Dylan Dog

A DÉMON SZÉPSÉGE

A nemrégen megrendezett őszi képregénybörzén már a negyedik kötete jelent meg itthon a Dylan Dog című, hazájában 1986 óta futó olasz ponyvahorror-sorozatnak, ami a hazai képregénykiadás enyhén szólva áldatlan, pontosabban szólva gyalázatos állapotait tekintve egészen kivételes és örömteli esemény. Mi most azonban kicsit visszakanyarodunk a harmadik kötethez, A démon szépségéhez, amely két teljes, 1987-es sztorit, és egy 2008-as, rövid különszámot tartalmaz.

Aki az első két Dylan Dogot olvasta, azt már nem érheti meglepetés, A démon szépsége minden újítás, forradalmi dramaturgiai, műfaji vagy vizuális fogás nélkül folyik a korábban kiásott mederben – nem mintha ez baj lenne. A ponyvák (és ezt a szót még csak véletlenül sem degradáló értelemben használom, mint ahogy az elitista és sznob körökben sajnálatosan szokás) és a sorozatok, és persze főleg a ponyvasorozatok lényege elvégre az, hogy az ember pontosan tudja, mit kap tőlük: rég bevált és kedvelt sztorielemekkel és hatásmechanizmusokkal operálnak, és a fő kérdés esetükben pusztán az, hogy minőségben, hangvételben meg tudják-e különböztetni magukat a hasonló művek ezreitől. Tiziano Sclavinak, a Dylan Dog atyjának nincsenek ilyen problémái.

A sorozat sikerének fő titka az okkult ügyekben nyomozó magándetektív, a címszereplő Dylan Dog higgadt, magabiztos, mégis laza, sármőr alakja, és az a könnyed, alkalmanként egyenesen banális humor, amely az egyébként nagyon is véres, és mindenféle válogatott rémségekkel teli, borzalmas történetek feszültségét megnyugtatóan és kellemesen hígítja. A horror és a humor összemosásának apró és ártalmatlan, mégis remek példája Dylan irodájának az asszisztens/barát/bohóc/testőr/mindenes Groucho által felszerelt, halálsikollyal megszólaló kapucsengője, amelyre a főhős minden részben, egyfajta visszatérő poénként fakad ki dühösen.

A harmadik kötet A gyilkosok című sztorival nyit, amelyben Dylan egy megmagyarázhatatlan, járványszerűen burjánzó gyilkossági hullámnak próbálja útját állni: Sclavi igen hatásosan ábrázolja a Londonon és a főhősön is eluralkodó paranoiát, ahogy az egész város egy rettenetes ölésforgataggá válik, Luca Dell’Uomo pedig szépen kiélheti magát a válogatott, vérbő halálesetekben. Vizuális szempontból A gyilkosok csak egy túlságosan statikusra és sutára sikeredett autósülözéssel vall kudarcot (az efféle jelenetet alapvetően rendkívül nehéz jól visszaadni képregényben – sokaknak beletört már a bicskájuk), végjátéka pedig különösen hatásos és találó.

A kötet címadó, második sztorija, A démon szépsége egy évtizedeken, sőt, évszázadokon átívelő, ijesztő és horrorisztikus szerelmi történet, mumusa az ördög és a tipikus femme fatale alakjának rafinált összemosása. Az eddigi sztorikhoz képest ebben kevesebb a humor, nagyobb a drámai töltet, és legalább annyira alapoz az elmúlás, a szomorúság, a melankólia érzésére, mint a félelemére. Gustavo Trivo látványvilága is rendben van, bár talán ez a legkevésbé meggyőző a széria eddig magyarul megjelent művei közül – egy (rém)álomjelenete például kifejezetten zavaros.

Az utolsó, mindössze huszonnégy oldalas történet, az Akárki, senki, mindenki a kötet kis ékessége – ordít róla, hogy a többihez képest friss mű, mert a manapság divatos metafikció birodalmában járva játszadozik Dylan Dog alakjával és annak különböző értelmezéseivel, egyben látványos és szeretetteljes főhajtást is tesz a sorozat által képviselt műfajok és stílusok felé. Ahogy ez, úgy az egész kötet, kisebb hibái ellenére is azt nyújtja, amit Dylan Dogtól elvárunk: remek szórakozást.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=614]