Tiszatájonline | 2015. szeptember 8.

„Boldogok a halak”

KISS LÁSZLÓVAL ORCSIK ROLAND BESZÉLGETETT
Bár a Ki mondta, hogy jó volt cím olyan könyv élére került, amelynek cselekményét két tragikus esemény szervezi, van ebbe a százhetven oldalba préselve ezernyi más ízű történés is, ahogy az nem is lehet másként. Szándékaim szerint nem arról beszél, hogy ami történt: rossz, sokkal inkább arról, hogy a nosztalgia hamis, s szépnek beállítani például a gyerekkori éveket, csak mert megtörténtek: öncsalás […]

KISS LÁSZLÓVAL
ORCSIK ROLAND BESZÉLGETETT

Az idei könyvhétre jelent meg legújabb köteted a FISZ Hortus Conclusus sorozatában, címe Ki mondta, hogy jó volt. Ez a második könyved a FISZ-nél, az első 2010-ben jelent meg, a Kis és egyéb világok című kritikakötet. A kiválóan megfogalmazott cím a múlt időre vonatkozik, egy olyan eseményre, mely rossz emléket idéz. A fülszöveget jegyző, sorozatszerkesztő Herczeg Ákos is a gyerekkori emlékmentésre, a nosztalgiára hívja fel a figyelmet. A címbeli „ki mondta” egyben a szövegek elbeszélőjének kilétére is rákérdez. A múlt megidézése, újraírása, a nosztalgia ironikus kezelése – volt ilyen elképzelésed a címmel? Miért maradt le a címből a kérdőjel? Te is, mint Nádas, utálod a kérdőjeleket?

Nagyon tudom utálni a kérdőjeleket, mert arra intenek, hogy semmi sem állandó, nincsen bizonyosság. Épp ezért amennyire nyugtalanítóak, annyira fontosak is. A könyvem címében is ott a kérdőjel, éppen csak kitéve nincs. Bár a Ki mondta, hogy jó volt cím olyan könyv élére került, amelynek cselekményét két tragikus esemény szervezi, van ebbe a százhetven oldalba préselve ezernyi más ízű történés is, ahogy az nem is lehet másként. Szándékaim szerint nem arról beszél, hogy ami történt: rossz, sokkal inkább arról, hogy a nosztalgia hamis, s szépnek beállítani például a gyerekkori éveket, csak mert megtörténtek: öncsalás. Ami a szövegek elbeszélőjét illeti, egy pillanatig sem akartam titkolózni, s bízom benne, hogy az olvasó a regény utolsó fejezetének narrációs húzásáért sem fog megorrolni rám.

Ez a negyedik szépirodalmi köteted, s míg az eddigieket novelláskötetekként definiáltad, a mostanit regényként határozod meg. Ugyanakkor a műfaj sehol sincs jelezve a könyvben. Engem pszeudoregényes novellafüzérre emlékeztet. Ezek szerint az olvasóra bízod a könyv műfajának behatárolását?

Természetesen, bár azzal, hogy már megjelenés előtt, a könyvet fölvezető aprócska „reklámokban” ellőttem a műfajmegnevezés puskaporát, afféle kard ki kard helyzet is teremtődött: velem, vagy ellenem. A könyvbeli műfajmegjelöléseket nem is mindig tartom fontosnak, itt meg aztán végképp szükségtelennek láttam. Van történet, vannak főbb szereplők, sőt főszereplő is, mennek előre az időben, a nyolcvanas évektől a rendszerváltáson át az ezredfordulóig, s közben súlyosan megváltozik a körülöttük és bennük lévő világ. Az olvasó egyébként is mindig okosabb, s lehet, nem úgy akar majd visszaemlékezni az élményre, hogy regényt olvasott, hanem két szerethető srác történetét. És jó volt neki.

A korábbi köteteid világa, poétikája homogén elbeszélői világot tár fel. A Szindbád nem haza megy (2003), az Árnyas utcai szép napok (2008), A térképnek, háttal (2010) erős kötődéseket mutat a lokalitás mikroklímája iránt. Poétikai és tematikai értelemben a mostani az előzőeket folytatja. Folyamatosan egy könyvet írsz? Ezek egy emlékezetfolyam kipecázott darabjai?

