Polgár Anikó versei

Csontevő

Mikor csontot ettem,

nekem is mindig kipotyogott a fogam.

Mikor csontevő voltam,

mindennap csontot ettem, sőt, éjjel is,

ha fölébredtem és korgott a gyomrom,

mindig volt egy kis csont a kiságy mellett,

elrágcsáltam, csendben ropogtattam,

aztán aludtam mélyen tovább.

Mikor csontevő voltam,

csontból voltam én is,

mint a múzeumi dínók.

Csontból volt a gyomrom,

és bele lehetett látni,

mindenki megnézhette, mit ettem.

Mikor csontot ettem,

soha nem rontottam el a gyomrom,

nem is tudtam, melyik a gyomrom,

és melyik a csont, amit lenyeltem.

De most már nem kérek több csontot,

most már egy kicsit se,

megpuhítva se, áztatva se,

sehogy se szeretem.

Szobormászás

A szobor szájából kipotyogtak a gombák.

A szobor kiköpte őket.

Tele van velük a fű.

Beleragadtak.

Ha anya lehúzza a nadrágom,

szökőkutat tudok köréjük csinálni.

Csak egészen kicsit.

Csak kicsit folyik

és csak akkor, ha én akarom.

Aztán mászom a szoborra,

újra és újra,

mert ha felérek, anya mindig megment.

Vagy Flóra. Vagy Zsuzsa néni.

Nem tudok lejönni,

mentsél meg, anya!

Lepottyanok én is, mint a gomba:

kiköp magából a szobor.

Feketerigó II.

Anya, mért fekszik itt ez a

feketerigó a hinta alatt?

Hogy jött le ide a fáról?

Biztos kilökték a fészekből

a többi fiókák.

Szétpotyogott a tolla,

nem tud vele repülni.

Szétpotyogott a csőre,

nem tud vele enni.

Szétpotyogott a lába,

nem tud vele menni.

Nem tudja lekarmolni

a szúnyogot a hasáról.

Egy légy van a szemében:

annyira mocorog,

hogy meg se látja

vele a szúnyogot.

A pók

A pók siet haza a hálójába.

A pókapuka a kicsinyeihez.

Segítek neki: hazaviszem.

Ha a pókot beleteszem a joghurtba,

joghurtos lesz a lába, a hasa,

és mindenét megehetem.

Flórának is adok:

megesszük ketten, elfelezzük.

Flóra fél a póktól,

félek vele én is, ketten félünk.

Elfelezzük a pókot:

az egyik felétől félek én,

a másiktól meg ő.

Denevérhinta

Ha kapaszkodunk,

hátrahajolunk,

s a hinta közben

épp magasba ér,

a lábunk fent lesz,

és lent a fejünk:

lefelé lógunk,

mint a denevér.

Mikor a hinta

nagy hullámot szánt,

s a hajó orra

felfelé mutat,

a fémárbocról

csüng két denevér,

s egymásra nézve

csak kacag, kacag.

Flóra kritikája

Anya, nem tetszik ez a vers,

teljesen logikátlan, mondja Flóra,

mi az, hogy a hintán lógunk

lefelé, mint a denevér?

Hogy akaszthatnánk bele

a lábunk, a földet súrolva,

horzsolva a bőrünk?

Különben az se tetszik,

hogy Kornélról szól,

ő találta ki, hogy ha a hajóhintán

hátrateszi a fejét,

olyan, mintha lógna lefelé.

Igaz, hogy ha fölbillen a hinta,

s egy pillanatra felrúgjuk a lábunk,

hátradöntjük a fejünk,

akkor megfordul velünk a világ,

olyanok leszünk,

mint egy tetőtől talpig érő tengely,

egy meggörbült óramutató,

s ahogy billegünk,

össze-vissza mutatjuk az időt,

hol kora reggelt, hol késő délutánt,

s ketyegve kacagunk magunkon,

míg az időmérésbe bele nem szédülünk.

Megjelent a Tiszatáj 205/3. számában