Húrok, lázak, formák, ritmusok

BESZÉLGETÉS PAVLOVITS DÁVID GITÁRMŰVÉSSZEL

Szívem szerint úgy nevezném inkább: gitár- és életművész. Mindemellett tanár, fesztiválszervező, együttesvezető és zeneszerző. Nyughatatlansága mögött szerteágazó kíváncsiságot és az alkotó ember szüntelen tettvágyát sejtem. Ha nem tudnám róla, talán sohasem jönnék rá, hogy épp a gitár a hangszere. Intim hangszer egy lobogó személyiség kezében – az ellentét persze csak külsődleges. Amikor játszani vagy komponálni kezd, Dávid és a gitár kiegyensúlyozott eggyéolvadásában feloldódnak, harmóniába rendeződnek – avagy világgá teljesednek a pólusok.

– Ha valaki komolyabban zongorázni kezd, beirányozhat olyasféle célokat, hogy mondjuk megnyerje a Csajkovszkij Zongoraversenyt vagy eljátssza Liszt Transzcendens etűdjeit. Egy gitáros előtt melyek a legmesszibb távlatok?

– Nem tudom, ha valaki gyerekkorában elkezdi, mik az álmai. Én csak tizenhét évesen vettem a kezembe gitárt egy gimnáziumi rockzenekarban, mint annyian. Amikor pedig fölfedeztem a klasszikus gitár világát, akkor sem voltak még ismereteim sem a hangversenyéletről, sem a zenei versenyekről. A Csajkovszkij Versenynek egyébként van gitáros megfelelője, nevezetesen az amerikai G.F.A., ahol hangversenykörutat meg CD-felvételt lehet nyerni, tehát az ottani nyertesség megalapozza egy szólista hírnevét. Csáki András barátom és kollégám a ZMK-ról eljutott ezen a versenyen a második helyezésig! Ami óriási dolog, mert ha tekintetbe vesszük, hogy milyen sokan játszanak gitáron, már annak is meglehetősen kicsi az esélye, hogy valakiből szólista váljék. Rengeteg minden kell hozzá azon kívül, hogy sokat gyakorlunk. Mivel azonban nincs rokonszenvesebb dolog, mint amikor egy fiatalt afféle ambíciók fűtenek, hogy szólókarriert csinál és beutazza a világot, ha ezzel találkozom, nem azzal kezdem, hogy lehűtöm a lelkesedést.

– Abból kiindulva, hogy sem Paganinije, sem Lisztje nincs, a gitár bizonyos értelemben hálátlan hangszernek tetszik. A gitárjátékosból lett szerzőknek szinte mindnek mással is kellett foglalkozniuk. Nehezebb egy gitárral megbabonázni a közönséget, mint zongorával vagy hegedűvel?

– Paganiniről kevesen tudják, hogy gitárvirtuóz is volt, és kétszer annyi művet írt gitárra, mint hegedűre! És érdekes példa ebből a szempontból Andrés Segovia, akinek van ugyan pár szerzeménye, mégis arról ismeretes, hogy az első gitáros szólista volt, aki hangversenyt adhatott a Carnegie Hallban, a Csajkovszkij Teremben vagy a Sale Pleyelben. Emellett egy sor zeneszerző-óriást megihletett a játékával. Tehát csakugyan tény, hogy a gitár szólókarrierje viszonylag új keletű dolog. Ám épp Segoviának is köszönhetően sok minden megváltozott. Meglepően hangzik, de például a huszadik század hangszeres versenyművei közül az egyik legjátszottabb az Aranjuezi koncert, Joaquín Rodrigo műve. Különös, de egyetlen ilyen remek szerzemény nagyon nagy előrelépést jelentett a gitárosok megítélésében. Úgy látom, a gitár előtt még nagyobb jövő áll. Mivel a klasszikus zene mégiscsak rétegműfaj, a gitár egyedülálló lehetőség arra, hogy megszólítsa azt a szélesebb közönséget, amely talán nem ülne be egy Schubert-dalestre vagy egy vonósnégyes koncertjére.

– A gitár repertoárja ugyancsak képes arra, hogy az igényesebb komolyzene, egy mélyebb zenei gondolkodás felé vezesse a hallgatókat? Vagy vannak határok, amelyeket a gitár már nem tud túllépni? Bach – noha volt egy lantja és barátságot ápolt egy Weiss nevű lantjátékossal – mégsem gitárra írta a Wohltemperiertes Klaviert.

