Tiszatájonline | 2015. október 12.

Buda/Pest – Ottlik Géza és Mándy Iván barátsága

Mintha Budapest két fele fogna kezet” – hangzott a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik termében október 6-án. Valóban, két olyan írót idézett meg Darvasi Ferenc, Kelecsényi László és Tarján Tamás, akik közül egyikük „csak” Budán járt, a másikuk pedig nem szerette kitenni a lábát Pestről. Persze, a humort sem mellőzve, azonnal felmerült a kérdés, hogy akkor, hol találkozhatott Ottlik Géza és Mándy Iván? […]

„Mintha Budapest két fele fogna kezet” – hangzott a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik termében október 6-án. Valóban, két olyan írót idézett meg Darvasi Ferenc, Kelecsényi László és Tarján Tamás, akik közül egyikük „csak” Budán járt, a másikuk pedig nem szerette kitenni a lábát Pestről. Persze, a humort sem mellőzve, azonnal felmerült a kérdés, hogy akkor, hol találkozhatott Ottlik Géza és Mándy Iván? Választ nem kaptunk (talán Szigliget?), de innentől elindult a hasonlóságok, még inkább a különbségek felgöngyölítése és az anekdotázás, újra és újra visszatérve Pesthez és Budához, mint elemi ellentéthez.

Ottlik Buda nagyvárosi mivoltát hangsúlyozta, míg Mándy Pestet elevenítette meg.

Valóban Pest írója volt Mándy Iván? Vagy még szűkebben Józsefvárosé? Igen és nem. Darvasi Ferenc ezzel kapcsolatban világított rá arra az egyszerű magyarázatra, hogy Mándy Iván munkásságában megfigyelhető, hogy ő amerre járt, azt megírta. Ugyanúgy, ahogy a gyermekkori élményeket, ahova édesapja vitte: a mozikat, a kávéházakat, a lepukkadt hoteleket beemelte prózájába, bekerült Józsefváros is. Egyszerűen szólva Mándy az életet írta, ahol járt és Józsefvárosban járt leginkább: 57 évet töltött itt. A beszélgetést Mándy Ivánné Dr. Simon Judit is megtisztelte, aki egy ízben – ahogy emlékeztek rá a beszélgetők – megszervezte, hogy miközben Mándy Kölnbe utazott, minden állomásnál ellenőrizzék, hogy rajta van-e még a vonaton.

A fő csapást elhagyva újabb témakör került elő, a sport motívuma, amely mindkét szerzőnél meghatározó volt, ám mégsem találtuk meg ezzel sem a közös pontot. Ottlik Géza, mint köztudott az atlétikának hódolt. Ahogy a történet szól, olyannyira, hogy amikor rájött, hogy nem nyerheti meg az 1932-es los angeles-i olimpiát, úgy volt vele, hogy folytatni kellene akkor az írás – mesélte Kelecsényi László. Az atlétika mellett a kártyajátékoknak is hódolója volt, nem úgy, mint Mándy, aki a labdarúgást részesítette előnyben. A pálya szélén című műve is e körül a sportág körül forog. Ennek kapcsán a szövegekben alkalmazott írói megközelítésről ejtett szót Darvasi Ferenc. Meglátása szerint míg Mándynál a fent említett műnek a Csempe-Pempe figurájában egy gyermeki szenvedéllyel élő felnőttel találkozunk, addig Ottlik ennél jóval racionálisabb. A szereplőket két-három nézőpontból mutatja be. Nála a ’felnőtt tekintet’, ami dominál, ezzel szemben Mándy szövegkezelését a „varázslatos gyermektekintet” kifejezéssel illette Darvasi Ferenc.

A sportnál azonban mégiscsak volt egy közös hang: az úszás. Egerszegi Krisztina győzelmét és a közvetítést végigkísérő telefoni beszélgetésükből Mándy Iván rövid novellát kanyarintott, amit Lengyel Ferenc, színművész tolmácsolásában hallgattunk meg.

Így érkeztünk el a következő különbséghez, a művészek és a mozi kapcsolatához. Mándynál nem meglepő ennek a szálnak a kiemelése, hiszen nagyon szeretett moziba járni, az akkori Gorkij fasori filmklubba, Szabó István több filmjében is feltűnt, mint színész, például a Szerelmesfilmben. A műveiben téma a film, a filmnyelv, sőt azt is mondhatjuk, hogy írói nyelve a film. Nem véletlen, hogy Éry Balázs zongorakíséretével Buster Keaton egyik rövid némafilmjét is levetítették, megidézve a kort, a burleszket, ami október 6-án kicsit lassabban szólt, méltóságteljesen, plusz jelentésrétegek rakódtak rá.

Ottlik ezzel szemben nem volt elkötelezett híve a mozivászonnak. A legismertebb műve, az Iskola a határon a forgatókönyvig jutott, néhány másik alkotását ugyan megfilmesítették, mint  az Uszodai tolvajt, ám lényegesen kevesebb szerepet kapott a művészetében ez a vizuális nyelv.

Majd elérkezett a megemlékezésben a hasonlóságok keresésének a pillanata. elsőként a személyiségbeli hasonlóság került elő:  mindkettőjük nagyon nehéz ember volt. Mándy transzcendentalitása, a fogalmak kerülése ellentétben áll valamennyire Ottlik racionalitásával, a fogalmakat kereső, mindent nevén nevező lényével, azonban mégiscsak akadtak közös vonások. Felkerült a listára az elegancia, a Nyugat újjáélesztésének a közös ügye, a szövegek szerkesztésének a pontossága. Mándyról Kelecsényi László megjegyezte, hogy műveiben jellemzőek az egy soros, fél mondatos bekezdések, mintha drámát írna. Nincs felesleges mondat. Ottlikról pedig köztudott precízsége, hogy milyen sok alkalommal átdolgozta a Iskola a határont, illetve sokszor emlegetett mondata: „Nem akarok hamis mondatot írni”.

Az est tele volt vidám pillanatokkal, a két író szellemének megidézése során a szöveg és szerző egymást kézen fogva vezette a közönséget. A videó bejátszások pedig alátámasztották mindazt, ami elhangzott és a hallgatóság azon tagjainak – nem voltunk sokan – ,akik nem ismerhették ezt a két írót, is adtak egy képet a két író világáról. A megvigasztaló létráról, a Batthyányi szobor fenségéről és mindent látó tekintetéről, vagyis Mándy Iván „mesevilágáról”, és Ottlik gyors, határozott, ellenvetést nem tűrő lényéről.

 Vagdalt Krisztina