Túl ezen a könyvön, most már ki merem mondani, hogy igen, egy könyvet írtam – eddig. A kipecázott történetszilánkok, partra mentett arcok és karakterek kezdettől fogva megvoltak, dolgoztam, ügyeskedtem velük, sokan legyintettek is, megint horgászat, megint vízpart, megint a nagymama, de hát nem „megint” volt az, hanem „még mindig” – kerestem a formát, a nagyobbat, a teljesebbet, az egészebbet, közben pedig nagyon sok mindent elhagytam, ami sallang volt, és fölösleges. Mert persze ez az egész is csak annyira az, amennyire egésznek elfogadjuk: nem csupán az érdekes, mi kerül bele egy regénybe, az is, mi maradt ki, mivel lett volna árnyalhatóbb a szereplők története. De a könyv ennyit kínál, ezeket a koordinátákat mutatja föl, majd zárja rá a kötetbeliek világára. Ettől az, ami.

Köteted első darabja, a Hely című fejezet/novella már a címével is felhívja a figyelmet a helyi színekre. Ez valójában annak a kisvárosnak, Gyulának a mikrokörnyezete, amelyről eddigi könyveidben is írtál. Nem akarsz helyszínt váltani? Tudnál pl. marsbéli krónikákat írni?

Marsbélit talán nem, amiben szerepet játszhat az is, hogy sosem tudtam megbarátkozni a földönkívüliekkel, értsünk bármit is földön, de biztos vagyok benne, hogy kőszegi vagy nagyszebeni, ne adj isten, szegedi történeteket tudnék. Írtam nem is egyet. De abban is biztos vagyok, hogy ha le kellene írnom egy Orosházán vagy Esztergomban játszódó novella szobáját, az általam közvetlen közelről megtapasztalt szobákból indulnék ki. Akár egy gyulaiból.

Könyved utószava gyanánt a Bíró-Balogh Tamással készült interjútokat olvashatjuk. Bíró-Balogh felveti, amit már korábban is emlegettek (pl. Elek Tibor) az írásaid kapcsán, a Krasznahorkai, Kiss Ottó, Grecsó és Szabó Tibor Benjamin munkáival jellemzett „békési hagyomány” szerepét. Mennyiben segít önmeghatározásodban, s mennyire szűk ez a kategória számodra?

Amennyire szűknek tűnhet ez a kategória, annyira mélységesen mély és tág. Minél beljebb vágom magam benne, annál több a megismerésre váró tartomány. Én ebben a békési világban – amelynek fontos része a nagyszülői udvar, valamint a hozzá köthető terek és idő – nagyon magamra találok, ezen kívül pedig talán fontosabb az, hogy az elbeszélő, aki az erről a világról szóló, vagy ebben a környezetben játszódó történetek narrátora, ugyanúgy otthon érzi magát benne. Akkor mért írna-beszélne másról? Hazudni nem ér. Sokkal jobb ehhez az ezek szerint létező hagyományhoz tartozni, mint nem hozzátartozni, de jó látni és tudni azt is, hogy mint minden rendes hagyomány, ez is átalakulóban van, folyamatos változáson megy keresztül.

Ahogyan kötődsz a helyszínhez, úgy írod krasznahorkais-monomániásan a hosszúmondatokat is könyvről könyvre. Mintha ezekkel a boaszerűen tekergő mondatokkal próbálnád körbekeríteni a tájat, amiről írsz. Honnan a hosszúmondat iránti rajongásod? Hétköznap is így kommunikálsz, pl. a boltban?

A hosszúmondatok iránti rajongás természetesen köthető Krasznahorkaihoz, mégis az első, igazán releváns hosszúmondat-élményem Kiss Ottó Szövetek című regénye volt, s csak ezt követte Krasznahorkai László Háború és háborúja. És a többi, például Hrabal. Ekkor éreztem meg, milyen feloldódni, felszívódni egy másik világban, menni, utazni a nyelvvel. Ezt az élményt akarom megteremteni azóta is. Viszont a könyvemben az egyes fejezetek számtalan anekdotikus történetdarabkából épülnek föl, s ezek elmeséléséhez a manapság talán szívesebben használt rövid mondatok egész egyszerűen nem passzoltak. Megpróbáltam egyes részeket így megírni, de elveszett a szöveg ritmusa, dinamikája, íze. A Ki mondta, hogy jó volt így, ezen a nyelven, ezekkel a mondatokkal, ebben a stílusban tud érvényesen megszólalni. Önmaga számára legalábbis biztosan.

Írásaid fontos motívumai közé tartozik a horgászat, a foci, a (metál)zene. A Bárka folyóirat szerkesztése, a gyulai Erkel Ferenc Gimiben való tanítás és írás, továbbá barátnőzés mellett mennyi időd marad a horgászatra, focira? Kikkel szoktál horgászni? Sportból horgászol vagy a pocakod kedvéért, netán a természet miatt jársz ki a Körösre halakat zaklatni?

