Verses interjú Hegyi Botos Attilával
Hegyi Botos Attila, költő, filozófus, ökológus, zeneszerző. Tanulmányait a Miskolci Egyetem Bölcsészkarán, majd az ELTE Természettudományi Karán végezte. Folyóiratokban 2008 óta publikál, rendszerint verseket, ritkábban esszét. Jelenleg a budai hegyvidéken, a nyilvánosságtól többnyire elvonultan él […]
Hegyi Botos Attila, költő, filozófus, ökológus, zeneszerző. Tanulmányait a Miskolci Egyetem Bölcsészkarán, majd az ELTE Természettudományi Karán végezte. Folyóiratokban 2008 óta publikál, rendszerint verseket, ritkábban esszét. Jelenleg a budai hegyvidéken, a nyilvánosságtól többnyire elvonultan él. Költészete szakrális, hieratikus. Nyelvezete szemantikailag többszörösen rétegzett, mintegy telített, egyúttal szerteágazó. A jelentések különféle szintjein egyaránt megközelíthető az organikusan felépített, egyúttal architektonikus és fiktív verstér. A mélyebb/magasabb értelmekhez való hozzáférések a mitologémákon és bizonyos természettudományos összefüggéseken (geometria, fénytan, biológia stb.) át lehetségesek. A hangvétel magányos, jellemzően emelkedett, gyakran szenvedéllyel, szenvedéssel átitatott, ám legfőbb meghatározója egy sajátos metafizikai szerenitás, valamint filantrópia. Költészetének relevanciáit leginkább az archaikus himnuszokban, hagyományokban, a nyugati költészetben (parciális vonatkozásaiban) példának okáért Danténél, Hölderlinnél, Rilkénél, Eliotnál lelhetjük. Jellemzően összefüggő versekből álló, nagyobb tablókban dolgozik, első megjelent kötete a „rögnyi Ég – áldozati énekek” (Irodalmi Jelen, Arad, 2011) egy dionüszoszi szertartásra; „AZ ETRUSZK UTAS – A tengeri csikó éneke” (Kortárs kiadó, Bp., 2014) egy – időben, térben és személyben – kettős utazásra épül. Varga Beáta író, szerkesztő a könyv fülszövegében ezt írja: „»Érzem, változóban a világ. / Lassan már semmi sem önmaga« – szól a versbéli etruszk ifjú, Aplu, népének és kultúrájának alkonyán. Váteszként egyszerre látja a dicső és harmonikus etruszk múltat és a közelgő pusztulást, a beolvadás előjeleit, ahogyan a magasabb kultúrát bekebelezi az alantasabb, ám potensebb „rumai”. Hegyi Botos Attila versciklusaiban minden egyes etruszk versre egy mai magyar ifjú vallomása felel, aki felkerekedett, hogy vágyott Itáliájában, az archaikus emlékszilánkok közt nyomát lelje annak a bizonyosságnak, annak az időtlen aranykornak, amit évezredekkel korábban már Aplu is elsiratott. A versciklusok (idő-)utazásaiban Aplu a múltból tart a barbár jelenbe, a magyar ifjú pedig egy későbbi barbár jelenből utazik a múltba.”
„A nő élelem az isteneknek, amelyet az ördögök főztek.” Shakespeare. Te hogy gondolod?
ha nem
Ha nem lennél,
nem lennének démonok.
Se istenek.
Nem lenne az út,
a lépcső meg a ház.
Nem lenne az ágy,
az ünnepi asztal.
Asztalon az abrosz,
abroszon a tál.
Ha nem lennél,
nem szólhatna dal,
vagy csak jajongna
a makulátlan semmiért:
hogy nem különb
egy féligaz,
meghasonlott
hasonlatnál.
„Megkoszorúzva női karoktól vallok.” Kosztolányi Dezső. És Te? Kiké azok a női karok?
Panagiához
Panagia, Panagia,
agapoula mou!
Te legszebb
minden asszonyok közül!
Bíborod vagyok,
türkiz tükrök kardinálisa.
Te szuhar szirmán illó szellő,
te fény, te csönd, te kék ima!
Köszönt hajnalra gyúlt vitorlád.
Sirályod. Öblöd. Szigeted.
Ego Gaios, ubi tu Gaia:
te enyém és én Tied.
Khaire Maria,
khaire liliomszál!
Holdfénygyöngy, mirtuszkoszorú!
Agios Apostoli,
virágos lépcsők, házak:
hoson dzeis, phainu!
Mustban, olajban, mézben fürösztlek,
lányom, mátkám, földanyácskám:
khaire Éós, khaire Maria!
Én Téged dicsérlek,
mindenek közül a legszebb.
Panagia!
Panagia!
„Nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét.” Radnóti Miklós. Hányszor és kik iránt éreztél hasonlót?
Júniusi menyegző
Fátyol közt az égen
könnyű, könnyű kéken
hintázni egy ágon,
sárga napsugáron.
Építeni házat,
megvetni az ágyat
s pihegni a füvön:
só, kamilla, üröm.
Pipacsvörös útnál
holdsugaras kútnál
kiröppenni szádon
szentjánosbogáron.
Tejúton az égen
búzavirágkéken
cirpelni egy ágon,
kósza szalmaszálon.
„Bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait.” József Attila. Szerinted a semmiség köde a nő vagy a férfi számára semmibb?
Októberi szerenád
Egész nap a hegyeket jártam.
Félnótás üdvrivajjal
köszöntöttem mind:
termésbe pirulót,
csigába húzódót,
virágba feledtet.
Ahogy a lélegzet,
süllyedtem-emelkedtem bennük,
zümmögtem perceiket.
Ám lassan (le oly észrevétlen hűlt!)
falak közé szorít az est.
A legalkalmasabb pillanat –
pár szót kettőnkről vallanom,
sokféle nyelvén
a csendnek. Ahogy kő suttog,
bambusz perceg, tücsök cirpel.
Utóbbi lenne a legríkatóbb:
lassan novemberre jár.
S ott lenne még
a legzsengébb, a legédesebb;
de ezt –
elomló partot nyaldosó,
lomha éji köd:
karomon öntudatlan
lélegzeted suttogná el.
„Lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.” Pilinszky János. Éreztél már ilyet?
Téltemető
Hallod még Szívem a szívem?
Utánad bárhová
elmennék.
Felkuncognék
a táncoló porszemcsében,
elnyújtózva dorombolnék
borongó hegyek gyomrában.
Kicsinosítanám
a tavalyi fészket,
dalra fakadnék
a gyermekkori szőlőhegyen,
a szurdik felett feslő
első mandulában.
Hallod már Szívem a szívem?
Világot gyújt
az Éjanyaméhben.
Színt lop
egy violás kriptaboltra,
virrasztók hamvas mosolyára.
Ugye hallod már,
ugye hallod,
ahogy fellélegez,
ahogy újra meg újra
megrándul
a halvány melleden
illatozó mimózában?
Hallod,
ugye hallod már Szívem a szíved?
Lantverő ujjaim alatt,
földmélyből fölzengő,
illatos homályban?
Janáky Marianna