Tiszatájonline | 2015. július 31.

A Thealter valahova tartozást jelent

BESZÉLGETÉS PROICS LILLÁVAL
Azok is ismerik, akik nem, ő az, aki görkorcsolyával gurul be a Thealter előadásaira. Az idén is mindent látott, hiszen csak így tudta másodmagával levezényelni a Kritikus Szekció napi beszélgetéseit. Egy ilyen kötelező program után ültünk le kávézni Proics Lillával, akit az első percekben hullafáradtnak láttam, de aztán, ahogy kezdtünk belemerülni a színházba, kérdésről kérdésre élénkebb és koncentráltabb lett […]

BESZÉLGETÉS
PROICS LILLÁVAL

Azok is ismerik, akik nem, ő az, aki görkorcsolyával gurul be a Thealter előadásaira. Az idén is mindent látott, hiszen csak így tudta másodmagával levezényelni a Kritikus Szekció napi beszélgetéseit. Egy ilyen kötelező program után ültünk le kávézni Proics Lillával, akit az első percekben hullafáradtnak láttam, de aztán, ahogy kezdtünk belemerülni a színházba, kérdésről kérdésre élénkebb és koncentráltabb lett.

– Mióta kíséred figyelemmel a Thealter Fesztivált?

– Erre a kérdésre már rögtön nehezen tudok válaszolni, talán úgy tíz éve. Először újságíróként voltam itt, a néhai kultura.hu számára dolgoztam, és napi beszámolókat írtam.

– Egy hosszabb külföldi út miatt kihagytad a tavalyi évet, látsz-e valami olyan különbséget, vagy változást, amit csak azért láthatsz, mert hosszabb szünet után kapcsolódtál vissza?

– Ezen sokat gondolkodtam, hogy tényleg ennyit változott-e a közeg két év alatt, és tényleg korszakváltás van-e, ebben a kérdésben nem tudok dűlőre jutni, mert lehet, hogy a különbséget, amit érzékelek, felnagyította a távollét. Mégis hajlok arra, hogy most korszakváltás van, s a kicsi felé megy minden. Én Kaposváron teljes mértékben a kőszínházon nőttem fel, és az akkori Csíky Gergely Színház magába foglalt mindent. Amikor – még a Thealter előtt – elkezdtem független előadásokat nézni szűk pincékben és stúdiókban, még mindig bennem volt az, hogy a színház, az igenis, gyermekkorom színházával azonos, ami mellett voltak kis, független produkciók. Most viszont már azt látom, hogy az egész színházi életre átfogóan jellemző az, hogy elment picibe, függetlenbe. Nyilván vannak és lesznek fontos előadások a kőszínházakban is, de lényegében megfordultak az arányok, a kőszínház lett mellékes ez alatt az egy év alatt.

– Hogy érted azt, hogy kicsi? Picik a társulatok, kamara jellegűek az előadások?

– Igen, alkalmi előadások születnek projekt munkákban és alkalmi együtt dolgozásokban, a színészek általában nagyon kicsi, nem színházi terekben játszanak. A minőség áttevődött ide, mert a leginkább szellemi izgalomra vágyó alkotók a függetlenek terepén jelennek meg. Nagy Zsolt mondta egy beszélgetésben, hogy ha nem ilyen színházat csinál valaki, akkor nem is érti, hogy miért csinál színházat. Ami persze nem azt jelenti, hogy valaki, aki effektíve kőszínházban dolgozik, érvénytelen, hanem azt, hogy teljesen megváltozott a struktúrája a hazai színházi világnak.

IMG_0030

– Tehát arra gondolsz, hogy ami szellemileg izgalmas, vagy morálisan fontos, az ebben a világban zajlik. És tényleg, régebben nem láttunk olyan nagy neveket, vagy professzionális képzésben részt vevő társulatokat a Thealteren, mint az utóbbi egy-két évben.