Boldogok a halak, amelyeket én akarok zaklatni, mert fájdalmasan amatőr pecás vagyok. De tudok időt szakítani rá, ahogy a horgászaton kívül is bármire. Heti két foci kell, de ha egy jön össze, se baj, az viszont nagyon fontos. A gimnázium tornacsarnokában nyomjuk igazi jó baráti közösségben, ezért is élvezetes egymás torkának ugrani, ha azt kívánja meg a szituáció. Mezbe bújunk, és jelentős, nagy spílerekként rohangálunk bordásfaltól bordásfalig. De ez hobbifoci, mondhatnám, sörmeccs, ha söröznék utána, többnyire azonban tejet iszom, és ezt néha komolyan szégyellem is. Az igazi, a valóságos, a komoly focihoz, amit a benne dolgozók futballnak neveznek, nem értek. Nem azt látom, ha meccset nézünk, amit ők. Játszani se jó velük, más sportágat űzünk. A nagy füves pálya nekem végtelen ugar, a tizenhatos vonalánál már görbül a horizont, nem találom rajta a helyem. Ugyanígy a horgászattal: a felszerelésem szerves részét alkotják apám majdnem velem egyidős botjai, s van, amelyiken a damil is a tavalyi. A Körös partjára leginkább a jól ismert, teljesen azonban soha föl nem térképezhető tájért járok. Évek óta változatlan izgalommal – ha feljön a telihold, ha aprókat rángat a keszeg, ha egy sovány róka nyargal a túloldali gáton, ha őzbakok vívnak a töltés oldalában. Ezt nem lehet megszokni. Ritkán forszírozzák a közös pecát a haverok, ami nem probléma, mert mindig rájövök: igazán egyedül jó kint.

A metálzene igencsak fontos számodra. Amikor nemrég a Kikinda Shorton, illetve a Dombos remix 2015 fesztiválokon jártunk, a kocsiban többek között Slipknotot nyomattunk. A kortárs irodalomból pl. Nemes Z. Márió, L. Varga Péter vonzódik a durva, fémes zenéhez. Neked mikor esett le, hogy nem akarsz többé Neoton Famíliát és zselézett szépfiúkat/lányokat hallgatni, inkább a Sepultura ritmusaira headbangelsz? És miért fontos számodra, hogy megidézd a kedvenc bandáidat az írásaidban?

Hosszú és küzdelmes út áll mögöttem. A Neoton Famíliát említetted, ami csak részben igaz, mert bár lebírhatatlan Bros-rajongásom előtt szívesen hallgattam az igazságért harcoló Sandokanról írott dalt is, de alapvetően az ellentábor, a Dolly Roll híveihez tartoztam. Hihetetlen, de igaz, ezután a Guns n’ Roses következett, hogy aztán a Pearl Jam és a U2 világában találjak meg valamit, amibe fogódzhattam. Így kötöttem ki utóbb a metálnál, aminek sok válfajával próbálkoztam, mígnem az igazi, nekem kedvező otthonosságot az ún. groove metál vonallal találtam meg. Ektomorf, Machine Head, és társaik. Sok-sok társuk. A kilencvenes évek közepén történt mindez, akkor éreztem meg először igazán, hogy a metál: segít. Ebben persze aligha különbözik, gondolom, Bachtól vagy Sinatrától, de a kemény gitárzene, amelynek egyre brutálisabb formáit mostanság például az Ektomorf zenéjében tapasztalni, valahogy mégis más. Talán nem is kell megmagyarázni. Ahogy azt sem, zöldfülű egyetemista koromban miért ültem hosszú percekig a kocsiban foghúzás előtt, a Guns You’re Crazy című dalának vad és energikus koncertverzióját bömböltetve. Pedig az még csak a kezdet volt. Azóta már megszületett a Roots Bloody Roots is, történetesen a Sepultura műhelyében. Nagy baj tehát nincs. A kedvenc bandák szövegbeli felbukkanása más és más okra vezethető vissza. Ha a szöveg nem kívánja meg, hogy a szereplője vagy elbeszélője utaljon egyes zenékre, akkor biztosan az író szeretné meggyőzni olvasóját, hogy amit ő szeret, tényleg jó, s okozzon számára is ugyanekkora örömet.

Elkötelezett Ektomorf-rajongó vagy, nemsokára megjelenik az interjúköteted a zenekar frontemberével, Farkas Zoltánnal. Elárulnál pár mozzanatot belőle? Mióta készül? Hogy kerültél kapcsolatba a zenekarral?

