldusopera esetében már jobban kíván építeni az esztétikai jelhasználat kidolgozottságára, s a politikai aspektust nem kizárva, de inkább a háttérbe utalva kívánja színpadra állítani Brecht drámáját. Kérdés, hogy lehet-e más választása annak, aki 2015-ben Brechtet rendez. Lehmann egyenesen azt írja, hogy a teljes bukást hozhatja el, ha a posztdramatikus színház a Brecht-drámák ideológiai indexére didaktikusan reflektál, ugyanakkor a Koldusopera egyetemes mondanivalója mégis évről évre a magyar színházak repertoárjába emeli a német szerző műveit.

Heiner Müller sokat idézett kijelentése szerint „Brechtet felhasználni anélkül, hogy kritizálnánk, árulás.”[1] Ezzel a tétellel nyilvánvalóan Bodó is tisztában volt, s rendezése amiatt is nevezhető kiemelkedőnek, mivel alaposan rákérdez a magyar színház elmúlt évében tapasztalható folyamatokra. A rendező kiélezi és az elidegenítés eszközeként működteti a brechti dráma gesztikusságát, és a teatralitásra állandóan reflektálva, tudatosítja, hogy a színészek tulajdonképpen eljátsszák azt, hogy a Vígszínházban előadják Brecht Koldusoperáját. Az előadás így részben ironikusan idézőjelbe teszi önmagát, hiszen irónia nélkül a Koldusopera saját muzeális kliséhalmazzá egyszerűsödne. Bicska Maxi felteszi a kérdést, hogy mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest? Ennek analógiájára megfogalmazható az is, hogy mit jelent eljátszani a Koldusoperát a médiakor társadalmának kontextusában? És Bodó rendezői módszere éppen emiatt teszi izgalmassá a rendezést, hiszen erőteljesen reflektál a médiafogyasztás napi rutinjára, amellyel egyben sajátos keretek közé helyezi a darab értelmezési lehetőségeit.

Bodó előadásainak jelhasználata mindig filmes effektekből, gegekből merít forrást, erősen rájátszva a kortárs film és médiafogyasztási szokásokra, a Koldusopera esetében ez a módszer pedig többszörösen gyümölcsöző. Hiszen a morális tartalom jelenléte mellett mi a különbség egy akciófilm és a Koldusopera egyes jelenetei között? Mészáros Máté Marlon Brando-s Bicska Maxija rögtön műfajilag konkretizálja az erőszakos jelenetek áthallását. Bodó a színháznézés speciális szituációjára kérdez rá, főként azon jelenetek kidolgozásakor, amelyben (brutális) erőszak van. Ebben az értelmezési mezőben ugyanis van-e a különbség a Bicska Maxi által majdnem agyonvert és felgyújtott Mátyás (Lajos András) filmes effektekkel és gyors mozgásokkal abszolvált jelenete és egy gengszterfilm hasonló epizódjai között? A színházi tapasztalás ugyanis radikálisabb, közvetlenebb és mélyebb „empátia” lehetőségét nyújt(hat)ja, s a Koldusopera kortárs színpadra állítása éppen ennek a morális kérdésnek a tudatosításával lehetséges. Bodó eljárása (egyébként szinkronban a már említett Lehmann vonatkozó gondolataival) a színház interakcióra épülő mechanizmusát mutatja fel, s hozza játékba. S ha van a színháznak morális, politikai feladata, akkor az többszörösen is a jelhasználat politikájában rejlik: nem pusztán politikai kérdéseket helyez a textus középpontjába, hanem a saját eszközeinek morális alapzatát igazolja. Nem kiüresedett morális intézmény, hanem olyan tér, ahol működik az interakció. Lehmann egyenesen azt írja, hogy a színház politikája az észlelés politikája, hiszen a médiában a „pillanat törtrésze alatt közvetített és látszólag valósághű kép úgy sugallja a valóságot, hogy közben kezelhetővé teszi, érdekessé és erőtlenné. Miközben a képeit a befogadás helyétől távol állítja elő, és a történés helyétől távol veszi fel, mindenbe, amit megmutat, beleíródik egyfajta közöny.”[2] Bodó rendezése nem hajlik el sekélyes moralizálás felé, hanem annak tudatosítását célozza meg, hogy a színházi jelhasználat kidolgozásának felelőssége mellett az interakció lehetősége a színház legfőbb morális fegyvere. S a közöny ebben a vonatkozásban bontódik le. Ezt hivatott kifejezni az emlékezetes jelenet is, amikor a Peacockot játszó Hegedűs D. Géza a nézőtéren ad hoc megkérdezi a közönség egyik tagjától, hogy mennyi pénzt szokott adni az utcán vele szembejövő koldusnak? Hasonló morális faktorral bíró kérdések garmadáját jeleníti meg a média nap mint nap, de nem képes továbbítani a kérdések súlyát jelentő drámai szituációt. Ez már a színházi jelhasználat politikusságában és lehetőségében rejlik. Bodó ugyanis úgy olvasta újra Brechtet, amellyel a szegénységet nem aktuálpolitikai viták tárgyának, hanem az empátiára való képesség próbájának tekinti. A díszlet és a tér önmagában jelzik, hogy a koldus-lét egyetemessége rendszereken átívelő állapot, az elhagyott gyárépület Kádár-korból maradt díszletei a történelmi múlttól való megszabadulás lehetetlenségére is csendesen felhívják a figyelmet. A koldustánc jelenet arcnélküli koldusai nem teszkós szatyrot, hanem a ’70-es évek vászontáskáját cipelik magukkal. Miközben Bodó rendezése ezzel a súlyos dilemmával szembesít, finom iróniával és markáns humorral képes élvezetessé tenni a brechti művet. A Vígszínház színészei egytől egyig remek alakítást nyújtanak (markánsan kiemelkedik Börcsök Enikő, Hegedűs D. Géza és Hajduk Károly), a songok is rendre elhangzanak, miközben nem felejtjük: az egész játék idézőjelben van. A túlzott küldetéstudat, amely a magyar színház egyik hangsúlyos jelensége, ironikusan ábrázoltatik. Miközben mégis jelen van a brechti alkotás morális dilemmájának közvetítése. Hiszen a Koldusoperát anélkül játszani maga lenne az irónia. Napjainkban már nemhogy közhelyes, de nevetséges pusztán arra felhívni a néző figyelmét, hogy a politika és a pénzvilág összefonódva működik, még akkor is, ha első látásra nagyon aktuálisnak tűnik.

Fritz Gergely