– Amikor a Balog Józsiék elindították ezt a fesztivált, az őrült kísérletező, a bolondozó, a szabadidejükben ezzel foglalkozók játszottak itt – tudom, hogy ez fajsúlyosabb volt, csak az egyszerűség kedvéért fogalmazok így -, aztán, akik megmaradtak ezen a pályán, azokból általában lett valaki. De már nem ez van, most már eleve, ezen a területen tudnak csak megjelenni a magukkal szemben igényes, színházzal foglalkozó alkotók. És a két attitűd, a kísérletező kedv és a profizmus itt összevegyül.

Egyébként a határon túl ez nem ilyen erős, bár el kell különíteni, mert Erdélyben a 80-as 90-es évek hazai struktúrája szerint működnek a színházak, s alig vannak alternatívok. A Vajdaságban már más a helyzet, ők egyfajta köztes létben élnek, szakmailag talán ők a leginkább függetlenek. Urbán Andrásnak ugyan – aki ennek a fesztiválnak állandó visszajárója – van egy kőszínháza, de nem kell népszínházi kínálatot játszaniuk, s biztos, hogy van egy saját közönségük, tehát ők inkább a kísérletezőkhöz tartoznak. Szlovákiában pedig, úgy tudom, megint csak nem jellemző a függetlenkedés. Magyarországon viszont ez nagyon megtörtént most. Ennek nyilván vannak gazdasági és politikai okai, senki nem örül a következményeknek, hogy társulatok szűnnek meg, most már a függetlenek közül is, de mindeközben valahogy mégis, nagyon virulens lett ez az egész.

– És ami a legszebb, hogy a közönséget nem lehet lenézni, a közönség is veszi a lapot, és odatalál, ahol jó színházat kap.

– Alig volt olyan előadás, ami nem telt házas volt ránézésre, minden helyszín dugig volt, folyamatosan azt olvastuk az interneten, hogy minden jegy elkelt. Hát igen, szerintem lassan ott tartunk, mint a 70-es években, amikor elkezdtek a sorok között beszélni. Most nyilván más típusú módon, most nem a pártbizottság ellenőrzi le, meg nincs az, hogy nem engedik bemutatni, meg levetetik a műsorról, meg a szöveget ellenőrzik, hanem egyszerűen anyagilag fojtják meg azt, ami nem tetszik, és ez a hatékonyabb. Az a durva, hogy ez az egész terület egyáltalán nem tetszik a hatalomnak természetesen, nem esztétikailag, mert nincs esztétikájuk, nem érdekli őket az esztétika, hanem a tartalom miatt, a közönség miatt, mert ezt, basszus, nézni akarják emberek. Mert itt történik valami. Nem konkrétan, nem a hatalomról szólnak ezek az előadások, a legtöbb nem beazonosítható. Amivel foglalkoznak, az a létélmény, meg az életstratégiák, és ezt megnézni sok ember számára egyfajta közösségképző dolog, mert egy kicsit valahova tartozást jelent.

Érdekes, hogy ebből a szempontból mennyire védett helynek tűnik ez a fesztivál. Pedig félig-meddig mögé látva, itt anyagilag nagyon nagy stressz-tűrőképességre van szükség a fesztivál működtetői részéről, de valahogy képesek rá, világéletükben ezt csinálták. Normális ember ezt már rég abbahagyta volna, ők pont azért tolják, mert valahogy máshogy van felépítve az agyuk.

– Pár éve Jászay Tamással együtt vezeted a Kritikus szekció beszélgetéseit, hogy készülsz fel, és mit akarsz megtudni?