Az Outcast című kötet írása ezeknek a soroknak a gépbe verésekor finisbe érkezett. A szöveg gyakorlatilag kész, tényleg csak pár kiegészítés van hátra, egy-egy mondat ráncba szedése, valamint a fotók kiválogatása. Az Outcast az Ektomorf egyik legfontosabb albuma, 2006-ból, illetve az ezen a lemezen található első szám címe is ez – túlzás nélkül állítható, hogy ez a dal a zenekar egyik himnusza. Könnyen lefordíthatónak tűnik, de küszködtünk vele, mígnem az lett a belső címlapon olvasható fölvezető, hogy „Kitaszítottan a világhírig”. Farkas Zoli egy mezőkovácsházi fiatalember, aki erről a dél-békési, ennek megfelelően majdnem isten háta mögötti településről elindulva, konok kitartással, keményen dacolva az őt kezdettől lehurrogókkal vagy romungro származását felemlegetőkkel, eljutott a legnagyobb európai metálfesztiválokig, idén pedig egy tizenhat állomásos USA-turnét is abszolvált a bandával, San Diegótól Idaho Falls-ig, és az sem mellékes, hogy a legnagyobb gitár- és erősítőcégek tudják őt a soraikban. Nem tudom nem idézni Lanczkor Gábort, aki szerint az, hogy az ESP Guitars Zolinak saját aláírásával ellátott, ún. signature-szériát gyárt, „Kertész Imre Nobel-díja óta a legjelentősebb elismerés a világban a magyar kultúrának.” A könyv Farkas Zoli egyes szám első személyű elbeszélésén alapul, amihez kommentárok kapcsolódnak, nem csupán családtagoktól vagy az őt nagyon jól ismerő haveroktól és kollégáktól – Csató Pétertől Lukács Lászlóig –, de olyan nagyságoktól is, mint a Kreator frontembere, Mille Petrozza, az ESP japán főnöke, Makoto Suzuki, vagy a Wacken fesztivál főszervezője, Holger Hübner. Az Ektomorfot 1996 óta ismerem és figyelem, láttam közel harminc koncertjüket, úgy érzem, tisztában vagyok vele, kik ők, mit tettek és tesznek le az asztalra, s érteni vélem a zenéjüket is: kemény riffek, durva groove-ok, az emberből okos főbólintásokat kiváltó erős témák, ami persze csak a felszín. Könnyen egymásra hangolódtunk, Zolival és az Ektomorf többi tagjával egyaránt. Élveztem a beszélgetéseket, s míg a köteten dolgoztam, egy-egy beszámolóval is jelentkeztem, hol egy koncertről, hol a stúdióból, amelyben idén nyáron minden eddigi Ektomorf-albumot meghaladó remekmű született. A könyv féléves munka eredménye, s az Athenaeum gondozásában jelenik meg 2015 októberében, egy időben a lemezzel.

Te tudsz hangszeren játszani? Én pl. el tudnálak képzelni, amint gyöngéden, Kosztolányi-sápadtan pengetsz egy hárfát az Ektomorf valamelyik koncertjén, hogy ellenpontozd a súlyos, mardosó riffeket!

Attól félek, rossz néven vennék. Nem tudok semmilyen hangszeren játszani, a kézügyességem kimerül abban, hogy töriórán fölírom a vázlatot. Persze próbálkoztam gitárral, de amikor a Ha Én Rózsa Volnékot recsegtettem az albérleti folyosón, eldőlt, hogy nincs tovább.

2010-ben jelent meg a FISZ-nél a kritikaköteted, a Kis és egyéb világok. Tervezel folytatást?

Egyelőre nem tervezek kritikakönyvet, kritikát is rég írtam, talán másfél éve a legutóbbit, Egressy Zoltán regényéről – meg néha egy-egy olvasónaplót a Bárka online oldalán. De fogok még írni, másképp, mint az eddigieket. Jövőre kezdem is.

Szegeden jártál egyetemre, a könyveidet rendszerint bemutatod Szegeden is, itt-ott bele is írtad a várost a munkáidba. Az első két köteted is egy szegedi kiadónál, a Tiszatájnál jelent meg. A halakon túl mi húz vissza a Tisza-menti városba?

Az összes évem, amit ott töltöttem, az összes ismerős és barát, akivel kapcsolatban álltam és állok azóta is. Olasz Sándor tanár úrtól Koszta Lászlón át sokakig, akiket itt fölsorolni kudarcos vállalkozás volna. Ehhez képest tényleg másodlagos, hogy amikor ott vagyok, akkor is elsétálok a bölcsészkar előtt, ha másfelé visz az utam.