Tiszatájonline | 2015. október 19.

Oláh András versei

az éjszaka árulkodó nyomai
reggelre elhervadtak testeden
a zuhany alól kilépve
együtt lúdbőröztem veled
a régi csöndekről beszéltem
a vágy konok elszántságáról
kerültem az öncsalást
ahogy a vakond a fényt
de gyengeségem rosszkor szólalt meg
[…]

 

visszaengedlek

az éjszaka árulkodó nyomai

reggelre elhervadtak testeden

a zuhany alól kilépve

együtt lúdbőröztem veled

a régi csöndekről beszéltem

a vágy konok elszántságáról

kerültem az öncsalást

ahogy a vakond a fényt

de gyengeségem rosszkor szólalt meg

lelkiismeretnek hazudta magát

– most már kisírhatod magad

visszaengedlek az emlékek közé

ahol az utolsó mondat fölösleges

hajnal a buszmegállóban

az utcát telesírja a hajnal

a hídon sápadt villamos halad

bóklászol részeg köveket rugdalsz

a szélben pofozkodó fák alatt

múltad kopott kifordított kabát

az ősz lomhán átölel s fojtogat

érzed a részvétlen hold testszagát

és őrzöd a fertőzött álmokat

ismét magadnak fordítasz hátat

a buszmegállót pára s köd fedi

összeérnek álmodban az árnyak

annyi mindent kell még elfelejteni

lecke a hazáról

akkor még Jugóból szereztük a farmert

magunk koptattuk rongyosra

a szabadság jelképe volt s a különállásé

ahogy a hosszú hajban is felnőtt a dac

s az apáink nagyapáink arcát pirító pofonok

bennünk  sajogtak tovább

és taszítottak egyre távolabb

e romlás sújtotta térből

de hiába metszettünk át minden köteléket

mégis itthon tartott valami

nincs ebben semmi drámai:

a leghétköznapibb kérdést kellett eldönteni

nem velünk: bennünk küzdöttek meg ellentéteink –

közben megéltünk néhány erdőhalált

láttuk haragra gyúlni a villamoskalauzt

a könyvtárost a bányászt s a péket is

ám mégis mozdulatlan maradt a világ

itt most is a tegnapi nyálas törtetők cicáznak

kicsúfolt szentségeken taposnak

aláírnak bérjegyzéket és kiáltványt

otthont s országot cserélnek

s versengve dünnyögnek új mesét –

bomlásnak indult a bizalom

a bliccelőről utcát neveznek el

lopják az elhált álmokat

a gyűlölet bekérezkedik otthonodba

s ha séta közben hirtelen megállsz

mert elvétett szavakba botlasz

ismét szünetjelet karcol beléd a régi rémület