„Nem veszik hasznunk, érted ezt?”

A. P. CSEHOV: APÁTLANOK

A fesztiválnak vége, az utolsó négy és fél órás, sivatagi sirokkó-környezetben átélt előadás széljegyzeteit pedig a lelkes kritikus egy, a produkció közben kapott hőguta után tudja csak elkészíteni. Annyi bizonyos: Platonov hatásában nem okozott más maradandót.

A Cooltour Café nem alkalmas játszóhely. Akármennyire bejárható, kellően design-romos, színpadként elképzelhető bárpulttal rendelkező tér is. Az Apátlanok rendezői (Fábián Péter, Benkó Bence) valószínűleg nem készültek fel rá, hogy mennyit bír el ez a hossz, egy nem igazán optimális környezetben. Az előadás valós időtartamával jóllehet működőképes lehet egy hasonló konstrukció, azonban arról beszélni: milyen rosszul, milyen unalmas élünk, egy csakugyan rossz és unalmas indítójelenettel, nem biztos, hogy kifizetődő választás.

A csehovi dráma lagymatagon, erőtlenül evickél a hosszú karakterismertetés során, körülbelül egy órán keresztül. Az asztalok elhelyezése ad némi reményt látványbeli diverzitásra, azonban a kimódolt, társalgási színművekhez is rosszul alkalmazott beszédmodortól rohamosan lankadni kezd bárminemű érdeklődésem. Horváth Szabolcs Platonovja csak addig vonzó és természetes, amíg a nőket önmagukból kifordító goromba intellektuális fölény mozgatja. Amint a darab közepére mindenki halálosan belebolondulna, addigra az alakítás kifárad, üresjáratokkal hígul. Érdekesebbnek bizonyult volna ez a vekengés, ha marad meggyőző ereje tükröt tartani azzal az alapvető platonovi arkangyalsággal, amely képes a nézőket is felrázni esetleges fásultságukból, és hitelesen tolmácsolni azt: „Szart nem érünk!” A darab cinizmusa enélkül szinte teljes mértékben elveszik. Túlárad rajta a szerelmi vívódások, ellehetetlenülések, ömlengések alapvetően nem túl izgalmas elbeszélése. És ami igen meglepő egy ilyen felállásban: mindez rosszabbul áll a darab női színészeinek, mint az egészen okos pillanatokat hozó Rózsa Krisztiánnak, vagy a nagyon kevésből nagyon nagyot alakító Domokos Zsoltnak, Oszip megformálásával, Viktor Balázs pedig tiszta szívből szerethető a felszarvazott férj agóniájában. Piti Emőke rebbenékenységét tartom leginkább említésre méltónak még, valamint Boros Anna Szásája igen szép ívű, mikor hűtlen férjétől búcsúzik. A darab szereplői emellett számos helyzetben találhatnának még el, ám a jelenetáradat miatt, az alapvetően nem túlzottan aktuálissá tett koncepcióban egyfajta öncélú, „régóta dédelgetett álom” megvalósulását érzékelem csupán. Kautzky-Dallos Máté dramaturgiai munkája során egész vaskos részeket küldhetett volna még el pihenőpályára, többek között gondolok itt például a borzasztóan hosszú kezdő sakk-jelenetre, vagy a levélváltások esetlenségeire.

Az Apátlanok második felvonása, az elanyátlanodott első után, mégis rendelkezik valamilyen sajátos örvényléssel, a befogadókat olyan sokáig őrlő szenvedély érzékletes megjelenítésével, hogy a végzetessé váló Platonov–Szofja Jegorovna viszony befejezésére az embernek tényleg elmegy a kedve mindenféle titkos románctól, esetleges megfeleléstől, unaloműző lelki válságtól, és szeretne inkább hasznosabbnak ígért élettörténetekhez kezdeni.  A kritikus ezúttal azonban nem tétlenkedik, és az effajta két ülésben végigvezetett gigantikus semmittevésnek és „mindentérzésnek” legközelebb bizony ellenáll.

(A. P. Csehov: Apátlanok, tétlenség 2 részben – k2 Színház–Orlai Produkciós Iroda)

Drubina Orsolya

[nggallery id=590]

Fotó: Révész Róbert/Thealter