Nem ugrik le…

TOSCA,
MISKOLCI NEMZETI SZÍNHÁZ

Végülis nem ugrik le Tosca a miskolci Angyalvárról. Csak áll hátul a bástyán, és eléje eresztik Róma köralakú látképét – fejjel lefelé. Pedig a műsorfüzeten még ő lógott lefelé piros ruhájában, mint egy denevér. Kissé nyakatekert megoldás, de hajlamosak lennénk elfogadni, ha Kesselyák Gergely rendező nem nyilatkozta volna azt, hogy pontosan Puccini rendezését akarja követni, amit a zeneszerző kottába írt. Persze engem egyáltalán nem zavar, ha valaki nem követi, csak akkor miért nyilatkozza ezt?

Vizin Viktória viszont valóban halálugrást vállalt: sikeres mezzóként első szoprán szerepként vállalta el Toscát. Az eredmény egyelőre ellentmondásos. Az I. felvonásban minden valamirevaló férfi beleszeret. Piros miniszoknyában, fekete harisnyával, fekete bőrkabátban úgy néz ki, mint egy huszonéves popsztár. Körömcipőjében sokkal magasabb, mint a Cavaradossit éneklő Hector Lopez Mendoza. Ám megérkezése második pillanatában lerúgja a tűsarkút, nehogy kedvese rosszul érezze magát. A festő kétemeletes állványzaton dolgozik, és Vizin macskaként mászik utána, hogy elcsábíthassa. Első közös zenéjükre nagy fehér lepellel takarja el ölelésüket, a gesztus egyszerre szemérmes és pikáns. Szerelme játékos, ám telve van erotikával, szenvedéllyel. Hangja sokszínű, minden frázisa élettel teli, mindegyikkel közölni akar valamit. Soha ilyen fiatalos Toscát nem hallottam! A II. felvonásra azonban kifulladt a lendülete. A folyamatos magas fekvést, a nagy hangerőt és a sorozatos C-ket alig győzte. Ekkor kifejezettebbé vált szapora vibratója, amelyet talán a kényelmetlen fekvés okozta megerőltetés hozott elő. Ugyanakkor az alakítás íve nem tört meg. Tosca egyik érzelmi csapdából a másikba esik: előbb hallgatnia kellene, de ennek az ára szerelme szenvedése. Aztán annak a férfinak a karjába kellene omolnia akitől minden porcikája irtózik. Vizin megrendítően szenvedi végig az elviselhetetlent. Nem véletlenül dönti romba a szobát menekülés közben. A III. felvonást csak nagy óvatossággal tudta végigénekelni. Vajon képes lesz-e egy szép napon, hogy megrázóan eljátszott Toscáját erőteljesen végig is énekelje?

Az ifjú zeneigazgató, Cser Ádám nagy hévvel csap bele a lecsóba, a darabnyitó félelmetes dúrokból röpködnek a paradicsom-, és paprikadarabok. A démoniság és a súly némi hiányát a fiatalság tüzének tudja be az ember, még nem fog gyanút, hogy voltaképp ez Scarpiát, magát idézi. Amikor azonban másodszor csendül föl a három akkord, a rendőrfőnök belépésekor, akkor(d) csak a bariton lép be, Scarpia nem. Nyitófrázisát (Un tal baccano in chiesa – Tán kocsma ez a templom?) a rendőrfőnök  a színfalak mögött énekli, kihangosítva halljuk, csak a harmadik frázisára ér be. Az operairodalomban Otelló mellett Scapriáé a legbrutálisabban megkomponált belépő, bosszantó, hogy a rendezés így tönkreteszi. Kesselyák Gergely kicsavar a báróból minden értelmet és formátumot. Szegény Jekl László derékból előre dőlve idióta mozdulatokkal ágál, így szaladgál föl és alá, a ládára ugyan nem, de még az asztalra is fölszáll. Buffó figura lesz belőle, senki nem hiszi el róla, hogy hatalma van, félelmetesen okos és rettegnek tőle. Amikor a második felvonásban két pofára tömi magába a vacsorát, a nemes spanyol bort pedig jeges pezsgősvödörből issza, az ember még gasztronómiai műveletlenségre gyanakszik. Amikor azonban egy dühödt pillanatában fejére önti a jeget, akkor a publikum egészségesebb lelkű része hangosan fölröhög és végképp lemond róla, hogy komolyan vegye. Kesselyák Scapria-értelmezése teljes melléfogás, amely fölborítja a darab emberi viszonyrendszerét. Toscának nincs igazi ellenfele. Pedig Jekl (aki egyébként basszista, legutóbb Sarastróként hallottam) szálkás, varázstalan hangszínében benne lenne egy, kedélytelen, durva parancsnok lehetősége, különösen, hogy szólammal basszus létére gond nélkül megbirkózik. Kopasz fizimiskája pedig erősen Gergényi Péterre emlékeztet, aki egy másik fővárosnak volt ugyancsak keménykezű rendőrkapitánya.

