Tiszatájonline | 2015. október 26.

Felszabadító hiány, defektes tárgykultúra

SZIJJ FERENC A JAK RETRÓBAN
A JAK Retró (a József Attila Kör régi JAK füzetek újraolvasását indítványozó beszélgetéssorozata) vendége ezúttal Szijj Ferenc (költő, író, műfordító) volt, akivel Krusovszky Dénes és Nemes Z. Márió beszélgetett október 19-én az Örkény István Könyvesboltban A lassú élet titka és A futás napja című kötetek kapcsán, de hellyel-közzel a teljes életmű ilyen-olyan vonatkozásban tárgyalásra került […]

SZIJJ FERENC A JAK RETRÓBAN

A JAK Retró (a József Attila Kör régi JAK füzetek újraolvasását indítványozó beszélgetéssorozata)  vendége ezúttal Szijj Ferenc (költő, író, műfordító) volt, akivel Krusovszky Dénes és Nemes Z. Márió beszélgetett október 19-én az Örkény István Könyvesboltban A lassú élet titka és A futás napja című kötetek kapcsán, de hellyel-közzel a teljes életmű ilyen-olyan vonatkozásban tárgyalásra került. 

Borsik Miklósnak, a sorozat ötletgazdájának rövid felkonferálása után Krusovszky mindjárt a hatástörténeti távlat, és ezzel összefüggésben a generációs szakadékból adódó visszaolvasási kényszer problematikájára tereli a szót. A nyolcvanas évek szülöttjeként A nagy salakmező és a Kéregtorony című verseskötetek jutottak el hozzá elsőként, így óhatatlanul is ezekből olvasta vissza a korábbi műveket, keresve bennük a megfelelő viszonyítási pontokat és mindazt, ami e sajátságos beszédmód és poétikai magatartás szempontjából megalapozó lehet. Krusovszky érdekesnek találja, hogy A lassú élet titka , mintha mindvégig ott lenne az életmű fókuszában, amihez a későbbi anyagok mintegy visszanyúlnak, mintha ezt sugallná, hogy a költő első válogatás kötetének címe is ebből a kötetből való. A nyelvezet és a versvilág pedig meglepő homogenitást mutat, teszi hozzá, ami az első kötetes szerzők esetében szerinte meglehetősen ritka. Szijj ezt némileg másképp látja, noha elismeri, hogy ki lehet benne mutatni dolgokat, melyek a későbbi munkákban is folytatódnak, ugyanakkor korántsem érhető tetten benne az a fajta tudatos koncepció, ami A nagy salakmezőben, ahol a versek már kezdettől fogva egy sorozat darabjaiként iródtak meg. A nereidák délutánjába, mint címbe pedig nem kell semmi különöset belegondolni, egyszerűen csak tetszett neki.

Krusovszky elárulja, hogy kezdetben meglehetősen szokatlanul csengett számára ez a líra,  nem ehhez volt az irodalomórákon hozzászokva, és a kortárs költészet szokványos erőterében is idegenül hatott, de ugyanakkor nagyon izgalmasnak is találta, hogy ennyire szembemegy a hagyományos poétikai kánonnal. Szijj úgy véli, tény, hogy kilógott akkoriban, de ez semmiképpen sem volt a részéről programszerű, és a diktatúra addigra már annyira fellazult, hogy nem volt semmifajta renitenskedő éle ennek a másfajta esztétikának. Ezután az első kötet fülszövegére terelődik a szó, mely Krusovszky szerint egyfelől meglepő éleslátásról tesz tanúbizonyságot az eljövendő Szijj-lírát illetően, úgy mint a „nem feltétlenül vidám humor”, másfelől óriási mellélövés is, amikor olyan szerzőkkel hozza összefüggésbe, mint Bertók László, Petri, Parti-Nagy.

A szerző saját bevallása szerint tiszteli ezeket az alkotókat, de ő sem vél velük túl sok párhuzamot felfedezni.

Nemes Z. Márió feldobja, hogy ezek ezek a kereskedelmi forgalomból szinte teljességgel beszerezhetetlen korai kötetek a mára már kultikus jelentőségnek örvendő szerzők tollából átitatódtak valamiféle romantikával, és a fiatal írói-baráti körben valóságos quest-jelleget öltött, hogy ezeket a fétissé váló könyveket levadásszák. A többség általában beérte a közkönyvtárakból való fénymásolással, de akadtak olyanok is, akik a lopástól sem riadtak vissza, majd táskájából előhúz egy Bajtai András tulajdonát képező fénymásolatot A lassú élet titkából, amit a közönség részéről élénk derültség fogad.

