Teremtők egymás közt

EGY TEREMTÉS TÖRTÉNETE. ONAGY ZOLTÁN BESZÉLGETÉSE GÉCZI JÁNOSSAL

Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala az Istennél, és Isten vala az Íge.
János evangyélioma. (A János írása szerint való szent evangyéliom.) Fordította Károli Gáspár. In: Szent Biblia. Újszövetség. Magyar Bibliatársulat, Budapest, 1995, 109.

Az irodalom számomra életjelenség. Nem akarok én általa semmit, mert nem eszköz, nem egy bot vagy kavics, amit használok. Alapfunkció, amely nélkül én sem létezek.
Egy teremtés története. Onagy Zoltán beszélgetése Géczi Jánossal. Gondolat, Budapest, 2014, 33.

Jancsi írógépén dolgozott. A szöveg akad, Isten természetéről meglehetősen nehéz pontos mondatokat csinálni.
Géczi János: Fegyverengedély. Pesti Szalon, Budapest, 1994, 177.

Ülünk a masina elé, azon szép anyagunkat tovább alkotni.
Onagy Zoltán: Kérjük – mibe kerül Eridanusban 1300 szó?  In: Vénusz beteg. Magvető, Budapest, 1985, 13.

Minden bizonnyal előbb a kérdések vannak ezzel a bizonyos teremtéssel kapcsolatban. Mármint hogy ez a címe ennek a könyvnek, hogy Egy teremtés története, és akkor hogyhogy, honnan, hová. Meg akkor már lehetett volna az Egy helyett A is, de nem, az nyilvánvalóan teljesen mást jelent, alanyilag és állítmányilag is, úgyhogy ez inkább mégse fontos, bocsánat.

Egyébként lezáratlan ez a teremtés, él is a teremtő, akinek a teremtési folyamatairól szólnak a párbeszédekben a párbeszélők. Onagy Zoltán a kérdező, Géczi János a válaszoló, ez a leosztása a beszélgetésnek, hogy így próbálják ha nem is megfogni, de legalább körülbeszélni és -írni a teremtést, mármint Géczi János teremtéseit. Több teremtése van neki ugyanis, ez amúgy eléggé magától értetődő, hiszen van neki a saját élete a kezdetektől fogva, a legmélyebb gyökerektől indulva, aztán ott van az úgynevezett művészeti tevékenysége, az alkotásnak nevezett teremtési folyamat, és ehhez kapcsolhatjuk a tudományos tevékenységét is – némi egyszerűsítő sűrítéssel. Nem kell(ene) hozzátennem, hogy a nagy egész összemberiségi, sőt a világi teremtésnek mindez része, vagyis elég sok összefüggésre bukkanhatunk már az első pillanatokban, szinte a könyv olvasásának kezdete előtt.

A könyv olvasása során aztán bepillantást nyerünk egy hosszú beszélgetés fejlődéstörténetébe, vagyis igen, szinte betűnként szívhatjuk magunkba e beszélgetés teremtésfolyamatát. A két fél, vagyis Onagy Zoltán és Géczi János komolyan veszik a szerepüket, sőt lelkesek és pontosak, ezért még a lehetősége se merül fel az amúgy ilyenkor reális veszélynek, hogy túlcsordul a válaszoló főhős vagy elburjánzik a kérdező főhős. Ugyanakkor jelenlétük, a benne levésük, vagyis hogy valóban párságban vannak beszédileg, erős olvasásélményt okoz, mint például a harminchatodik oldalon:

OZ: Nem egy és nem két költőtől hallottam/olvastam a különös kitételt, hogy a „költőséggel” jól lehetett „csajozni”(így!), mintha rockzenész volna az ember, aki költő. És nem kizárólag a klapanciagyártó, hanem neves költők is a listán. Amit sehogyan nem értek. Köteteim jelentek már meg, amikor kötelező kérdésre is nehezen jött ki a számon, hogy abból élek, hogy írok, annyira nem tartozott senki másra rajtam kívül. Ráadásul az, hogy „írni”, kizárólag irodalmi tájban normális és elfogadott, másutt deviancia vastagon. Hogyan barátkoztál meg a költőségeddel?

