Ütős anyag

TOTTH BENEDEK HOLTVERSENYCÍMŰ REGÉNYÉRŐL

Egy bevállalós író dögös könyve Totth Benedek Holtverseny című regénye. Dögös, mert olyan energiával és sebességgel zúz végig a történet a kötet kétszázegynéhány oldalán, akár egy Ramones– vagy Motörhead–szám, de abban az értelemben is, hogy bővelkedik dögökben-holttetemekben, melyek között akad shotgunnal kettélőtt macska, cserbenhagyásos gázolás áldozatául esett öregember, akinek véletlenül még az arcát is szétszúzzák az aszfalton, miközben megpróbálják lehúzni az úttestről, valamint derítőben oszladozó kamasztetem is, amelynek bordái közül patkány ugrik fejest a lébe. És bevállalós író könyve, ugyanis Totth Benedek számos lehetséges kritikusi pofonba állt bele azzal, hogy debütálő kötetét éppen arról és úgy írta meg, amiről és ahogyan megírta.

Kezdjük ott, hogy Totth könyvét szokás fiatal felnőtteknek szóló irodalomként kategorizálni. S annak ellenére, hogy az ide sorolt művek tőlünk nyugatabbra elvitathatatlanul a mainstream részei (gondoljunk például a dán Janne Teller novellásköteteinek világsikerére), minálunk még csak mostanság találja meg a helyét az effajta literatúra a „nagybetűs Irodalom” térképén, mint komolyan veendő, célzott szakmai figyelemre is érdemes kategória. Erre a területre manőverezni a debütáló kötettel kétesélyes vállalkozás. Szerencsés esetben biztosítja a fokozott kritikusi figyelmet, de annak is kiteheti a szerzőt, hogy divathullám-lovasként könyveljék el. Ráadásul a Holtverseny legalább annyira horror is, mint young adult regény, és a műfajt filmben és irodalomban is hagyományosan hajlamos az értéktelenség szinonimájaként tekinteni a hazai köztudat (ami felettébb abszurd abban az országban, amely Lugosi Béla és Peter Lorre személyében a klasszikus horrormozik legnagyobb alakjai közül kettőt is adott a filmvilágnak egykoron).

És kockázatos annak a közegnek a megválasztása is, amelyben a Totth-regény játszódik. A Holtverseny ugyanis a Facebook-generáció regénye, azé a nemzedéké, amely már beleszületett a realisztikus élményt nyújtó játékkonzolok, a közösségi oldalak és az okostelefonok világába. S bár Totth főszereplői között csonka családból származó, hátrányos helyzetű kamaszok, valamint luxuskörülmények között élő, ám szüleik által hasonlóképpen figyelmre sem méltatott fiatalok is akadnak, mégis összeköti őket az osztálykülönbségeken átnyúló közös értékrend. A Holtverseny szereplőinek ugyanis folyamatosan tesztoszterontól, adrenalintól, valamint kannabisz származékoktól és szintetikus szerektől pezseg a vére. A szex számukra csak numera, számokban kifejezhető teljesítmény. Mindenki kamatyol mindenkivel, és a mennyiség nem csap át minőségbe. Az ugyanis nem számít, csupán az orgazmus mint módosult tudatállapot elérése a lényeg. A fél szobafalnyi képernyőre kötött játékkonzol, a sporttárs lányok orális szolgáltatásai, valamint a fatertől elkötött sportverda mind csak eszközök ugyanannak a célnak az eléréséhez: a felfokozott adrenalinszint állandósításához. Ahhoz, hogy száguldjanak a pillanatok, mint a nyitófejezetben az éjszakai országúton a luxusjárgány. A legcsekélyebb lassulás is a dögunalommal volna egyenlő.

Ez egy igen-igen kemény, kemény világ, és az olvasók többsége számára ismeretlen. Totth Benedek szerencsére meg sem próbálkozik szociografikus ábrázolásával, hanem túlzásokkal mutatja be, amelyek szépen egyensúlyoznak a karikatúrává válás határvonalának innenső oldalán: „Kacsáék ormótlan nagy, háromszintes házban laknak, fenn a domb tetején, egy természetvédelmi terület mellett. Valami menő pesti építész tervezte, de szerintem frankón úgy néz ki, mint egy összecsuklott birodalmi lépegető. Ki kellett vágni pár hektár őstuját, hogy kényelmesen elférjen, meg hogy ne zavarják a fák a 360 fokos örökpanorámát. A helyi természetjáró egyesület pattogott kicsit, de Kacsa faterja elintézte, hogy bevonják az engedélyüket, úgyhogy elég hamar elült a balhé. A garázs akkora, mint egy repülőgéphangár, az első emeleti napozóterasz meg, mint egy teniszpálya. A kertben huszonötös, négypályás medence. Az alsó szinten konditerem, egy másik medence, jakuzzi, szauna, infraszauna, sókabin, fagyszauna meg négy turbószolárium.” Minden eltúlzott, minden felfokozott ebben a világban, mintha maga az olvasó is valami szer hatása alatt tapasztalná meg – és Totth Benedek könyve éppen emiatt működik.

