Az aktuális magyar filmművészet

BESZÉLGETÉS
SIFLIS ZOLTÁN RENDEZŐVEL,
AZ ÚJ MAGYAR FILMEK ELNEVEZÉSŰ PROGRAM SZELEKTORÁVAL

– Ha az ember egy válogatást tesz a közönség asztalára, az egyben mindig ízlés és véleményformáló gesztus is. Az új magyar film szekcióban vetítésre kerülő alkotások fedik ezt a két fogalmat? Nehéz keresztmetszetet adni egy nemzet filmgyártásának valóságáról. Ez az idei keresztmetszet mennyiben teremt bepillantást a mai magyar film helyzetébe? Ugyanakkor milyen szempontok, milyen elvek mentén szelektálja a filmeket? A tartalmi, minőségi szempontokon túl meghatározó ilyenkor a producerek hozzáállása, a fesztiválrendszer mibenléte, anyagiak… is?

– A kérdésben megfogalmazott megállapítás általánosságban igaz. Minden válogatás, ízlés és véleményformáló gesztus is, de esetemben legkevésbé az én ízlésemet tükrözi, hanem azon alkotók, mondjuk úgy ízlésvilágát, életérzését, szemléletét, akik filmje az adott időszakban rendelkezésemre áll, és amelyből meríthetek. Arra a kérdés, hogy nehéz-e keresztmetszetet adni, azt válaszolhatom, hogy minden válogatás tükröz egyféle keresztmetszetet. Sokkal nehezebb a producerektől, rendezőktől megkapni a kiszemelt filmeket. Általában a bemutatásra kerülő öt film dupláját szoktam kiválasztani, aztán az kerül vetítésre, amit sikerül megkapnunk. Az idén minden kiválasztott filmmel szerencsénk volt. A kortárs magyar filmgyártásban, legalábbis nekem úgy tűnik, több tehetséges fiatal, elsőfilmes kezd ígéretesen kibontakozni. Sikeresen folytatva azt a sajátos magyar világ bemutatását és ábrázolását, amelyet az úgynevezett “nagy öregek” és a jelenlegi középgenerációhoz tartozók alapoztak meg. Feldobva tucatnyi új témát, kérdést. Jellemző az új magyar filmekre, hogy a rendezők gyakran saját generációjuk élményeit láttatják egyéni megközelítésben, egyik-másik visszapillantva, utalva a korábbi évtizedek traumáira, ritkábban örömeire is.  Ezek a rendezők újszerű dramaturgiát, formanyelvi szempontból pedig látványos megoldásokat alkalmaznak, amit aztán realista-szatirikus társadalomábrázolással ötvöznek. Tehát az idei keresztmetszet tükrözi az aktuális magyar filmművészetet.

– Néhány éve egy olyan helyzet alakult ki, miszerint mondjuk Tarr alkotásait Magyarországon igen kevesen látták, míg világszerte nyerték el a különféle díjakat. Tehát míg Európa tapsolt a magyar filmnek, addig a sajtóból azt olvashattuk ki, hogy otthon kezdenek lemondani a magyar filmről. Ön szerint mi lehet ennek az oka, illetve e tekintetben változott-e a helyzet az elmúlt években?

– Ismereteim szerint a kétezer tízes évekhez viszonyítva, az elmúl két évben növekvő tendenciát mutat a magyar moziba járó nézők érdeklődése a magyar filmek iránt.  A külföldi fesztiválsikerek ellenére, odahaza, a moziba járók szégyenteljesen kevesen nézik meg a saját filmjeiket, annál tömegesebben a hollywoodi kommersz filmeket.  Mintha a mozikból eltűntek volna az igényes, a magyar társadalmi valóságot, hangulatot igényesen, művészien ábrázoló filmek nézői. Az utóbbi évek érékes, drámai erejű magyar filmjei közül alig akad egy-kettő, amely eléri a százezres nézőszámot. Átlagban húsz és negyven ezren néznek meg egy magyar filmet. Olykor még kevesebben, csupán pár ezren.  E téren történő kutatások azt mutatják, hogy a magyar filmek nézőinek száma az interneten nőt meg és nem a moziban. A játékfilm igazán a moziban kel életre, csak ott élvezhető művészi teljességében, legkevésbé az interneten, a tenyérben tartott mobil eszközök képernyőjén, ott meghal a film. Elgondolkodtatásképpen említem meg, hogy ugyanaz a magyar közönség, aki közérzetét tekintve, állítólag, vagy okkal, bizonytalannak érzi a jelenkori társadalmi fogódzókat, viszonylagosnak az értékeket, elviselhetetlennek éli meg a megosztott politikai közéletet, stb., stb., mindez mentségül is szolgálhat a moziközönség számára, ám akkor miért nem viszonyul hasonlóképpen a kortárs magyar drámát bemutató színházhoz például? Témafeldolgozás, aktualitás, művészi színvonal tekintetében semmivel sem teljesít gyengébben a kortárs magyar filmművészet. Remélem, hogy csak átmeneti kórtünet ez az állampolgári viselkedés.

– Vannak olyan rendezők a válogatásban, akik évről évre visszatérő alkotók a Palicsi Nemzetközi Filmfesztiválon, mint például Miklauzic, vagy Hajdu Szabolcs.

– Igen vannak visszatérő alkotók, nem is kevesen. Mivel egy-egy film átfutási ideje két-három év, négy-öt évenként láthatjuk újra filmjeiket.

– Az idei válogatásba több olyan alkotás is bekerült, amely újító jelleggel bír a magyar filmgyártásban. Gondolok itt például Újj Mészáros Károly Lizájára, amely a magyar komédia egy kifinomult, sokat várt stílussal rendelkező alkotása, ami viszonylag szép támogatásban részesült, vagy Füle háborús filmje, ami a műfajt tekintve fehér hollónak számít, ami azonban mégis önerőből, független filmként valósult meg. Ön, hogy látja, a támogatási rendszer mennyiben befolyásolja a magyar filmgyártás alakulását?  

– Mai szóhasználattal élve, fenntartható és versenyképes nemzeti filmgyártást csakis jelentős összegű állami támogatással lehet biztosítani. A Magyar Kormány a Média Mecenatúra különböző programjain, pályázatain keresztül az elmúlt fél évtizedben több mint 10 milliárd forinttal támogatta a filmgyártást. A Mecenatúra Guide kiadványából tudom, hogy az említett időszakban közel 580: nagy és kisjátékfilm, dokumentum, animációs, kísérleti, ismeretterjesztő, stb. film kapott jelentős állami támogatást. Az említett Füle háborús filmjének önerőből történő megvalósulása kivételnek számit, ugyanis a film nagy részét az előző évben már leforgatták. Jogi, formai okok miatt visszamenőleg nem lehetett pályázni. Természetesen sokan, sokféleképpen ítélik meg az új támogatási rendszert, ez mindenkinek szíve joga. Az azonban tény, hogy szélesre tárult a filmesek lehetősége, támogatási köre Magyarországon, beleértve a külhoni magyar filmeseket is, köszönve a Kormány nemzetegyesítési törekvésének.

Sirbik Attila

Fotó: Brestyánszki Bernadett