GJ: Tudható, hogy a különböző művelődési korokban mivel lehet és kell imponálni a nőknek, milyen tevékenységeknek oly magas a presztízse, hogy a megszólítottak kellően megfontolják és értékeljék a figyelem kérését. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején az irodalomnak látszott akkora értéke, mint a rockzenének, bár a zene hamar maga alá gyűrte az udvarlásra leginkább használható dalszerű verset. A költői minták is ezt sugallták. Arról nem szólva, hogy csupán ilyesmikről tanulhattunk (most sem tanulhatnánk egyebekről). A líra számomra ugyancsak a hódítás eszköze, s ha még volt akkor efféle célja a versírásnak, nálam kizárólag ez lehetett a célja. Meg az oka is. Mondom, nem voltam sikeresek velük: a cserfes és röpködő varkocsú késő kamasz lányoknak nem kellenek a búvalbélelt, málészájú fiúk, a falusi suttyók.

Természetesen bárhonnan idézhettem volna, mert tényleg ilyen az egész, hogy egyszerre informatív és szórakoztató, miközben véresen komoly; nem csak abban van kemény munka, mármint Géczi János teremtés-történetében, amiről a könyv szól, hanem magában könyvben is, hiszen ennyit beszélgetni értő egymásra figyeléssel még régi barátok között is felelősségteljes kihívás – visszaélve Onagy Zoltán szavaival a nyolcvanhatodik oldalról:

OZ: Hetek óta össze vagyunk zárva a vonalvégeken. Olyan dolgokról faggatlak, amiről szabályos viszonyok közt soha nem kérdeznék.

Persze nemcsak a közvetlenség, az intimitás járja át a beszédszöveg-teret, törvényszerűen bőséges a kalandozás a Géczi-mátrixban, amiben észrevétlenül veszett volna el a két párbeszédelő és a sok párbeszédkönyv-olvasó, ha nincs a szigorú szerkesztettség, ha nincsenek a – mondhatni – fejezetszerű tömbök, melyek címe egy-egy környezetéből kiragadott szövegegység a könnyebb érthetőség, vagy hát: követhetőség érdekében – Nagymesterek és kismesterek, A kerék forog stb.

Amikor pedig az a cél, hogy szülessék néhány megállós-körbenézős pillanat, akkor egyszerű és pontos Onagy is és Géczi is, lehetőséget adván az olvasónak, hogy egyszerű és pontos legyen – többek között a nyolcvanötödik oldalon is található efféle remek olvasó-önpróba, hogy vajon valóban azt olvassuk, ami le van írva, vagy ösztönösen kiegészítünk, értelmezünk:

OZ: Szervác Jóskával nem szíveltétek egymást különösebben. Okkal? Vagy puszta személyes ellenszenv?

GJ: Akadnak, akikkel nem nehéz összekülönbözni. Én pedig nem nagyon tudok kibékülni.

OZ: A maga korában többször körbekanyarodó legenda szerint Csoóri torpedózta meg a korai, vadnarancsos József Attila-díjadat.

GJ: Így tudom én is.

Nos, egy ilyen beszélgetős könyvről írni úgy, hogy ne fecsegjek rá, hogy ne dobálózzam a ki- és elragadott szavakkal, hogy ne lőjek le belőle poént – tulajdonképpen lehetetlen. (Főmet e helyt hajtom meg Orbán János Dénes előtt a szeretettel megírt előszóért.)

Szerencsére legkésőbb az alcímből úgyis tudjuk, ki a gyilkos és ki az áldozat, tehát az izgalom hangsúlyai máshol, konkrétan a szöveg egészében keresendők, még ha mindemellett mankóként szabadon felhasználhatnám az általánosságokat is, hiszen fellelhető e könyvecskében irodalom és szerelem, művészet és tudomány, élet és halál, sőt egyedi és általános a mélység és magasság visszhangjában széltében-hosszában.

Az pedig, hogy a két főszereplő tökéleteset, na jó, ahhoz nagyon közelit alkot, garancia a sikerre. Mármint a jó könyvre. Ami, azaz a jó könyv abból is könnyen felismerhető, hogy olvasója legalább egyszer annyira belemerül, hogy (majdnem) elfelejt leszállni a villamosról vagy a vonatról. Hozzájárul ehhez az is, hogy igazi zsebkönyvről van szó, egy ideális formájú és méretű könyvecskéről egy izgalmas read movie-hoz.

Onagy Zoltán olyan kérdező, aki bárkit képes odanyomni, éppen ezért nem is lehetett volna más partnere Géczi Jánosnak, ő ugyanis olyan válaszoló, aki bárkit képes visszanyomni, így aztán végig izgalmas és érdekfeszítő a szöveg, méltó Géczi János hatvan évéhez, aminek kikerekedése pont a könyv megjelenésére lett időzítve valamelyik teremtő által.

Berka Attila

Egy teremtés története. Onagy Zoltán beszélgetése
Géczi Jánossal

Gondolat Kiadó

Budapest, 2014

172 oldal

2000 Ft