(Scarpia elrajzolása nemcsak a darabot, a kritikát is eltéríti. Vissza most a dirigenshez!) Cser Ádám egyébként biztosan irányította az együttest. Az ellentétes karakterek megragadásában maradt hiányérzetünk. Cavaradossi nagy szabadságkitörése, a Vittoria! például komótosan, szinte moderato szólalt meg, a III. felvonás elejének sejtelmes, halálfélelemmel teli római hajnalában a kürtszólam viszont mint hetyke induló hangzott.

Izgalmas (bár nem eredeti) megoldás, hogy az első felvonás kápolnájának falai, oszlopai erősen hátrafelé dőlnek. Ugyanakkor a rendezői balon fölhúzott állványzat a gravitáció törvényei szerint akkurátus 90 fokban áll. A hatást még inkább gyengítik a lábazaton sorakozó festékes pekedlik. Ráadásul a Madonna freskója a nézőtér bal oldaláról egyáltalán nem látszik. Ahogyan az a kés sem, amelyet vacsora közben Scarpia vágott az asztal lapjába, s amely aztán Toscának az inspirációt adja a leszámoláshoz. Kesselyák jó színészvezetési megoldásait, erős gesztusait lerontják az efféle ügyetlenkedések. Zeke Edit II. felvonásban is ellentmondásos teret épített. Scarpia palotabeli irodabelsője elegáns. (A 70-es évek igazgatói plüss forgófoteljét most feledjük el!) A ferdén belógatott festett mennyezet és a ferde tükörből belátszó kórus remek. A szoba megemelése és az alája épített kínzókamra viszont értelmetlen, hisz a kínzásból nem látunk semmit, egyébként meg állandóan attól félünk, hogy hőseink leesnek vagy lepottyan valami. Tosca ruhái parádésak. A második felvonásban lenyűgöző tűzpiros nagyestélyit ölt a gyilkoláshoz. A szökéshez fekete-szürke mintás miniruhát kap piros blézerrel. Scarpia és Cavaradossi kevésbé ragadták meg Zeke képzeletét, szürke és vajszínű öltönyük nem nagy találmány. Spoletta fekete SZTK-keretes szemüvegével túl kisszerű. Angelotti pedig olyan jólszabott selyemöltönyben szökik a börtönből, mintha egy herceg báljában raboskodott volna. Finom kesztyű teszi nehezen hihetővé szenvedését. Egy közepes ötlet önálló életre kel: mindenki kesztyűt húz, ha kell, ha nem. Cavaradossi éppen húzhat, hogy ne kenje össze kezét festékkel, a takarítgató sekrestyéstől is elfogadjuk, Tosca ünnepi második ruhájához jól illik, délelőtti diszkósztárhoz viszont egyáltalán nem.

A mezzo Tosca és a basszus Scarpia mellé stílusos lett volna egy bariton Cavaradossi. Hector Lopez Mendoza nem az, bár engem legjobban hangjának sötét színe és lágy mélysége fogott meg. Magabiztosan dalol szerelemről és fájdalomról, a magasságok fölényesek, csak nem kavar föl. A tűz és a vakító fény hiányzik belőle. Nem kelt együttérzést, részvétet, nem válik testvérünkké, kedvesünkké vagy vetélytársunkká. Vizint ingadozó éneklése mellett is a szívünkbe zárjuk, Mendoza értékes matériájával sem indít meg. Kelemen Dániel magvas hangon és kisebb zenei hibákkal szólaltatta meg Angelottit, Gárday Gábor ripakodással és kiabáló hangadással bosszantott bennünket Sekrestyésként. Böjte Sándor viszont egészséges karaktertenorként szólalt meg, és nagy rutinnal adta azt a karaktert, amelyet aznap este utaltak ki számára.

Friss szellemű előadás az új miskolci Tosca. Egy ellenállhatatlan címszereplővel és egy csúnyán elrajzolt főszereplővel is érdemes a figyelemre. A miskolci érdeklődő publikum és a magyar operarajongók figyelmére egyaránt.

Márok Tamás

[nggallery id=605]