Tiszatájonline | 2015. július 23.

Ami égető

Vége az énközpontú, lelki mélységeket és személyes problémákat terítékre tevő, de még inkább a formajátékban elmerülő alternatíváknak, az értelmes színház (mindegy, hogy kő-, vagy sem) ma csakis azokról a kérdésekről szólhat, amelyek nap mint nap, társadalmi méretekben hazugságokkal itatják át az életünket […]

Vége az énközpontú, lelki mélységeket és személyes problémákat terítékre tevő, de még inkább a formajátékban elmerülő alternatíváknak, az értelmes színház (mindegy, hogy kő-, vagy sem) ma csakis azokról a kérdésekről szólhat, amelyek nap mint nap, társadalmi méretekben hazugságokkal itatják át az életünket.

Mindegy, hogy melyik helyszínen nézünk előadást a 25. Thealter Fesztiválon, hogy a Régi Zsinagóga megváltó hűvösében ülünk, vagy a Kisszínház aszalós melegében, hogy a könnyedebb műfaj és a velejáró húzónév miatt népszerűbb előadást, vagy egy kisebb közönséget vonzó, „szigorúan” alternatív produkciót követünk, az eddig általam látottakban kivétel nélkül a mai Magyarország legégetőbb problémáinak, a kormányzat által hamisan feltett kérdéseinek az ízekre szedése zajlik.

Ebbe a körbe beletartoznak – az újdonságnak éppen nem mondható, de most még nagyobb hangerőre tekert – ki a magyar, magyarabb, legmagyarabb, és a kiket gyűlöljünk kérdések, amelyeket nem is lehetne másképp vizsgálni, mint e helyzet előállítóinak a kíméletlen leleplezésével.

[nggallery id=577]

Fotó: Révész Róbert/Thealter

Urbán András Bánk bánját nem csak a híre, de budapesti vendégjátékának a ténye is megelőzte, így az erről olvasható kritikai visszhang is hozzájárulhatott a nagy érdeklődéshez. A Bánk bán ugyan kezdi levetkőzni a hozzáragadt sztereotípiákat (az iskolai kötelezőséggel járó kelletlen szájízt, és a fenségesként megkövült nemzeti irodalmi művekhez tapadó szent tehén szindrómát), s ezek leküzdésére születtek törekvések az utóbbi években a magyar színpadokon is, az újvidéki társulat azonban egészen mást hozott. Elsősorban egy olyan filézett szöveget, amiben benne maradtak a Katona által megírt konfliktusok (még jelenetek is), de mellé rengeteg vendéganyag került szóban és éneklésben. Ez utóbbiak a játszók (nem a szerepek!) hazával való viszonyait sorolták, de nem pátoszos vagy szentimentális hangnemben, hanem a tényekkel küzdve azt feszegetve, hogy morálisan, vagy haszonból tartozunk-e valahová? S ami a legfontosabb, mindeközben nem a történelem süllyesztőjében keresgélünk, hanem a mában, hiszen a szürke öltönyös szereplők hátterében az egyetlen díszletelem egy hatalmas Árpád-sávos címer, amit a darab végére szépen megsemmisítenek.

[nggallery id=578]

Fotó: Dudás Ernő/Kultúrbrigád

A délvidéki  „nehézséggel” abszolút szemben áll az angolok „könnyűsége”, hiszen az Igenis, miniszterelnök úr! inkább bohózat, bár eredetileg tévésorozatként futott Angliában, s a 20-30 (?) perces adások óriási népszerűségnek örvendtek (a pletykák szerint Thatchernek is a kedvence volt). A műfaji eredet, vagyis az epizódok egymásutánisága érezhető a szerkezeten, mert se történet, se jellemfejlődés nincs, csupán a tipikus figurák által eljátszott szituációk füzére teszi ki a darabot, amelyekben az ország vezetőinek csakis és kizárólag privát közérzetüket és saját zsebeiket óvó, egyszerre kisszerű és kapitális gaztett méretű játszmái sorjáznak. Mint színdarab, nem nagy szám, arra viszont nagyon jó, hogy világossá váljék, nem helyi specialitás az a szemérmetlen önérdek-érvényesítés, ami honunkban a ranglétra megfelelő fokain zajlik. Ahogy mindez a színpadon megjelenik, azon lehet nevetni, ami jó, mert a nevetés szelepként működik, ám a végére a fanyarság győz, amiből meg az derül ki, hogy a híres angol humor abszurditása mára nemzetközivé lett.

[nggallery id=579]

Fotó: Révész Róbert/Thealter

Pintér Bélának olyan príma darabjai és előadásai születtek az elmúlt években, hogy a legújabb opusza iránti várakozás is a fellegekben járt. Bár a Bárkibármikor hozza a megszokott formát és a kegyetlen témaérzékenységet, ez az előadásuk nálam nem bolygatta meg az eddig felállított toplistát. Hogy ez azért történt-e így, mert a kétségtelenül tragikus kábítószeres témához nehéz bármi újat is hozzátenni, vagy mert a színpadi megvalósítás a fényorgia, az élő zene és a betétdalok ellenére is túl puritán formát öltött, nem tudom. Az egyszálúság vékonyságát a színpadi szerző Pintér testi fogyatékosságokkal és öregkori szellemi leépüléssel halmozta, a szereplők egymáshoz való morális viszonyait újfent kényelmetlenné keverte, ami drámailag hatásos is azoknak, akik most láttak először Pintér Béla előadást, de akiknek fórja van, felismerik a más művekben már előkerülő helyzeteket és csavarokat. Talán ezt az alkotó is érezhette, s ezért záródik úgy a darab, mintha az, amit addig láttunk, csupán egy rémálom lett volna, így a zárlat szerint szerencsére mi normálisak és egészségesek vagyunk, tehát minden rendben van.

De persze, tudjuk jól, hogy ez nem így van, hogy mennyire nem, arról a következő napok előadásai is szólnak.

Ibos Éva