Tiszatájonline | 2015. szeptember 22.

Verses interjú Papp-Für Jánossal

Papp-Für János, költő, szerkesztő, irodalomszervező (Hajdúböszörmény, 1976). Irodalmi pályája a kétezres évek elején kezdődött. 2002-óta publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban – a Magyar Napló, Hitel, Élet és Irodalom, Vigilia, Műút, Bárka, Prae, Eső, Agria, Helikon, Apokrif, Látó, Nézőpont, Hévíz, Tiszatáj, Parnasszus, Székelyföld, Pannon Tükör, Irodalmi Jelen, Spanyolnátha, KULTer.hu hasábjain […]

Papp-Für János, költő, szerkesztő, irodalomszervező (Hajdúböszörmény, 1976). Irodalmi pályája a kétezres évek elején kezdődött. 2002-óta publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban – a Magyar Napló, Hitel, Élet és Irodalom, Vigilia, Műút, Bárka, Prae, Eső, Agria, Helikon, Apokrif, Látó, Nézőpont, Hévíz, Tiszatáj, Parnasszus, Székelyföld, Pannon Tükör, Irodalmi Jelen, Spanyolnátha, KULTer.hu hasábjain.

Eddig öt kötete jelent meg: Rámcsukódott ajtók mögött (2007); Metszetek (2008); apokrif (az út) (2009) Alföld Kiadó; Nehogy egyedül (2013) Magyar Napló Kiadó; Minden után (művészeti kórtanok) címmel verseskötet Magyar Napló Kiadó (2015)

Előkészületben: árnyékapa (2016) versek 

Költészetéről írta Jókai Anna a Nehogy egyedül kötete kapcsán: „A szeretet Papp-Für János lírájában gyakran szül szorongást. Amilyen intenzív a szeretet, ha megvan, olyan intenzív a hiánya. Ez a költészet nem önszerelem. Inkább önvád: mert az igaz szerelemben a sok is kevés. A szánkban ott ragadnak a legfontosabb szavak. A terített asztalon a kenyér mellett villognak a kések. „…nem bírom reggel a késeket. téged, vagy engem mindig felsértenek.”

„A nő élelem az isteneknek, amelyet az ördögök főztek.” Shakespeare. Te hogy gondolod?

TEMPLOMBAN 

1.

amit mondasz, inkább elhiszem,

csak ne ígérd meg. ha mégis ígérsz,

tedd úgy, mintha háttal állnál,

vagy úgy, mint aki indulni készül.

de inkább háttal állj, és semmiképpen ne

a szemembe mondd. nem, dehogy, a fogadalom

még Istent is meztelenre vetkőzteti. meg

se próbáld, onnan nincs vissza.

 

2.

a templom

hideg falán lecsapódik a pára, üveggolyóvá

formálódik a teremtő tenyerében, és ami üveg,

az egyszer úgyis. még most csak zuhan,

de mondjuk földet ér. belépünk a hatalmas

kapun egy olyan árnyéktakarásba, ahol

csak a vakok ismerik az utat. szédülünk

a magasságtól, és ez az ismeretlen, őrült zuhanás

most mindkettőnket térdre kényszerít. levetve az

összes ruhát, vacogunk egymás lélegzetében.

a jászol benépesedik, a bárányok közt megbújik

a gyilkos, végig rejtve marad. az ígéret olyan,

mint egy ima, vagy mint a hideg csempén

száradó lábnyom. de te mégis visszafordulsz,

a legutolsó pillanatban a szemembe nézel,

átdöfsz tekinteteddel, és újra feszül minden

addigi kereszt, amin elvéreztek a csupasz

könyörgések.

 

3.

összerogyok roppant előteredben,

látod; kértelek, nem hittél nekem. motyogsz

valamit, néma vagyok, utánam kapsz, lehajolsz,

mozdulatlan vagyok. ezek után addig kell sírnod,

míg meg nem emelkedik a vízszint megfeneklett

testem alatt, vagy amíg elő nem bújik a merénylő,

a szegeket tartja neked, velük bezúzhatod azt az

ablakot, amiről még le sem törölted könnyeidet.

kisétálunk a templomajtón, szemünkbe csak a Nap,

olyanok vagyunk, mint a lezuhant angyalok. hidd el,

a zsebkendők majd megszáradnak, csak a suttogás,

csak az marad meg mélyen az aranygyűrűbe vésve.

 

„Megkoszorúzva női karoktól vallok.” Kosztolányi Dezső. És Te? Kiké azok a női karok?