– Nekem ez a legizgalmasabb rész, hogy párban. Mert amikor írunk, akkor egyedül vagyunk, de ebben a helyzetben nagyon-nagyon érdekes ez a kettősség. Tamáséknál lakom, folyamatos a színházról való beszélgetés, hihetetlen, de azon az egy mondaton kívül, hogy mi lesz az ebéd, kizárólag színházról beszélgetünk. Hogy hogyan készülünk, az változó. Előadásonként, meg alkotókként is, mert az embernek minden előadáshoz, minden társulathoz más a viszonya, van, akit jól ismerünk, van, amit sokszor láttunk, van, ahol túl erős prekoncepciód van, ott ennek ellenében kell dolgozni. Mindig név szerint tudjuk, hogy ki jön a társulatból, és hát sokukat ismerjük, tudjuk, hogy lesz, akit fékezni kell, mást meg szóra bírni. Nem értékelő beszélgetések akarnak ezek lenni, de óhatatlanul megjelenik az is. Sokszor arról kérdezünk, hogy milyen munka előzte meg az előadást, mert ezen a területen elég általános már az, hogy az anyagi körülmények miatt borzasztóan megnehezül eleve a próbaidőszak. Például a fesztivál legpregnánsabb előadása, a Kolhaas alig több, mint három hét alatt készült, ami őrület! Mondjuk, nem ez a leglényegesebb dolog egy előadásról, de abba is érdekes belegondolni, hogy milyen fizikai adottságok között, és persze még jobban abba, hogy milyen szellemi körülmények, motivációk szerint készült valami. Nem írunk fel kérdéseket, miközben ettől kicsit nehezebb is, bár én úgy vettem észre, hogy a beszélgetőpartnerek olyan nagyon nyitottsággal és érdeklődéssel jönnek ide, hogy mindig kitágul a tér. És, hát leginkább, a beszélgetéseknek az a fő szervezőereje, hogy mi az, ami érdekel engem.

IMG_8931

– Van-e valami, ami kiugrott a számodra a fesztivál mezőnyéből?

– Nem igazságos egyet kiemelni, mert nagyon jó előadásokat láttam, de a Kolhaast azért is emlegetem, mert azzal az iszonyatos erővel, ahogy ezt meg akarták csinálni, kiugró volt. Egészen elképesztő! Hegymegi Máté rendezte, akinek ez az első ilyen nagy munkája. Ő workshop-ot is vezetett, bent voltam nála az első mozgás-tréning napon, hihetetlenül közvetlen és alázatos módon viszonyul a tanítványaihoz is, akik azért választották őt, mert sokkal többet tud dolgokról. Azt már színészként is láttuk belőle, hogy mennyire intenzív, ebből a helyzetből meg az is kiderült, hogy a színházteremtés benne van minden sejtjében. Nem tudom, hogy technikailag hogyan fog tudni létezni alkotóként, de ahogy látom, ezen nem tépelődik, hanem csinálja. Az eltökéltsége a színészeket is behúzza valamilyen transz állapotba, szóval ez az agyoncsaphatatlan életöröm, ez teszi kiemelkedővé az előadást.

De mondhatom tovább a kedvenceimet, a piciket, a Közmunka Színházat nagyon imádtam, és a Peróékét is nagyon szerettem.

– Arról mit gondolsz, hogy merre tovább?

– Nagyon jelentősek a workshop-ok, régebben, amikor Horváth Csabáék vezették, amatőrök is jöhettek, viszont az új koncepció szerint színművészetis hallgatóknak hirdették meg a kurzusokat. Ez nagyon berobbant, hihetetlen igény van rá, a marosvásárhelyi, a kolozsvári, a kaposvári és a pesti egyetemről is jelentkeztek hallgatók. Háromféle különböző jellegű tréning indult, amit nyilvános bemutatóval zárnak. Ez nagyon jelentős dolog – meg az is, hogy ingyen jöhetnek ide a gyerekek – mert itt összehozzák őket, alkalmuk van megismerni egymást és együtt csinálni valamit. Nagyon izgalmas színházi személyeket hívtak meg vezetőknek (Urbán Andrást, Hegymegi Mátét, Benkó Bencét és Fábián Pétert – a szerk.), nagyon jövőbe mutató a folyamat, ez a legszebb vállalása ennek a fesztiválnak.

És, szerintem, még ennél is tovább fog tágulni a Thealter programja, úgy gondolom, hogy talán a képzőművészet irányába, mert a képzőművészet egyre performatívabb mostanában.

Ibos Éva

[nggallery id=591]

Fotó: Török Erika