–  Bach idejében a gitár egyáltalán nem volt előtérben. A barokk gitár hazája Spanyolország és Franciaország. De ki törődik ma azzal, hogy zongorán játsszuk a csembalóra írt Bach-darabokat? A jó kötetnyi Bach-lantművet ma gitáron játsszuk, köztük Bach legnagyobb ütemszámú szóló-fúgájával. Ez aligha véletlen, nem szólva a kortársak lantműveiről, amelyek óriási repertoárt biztosítanak a hangszernek csupán a barokk irodalomból. A reneszánsz kor legnagyobb szólóhangszeres mesterművei pedig pengetős hangszerre íródtak! Úgyhogy pontosan azt látom, hogy amikor a popzenének köszönhetően gyerekek ezrei iratkoznak be a zeneiskolák gitár tanszakára, éppen a gitár révén találkoznak először reneszánsz táncokkal, barokk menüettekkel, szólamokkal, formákkal. Óriási kincs, főleg, ha olyan kiváló tanárok terelik a növendékeket, mint itt, Szegeden.

– Milyen alkat, lelki habitus predesztinál valakit gitárművésznek? Hogy a szoba sarkába való szolid visszahúzódás és a magány keresése, arra, úgy tűnik, épp Te vagy az ellenpélda.

– Madarász Iván zeneszerző váltig állítja, hogy a gitár alapjában véve mediterrán hangszer, és mint ilyen, mediterrán személyiséget követel meg. A gitárra író szerzők legnagyobbjai valóban többen mediterrán országokból származnak: Albéniz például, aki ugyan csak zongorára írt, de mivel egyfolytában a gitár hangzását kereste a zongorán, a művei gitáron szólalnak meg a leghatásosabban, vagy de Falla és Castelnuovo-Tedesco. Ha gitározni nem is tudtak valamennyien, de a gitár karaktere szinte az anyanyelvük! Ez a mediterrán jelleg – amibe beleértem Észak-Afrikát és a Balkánt is – talán a tenger közelségében, a nap hevében, az olajfákban, egyszóval az ottani emberek temperamentumos voltában foglalható össze. Elképesztően gazdag érzelemvilágú emberek élnek azokon a tájakon, ahol a gitárnak nagy múltja van.

– Arrafelé márpedig olykor nem csak a húrok, de az indulatok is pattanásig feszülnek. Tulajdonképpen bámulatos, hogy mindezt bele képesek lehelni ebbe a törékenynek hitt instrumentumba.

– Bizony! Gondoljunk csak Andalúziára, ahol a gitár a folklór eszköze. A rájuk jellemző feszes ritmika iszonyúan erős indulati világot fejez ki.

– Hogyan fogadja egy andalúz vagy egy arab gitáros, ha kóborlásaid alkalmával előveszed a hangszered, és eljátszol neki egy reneszánsz lantfantáziát?

– Csak pozitív tapasztalataim vannak ezen a téren. De hisz egy gitárest műsorából is kitetszik, mennyiféle forrás, zenei nyelv, stílus és korszak áll meg egymás mellett: Dowland és Purcell meg egy Piazzola-tangó és francia jazz. Ha egész este reneszánsz darabokat játszanék, a közönség talán nem is venné jó néven, míg ebben a színes közegben örömmel fogad akár egy meditatív darabot is. Ez a sokszínűség is a gitár nagy lehetősége.

– Egy zongorista már csak technikailag sem igen engedhetné meg magának, hogy fölváltva játsszon Schubert-impromptuket és jazz standardeket. A gitár esetében ez a technikai sokféleség netán egyenesen követelmény?

– Így van! A sokszínűség szinte alapkövetelmény. A nagy spanyol szerzők például – Rodrigo, Turina, Moreno Torróba és a többiek – szinte mind a flamencóból is merítenek. A flamenco márpedig gyökeresen más technikát igényel, mint a klasszikus gitár, és aki ennek nincs birtokában, egy sor alapművet nem tud megszólaltatni. Ott van például a rasgueado, a sortűz-szerű akkordjáték különleges technikája. A latin-amerikai zene meg teli van eltolt lüktetésekkel, párhuzamos ritmusokkal, amelyeket egy európainak ugyancsak tanulnia kell.

– Díjak, fesztiválok, föllépések és tanítványok sokasága – amikor baleset ért, úgy tűnhetett, minden szinte magától megy. Elgondolkodtál már azon, vajon miért gördített utadba a sors ekkora akadályt: újra kell tanulnod bal kézzel játszani?