Valamint a narrátor beszédmódja miatt. A másfél oldalankénti bazdmegolás és faszozás itt ugyanis nem csupán hamar elapadó humorforrás a kisigényűek számára, hanem fontos összetevője az elbeszélői nyelvnek, amelyet a lényegre törő, rövid, tárgyilagos, egyszerű mondatokból építkező megfogalmazás, másrészt pedig a karikaturisztikus túlzások, a színes, asszociatív gondolkodás és a popkultúrából merítő referenciák kettőssége jellemez. A nők küllemének ábrázolására a pornóoldalak odaillő kategóriamegjelölései szolgálnak (Kacsa anyjának nevét soha sem tudjuk meg, csak mint „a MILF” szerepel), s ahogyan Kacsáék házát a Csillagok háborúja birodalmi lépegetőihez hasonlítja, úgy nyúl az elbeszélő rendre egy-egy bizarr, mégis odaillő filmes utaláshoz ahelyett, hogy akár egyetlen bővebb bekezdésnyi leírással is megakasztaná a regény száguldását. Ahol mégis megteszi, ott pedig lakberendezési áruházak termékismertetőiből idéz.

Ami mozog, az ebben a könyvben zúz, tép vagy repeszt, aminek pedig bármiféle hatása lehet, az üt vagy odacsap, és még egyéb, négybetűs tövű igekötős igéket is említhetnénk. „Nem érdekel ez a felhajtás, az adrenalin a lényeg” – vallja a főhős a regény egy pontján, még a dobogón állva, de már levéve az éppen elnyert érmet, s mintha Totth Benedek épp ennek a mondatnak a jegyében írta volna meg első regényét. A folyamatos pörgés-tépés-rohanás közepette ugyanis mesterien adagolt mikroepizódok révén gyülemlenek fel a versenyúszó kamaszok közötti feszültségek, s vezetnek szinte észrevétlenül ahhoz a konfliktushoz, amely csakis gyilkossággal végződhet. S ahogyan bemutatja, amint az elbeszélőben fokozatosan tudatosul Zolika eltűnése, és eluralkodik rajta az igazság kiderítésének kétségbeesésbe hajló vágya, abban Totth Benedek a feszültség megteremtésének és fenntartásának oly kimagasló képességéről tesz bizonyságot, amelyre talán csak a negyvenes évek film noir-jainak legjobb rendezői voltak képesek. Az ülepítő gödörhöz megkomponált történetkulmináció naturalizmusa garantálja az olvasói hányingert, ám a szerző nem elégszik meg ennyivel, hanem az első fejezetben emlegetett, ám hús-vér valójában addig soha fel nem bukkanó vaddisznót is színre lépteti egy merész húzással, jelezvén, hogy a régi idők horrorjai elmaradhatatlan comic relief-jének is képes kitermelni a Totth Benedek-féle badass változatát. A regényzárlat pedig elegáns egyszerűséggel bízza az olvasói értelmezésére annak eldöntését, vajon az elbeszélő-főhős megtalálta-e a kiutat a Holtverseny nihilista világából, vagy egyszerűen csak végképp elment az esze.

Mindent összevetve Totth Benedek első regénye úgy jó, ahogy van. Karikatúraszerű túlzásai, felfokozott irama, a mesterien adagolt feszültség, valamint nem utolsósorban a letisztultság és a gazdag asszociációk kettősségével jellemezhető elbeszélői nyelv olyan eszköztárrá állnak össze, amely ebben a könyvben hibátlanul és elsöprő hatékonysággal működik. Ez persze azzal is jár, hogy ugyanennek az arzenálnak az újbóli bevetése egy másik regényben alkalmasint önismétlésként hatna. Mindez újabb ok arra, hogy a recenzens még kíváncsibban várja, milyen elegyet vegyészkedik majd össze Totth Benedek legközelebb prózalaboratóriumában. A Holtverseny alapján úgy sejthetjük, az is kemény, ütős anyag lesz.

Haklik Norbert

Totth Benedek: Holtverseny

Magvető Kiadó

Budapest, 2014,

248 oldal

2990 Ft