PÁRHUZAM

 

hideg lábad a takaró alatt,

márványcsönd, kilincstelen

éjszaka. visszavonhatatlanul

itt vagy, azt hiszem, én is.

a fiókban és a szekrényben is

ugyanolyan most a világ. minden

mozdulatlan, a szuszogás is valami

meghatározhatatlan anyag, minden

mindegy, hol és merre van. ebben

az összevisszaságban majd csak

reggel veszem észre, hogy párhuzamos

vagyok veled.

 

 

ÍGY

 

vitathatatlanul beáll az este,

minden elcsendesül, amikor

a lepedőt ránctalanná simítod.

könnyedén teszel-veszel, soha nem

láttalak fáradtnak. éjjeli lámpát

kapcsolsz, végleg kilakoltatod

a nappalt, és színültig öntöd

a szobát valami megmagyarázhatatlan,

homályos nyugalommal. gondosan

párnámra fekteted álmaimat, puha járásod

és a falióra hangja egymás nyomában lépdel,

s arra ébredek valamikor az éjszaka derekán,

hogy végérvényesen.

 

magadba ölelsz.

 

„Nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét.” Radnóti Miklós. Hányszor és kik iránt éreztél hasonlót?

A TÜKÖR IMPRESSZIÓJA

 

hajadat igazgatod a tükör mögötti csöndben,

fésűd láthatatlan íveket rendez a semmibe,

néha egy pillanatra megállsz, mintha ott

sem lennél, kételkedsz a porcelánhideg éj-

szakában. csak az angyalok képesek ilyen

csöndben lenni. eltávolodik tőled a tér,

végképp magadra maradsz, aztán kezed lendül,

még egyszer beletúrsz és felejthetetlenül

füled mögé simítod az elárvult tincseket.

csak nézlek a metsző résen át, észrevétlen

vagyok, tanácstalan hunyorgok valahová kívülre

szorulva, ahol már biztos nem veszed észre,

mennyire szégyellem, hogy csak ennyire szeretlek.

 

„Bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait.” József Attila. Szerinted a semmiség köde a nő vagy a férfi számára semmibb?

A CSIRKEPAPRIKÁS ÉS AZ ÚJJÁÉPÍTETT ÁLLOMÁS

 

amikor még csak a pad volt,

és a lesütött tekintetek pásztáztak

a kavicsok között, kezeink kerülgették

egymást, csak nézegetni jártunk

a henteshez, de azért szatyrot vittünk

magunkkal a húsnál is súlyosabb semminek.

szép és különleges volt az állomás

málladozó fala is, a dülöngélő kerítés

árnyékában bizonytalan csókok remegtek

szánkon. valami kivárhatatlanul lassan

értek össze a bőrök és a húsok. anyám

gyűlölte elvágni a csirke nyakát. egyedül

értem játszotta el a gyilkost. pedig én

már akkor szerettelek, és sokkal boldogabb

voltam tőled, mint a nokedlis csirkepaprikástól.

a leégett bőr mindig az apámé volt. addig

kaparta a lábos alját, míg anyám rá nem

csapta az ajtót, s ha már elmentünk otthonról,

megkönnyebbült az egész utca. mi ott

soha nem jártunk együtt. nem is volt arra

divat kéz a kézben. nem oda valók vagyunk

mi ketten. nekünk ez a pad való s a kavicsok,

ahol el lehet kerülni a tévedéseket. azóta

sem értem, mit szeretett az ocsmányul meg-

feketedett bőrön. azt hiszem, csak okot keresett,

hogy magára hagyjuk a dugi italával. mi csak

sétáljunk szép lassan, átkarolva szorosan

egymást, és ne felejtsük el, melyik út vezet

az újjáépített állomás felé.

„Lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.” Pilinszky János. Éreztél már ilyet?

TALAN-TELEN

hóesés utáni csönd vagy, vagy az sem,

még az sem. mindig valahol rejtve,

állandó takarásban. ujjlenyomat

a vékony por lepte tárgyakon. tükörben

foglyul esett kép. egy ottmaradt

tekintet az ablaküvegen. valami hiány,

valami folytoncsaklehetettvolna. fiók

a feltételezés szekrénytestébe tolva.

kőbe vésetlen hieroglifák mintája.

éppen csak annyi vagy, annyi lettél ma újra,

amennyit leírok rólad a lapszélen túlra.

HÁTTAL ÁLLSZ

 

amikor még vártalak,

amikor még várhattalak.

a végeláthatatlan járdán

feltűnt pálcikaalakod.

bonthatatlan kép.

ott topogsz,

nyomaid leváltak rólam.

s a különbség oly kicsi,

és éppen annyi,

hogy most háttal állsz. 

Janáky Marianna