– Az biztos, hogy nemigen van erre példa. Hallottam egy hegedűsről, aki hasonlóan járt az első világháborúban, aztán bal kézzel híres vonósnégyest alapított, de gitárossal tudomásom szerint ez még nem történt meg. Akinek megsérült a keze, tudomásom szerint eddig mind fölhagyott a játékkal. Számomra ez egészen olyan volt, mintha érett fejjel egy teljesen új hangszerrel kellene megismerkednem. A zenepedagógia szerint ez voltaképp lehetetlen, mivel a reflexeknek, az ízületeknek gyermekkortól fogva, folyamatosan kell kialakulniuk. De hát én eleve nem gyerekként kezdtem! Számot kellet vetnem: maradok a tanításnál, a komponálásnál, esetleg a zongoratudásomat csiszolom vagy a vezénylés felé fordulok. Csakhogy tapasztalatom szerint tanítani is csak az tud magas szinten, aki szólistaként maga is pódiumon van, élő kapcsolata van a hangszerrel. Most, hogy hatodik éve dolgozom azon, hogy visszaszerezzem azt a gitártudást, ahol a balesetet megelőzően tartottam, úgy látom, lassabban haladok, mint annak idején. Hat év után annak idején nehezebb darabokat játszottam, ha nem is volt ekkora repertoárom. Ennek ellenére most sokkal nagyobb élvezetet nyújt a koncertezés, mint legsikeresebb időszakomban! Amikor újra el tudtam játszani egy kis reneszánsz intavolatúrát, az valami elmondhatatlan öröm volt. Csak hallgattam a zengését, hogy milyen gyönyörű hangon szólal meg a gitárom. Ilyen élményekre jobbkezes koromból talán nem is emlékszem. Folyton üldözött az elégedetlenség önmagammal, a vágy, hogy jobb és jobb legyek. Sohasem tudtam úgy föloldódni a koncertezés örömében, mint most. Furcsa kettősség.

– Hasonlóképp villámcsapás-szerű élmény volt, amikor fölfedezted magadban a komponistát?

– Ennek a gyökerei sokkal korábbiak, mint a zenélés! Már kisgyerekként is gyakran írtam zenét. A versekhez rendszerint rögtönöztem dallamokat. Nem kaptam zenei nevelést, viszont a barátainknál első utam a pianínóhoz vezetett, és le sem lehetett róla vakarni. Improvizáltam anélkül, hogy tudtam volna, melyik hang melyik. Lehet, hogy jobbára a fekete billentyűk szerepeltek a műveimben, de arra határozottan emlékszem, hogy volt nekik elejük és befejezésük, és minden esetben rendes kétkezes szerzemények voltak.

– Hol húzódik a határ improvizációs és kompozíció között, tehát aközött, hogy az ember penget valamit illetve hogy formát alkot?

– Mindenképpen a forma a kulcs. Ebből a szempontból sokszor az improvizáció is kötött formát követ, például a jazzben. De amikor a darab célba vesz egy csúcsot, és az ember átlátja a struktúráját, akár egy épületét, ott kezdődik a zeneszerzés. A kezdetektől rengeteget improvizáltam, aztán később, amikor Szegeden zeneszerzést tanultam, elpárolgott az önbizalmam a merev elvárásoktól. Németországban szabadultak föl újra a szerzői inspirációim.

– Ha az ember alkot – zenét, írást, szobrot, vagy, mint mondtad, épületet – olyankor a saját házát építi, vagy téglákat hord valamiféle nagy, szellemi épülethez, az emberiség kultúrkincséhez?

– Olyan távlatokkal, mint a mű örökkévalósága, nem vetettem eddig számot. Ugyanakkor sosem magamnak alkotok. Hanem a gitárosok óriási közösségének. Japántól Tűzföldig, Ausztráliától San Franciscóig. Keresik az új műveket, és nagyon élvezik, ha olyasmit találnak, amit az ujjaknak is jó játszaniuk. Amit pedig a gitárosok élvezettel játszanak, azt a közönség is élvezni fogja. Nevezhetjük úgy, hogy szellemi táplálékot nyújtok az embereknek. Vácott egy ízben egy országos versenyen az indulók majd a fele tőlem játszott valamit – a Flying studiest vagy az Ametiszteket. Fantasztikus élmény volt látni, hogy nekik ez valóban tetszik!

Marton Árpád