JAK2

Szijj Ferenc, Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió

Nemes Z. számára A hurok belseje című prózakötet jelenti  az elsődleges viszonyítási pontot, amiről 2005-ben az Újforrás számára írt is egy recenziót, (A zaklatottság retorikája) ebben kristályosodott ki számára leghatározottabban az az ismeretelméleti, ill. filozófiai alapállás, melyben mintegy sűrítve jelenik meg az az esztétikai negativitás, illetve negatív élettapasztalat, ami általában jellemző a Szijj-féle poétikára, és így A futás napjárais. Kifejezetten üdítően hatott számára, hogy a posztmodern széppróza akkoriban uralkodó irányzatával szemben, melyet – utalva Balassa Péter 1980-ban írott esszéjére – a mondatszépítészet, az esztétikai jólformáltság és a jó hangzás (eufónia) határozott meg, a Szijj-féle nyelvhasználat meglehetősen fésületlennek hat, és előszeretettel épít a nyelv banalitására, noha a valóságban legalább annyira megdolgozott, (vagy félredolgozott), és eközben óriási metafizikai súlyokat is mozgósít. Nagyon tetszik neki továbbá az a  kultúrától és civilizációtól megszabadított világ, és az a fajta tudatosan beszűkített perspektíva, melyben mintha egy világtalan beszélő próbálna mozdulni egy mozdulatlan, tehetetlen, romtárgyak és hibásan működő gépek és eszközök által uralt hiánygazdaságban, szemben az akkori posztmodern agyonkontextualizált, kulturális referenciák tömegével terhelt jelrendszerével, és általában az irodalmi életünkre  jellemző muzeális alapállással.

Volt akkor egy jellegzetes prózapoétikai fordulat a kortárs fiatal szépirodalomban, melyet többnyire áthatott az üresség tapasztalata, jegyzi meg egybehangzóan Nemes Z. és Krusovszky, megemlítve Darvasi László, Garaczi László és Németh Gábor korai prózáit, ami  kísérletezőbb szemléletűnek is mutatkozott az akkori lírához képest, ma meg mintha fordítva lenne.

Krusovszky szerint a beszűkült perspektíva nem minden szempontból helytálló a Szijj-féle lírára vonatkoztatva, noha tény, hogy az első olvasások során neki is hasonlóan klausztrofób érzete támadt, ugyanakkor minél mélyebbre ásta magát a szövegekbe, annál inkább úgy érezte, hogy azok egyre többet engednek be.

A szerző szerint ennek oka talán abban keresendő, hogy a prózában jobban meg van kötve a szerző keze, van egy alaphelyzet a maga kényszereivel, és ezen kényszerek mentén kell végigvinni a történetet, még a versekben jobban el lehet engedni a képzeletet.

A redukált világ kapcsán jegyzi meg, hogy ez részben személyesen átélt tapasztalatból is adódik, ugyanis amikor a rendszerváltás előtt otthagyta a könyvtárosi állását, arra alapozva, hogy majd megélhet íróként, jövedelem nélkül tengődött Angyalföld egy lepusztult részén, meglehetősen kilátástalannak nevezhető távlatok között.

A futás napjával szerinte nem érdemes rokonságot keresni, egyszeri kísérlet volt a részéről, aminek nincsen folytatása, A hurok belseje pedig eredetileg az ÉS tárcarovatának íródott, most pedig éppen egy hosszabb regényen dolgozik, amire a részéről korábban még nem volt példa.

Arra a kérdésre, hogy milyennek látta az irodalmi életet akkoriban, mindenekelőtt azt emelte ki, hogy a rendszerváltás eufóriájában a többség – beleértve magát is – úgy gondolta, hogy a diktatúra megszűnése után, majd minden az irodalomról fog szólni,

ehhez képest elindult a hajsza az üzleti vállalkozásként funkcionáló kiadók után, a közösségek szétrobbantak, és az egész valahogy jóvátehetetlenül bekoszolódott. A Nappali Ház című folyóirat, melynek szerkesztőségi tagja volt, ugyan sokáig teljesítette szellemi-kulturális küldetését,mindenekelőtt azzal, hogy külföldön divatos, ám hazánkban elhallgatott szerzőket hozott be a köztudatba, de az egész szerinte elégg művi volt, és közösségformáló erőként sem tudott hatékony lenni.

 Zerza Béla Zoltán