A Várfok Galéria csoportos tárlatáról

DEÁK CSILLAG
ÉS
KÖLÜS LAJOS

Ornamens-értelmezések a jelenkori képzőművészetben 1990–2015
2015. 06. 19 – 2015. 07. 18.
Várfok Galéria
1012 Budapest, Várfok u. 11.

Deák Csillag: Kódolt ornamensek 

A Várfok Galéria 25 éves jubileumi programsorozata az Ornamens-értelmezések a jelenkori képzőművészetben 1990-2015 című csoportos tárlattal folytatódik. A Várfok Galériában és a Várfok Project Roomban kiállított alkotások egyéni interpretációk sorát kínálják az ornamens jelenkori megközelítéséhez.

A képzőművészet ma mintha új alapokat keresne: amellett, hogy született egy új dekoratív festészet, rehabilitálja az ornamentikák egykori alkotóit, új jelentéssel telíti az archaikus és törzsi, népművészeti és vallásos, keleti – nyugati és egyéni jeleket, ornamenseket, rendszereket, új (például fény)technikák révén is; a (geometrikus, stilizált vagy naturális) motívum – beleértve a betű- vagy írás- illetve a technikából fakadó jelet is – elemi kiindulóponttá: kép-, jelentés- és formaalkotó erővé válik, s mozgásba jön. A sokféleségben tisztázódik a jelentősége: az ornamens megtestesülés, jelenlét és mássá alakulás, működés, ugyanakkor a jelen végtelenítője. – állítja Keserü Katalin, a kiállítás kurátora.

A közel harminc alkotó a legkülönbözőbb technikák, művészi attitűdök és műfajok felől közelít az ornamenshez, és keresi a választ arra, húzható-e egyértelmű határvonal a díszítőművészet és képzőművészet közé, s ha igen, hol. Műveik az ornamens mai, posztmodern megközelítésének egyéni értelmezéseit adják, és egyszersmind utat nyitnak az ornamentika emancipációjának.

Keresem a ritmust, az ismétlődést, amely ott van a zenében. Egy Bach korálban. Egy fúgában. Weöres Sándor versei – akár a fúgák, polifonikusan szólnak. Az egyéni szólam többszólamúvá válik. A motívumok összekapcsolódnak, erősítik egymást, és összekapcsoltan többé válnak, mintha egyedül maradtak volna. A képben a sík (tér) elrendezése felvesz valami szabályos jelet és tartományt. A vég nélküliséget és a végességet kelti, hol külön-külön, hol egyszerre. Rozsda Endre képét nézem. Alkotásában is ott a rendszer, a harmónia, az egyensúly. A kitöltött tér és a ki nem töltött hely (üresség) egyszerre van jelen az alkotásokban. Egymást feltételezik, egyik nincs meg a másik nélkül. Látásunk igényli, hogy ne legyen minden rendben, ha mégis, a látszat legyen az, hogy rend van.

Elmélyedünk a zenében, bármiben, emlékezetünk tisztán nem tudja már felidézni a látványt, a hallottakat. De az emlékezet mindig eleven, homályosan is tisztán emlékszünk valamire, érzéseinkben van, a bőrünk alatt, a tudat alatt. Liszt átiratokat hallgattunk. A lépések ritmusát. Lévay Jenő (Liszt átiratok, Elfelejtett keringő Nr. 3 (10, 15), 2014) alkotásai a zene világát idézik fel, a felhő és víz homályos képzetével, mintha valahol a víz alól néznénk a világra. El vagyunk rejtve, egy-egy villanás a fény csak, foltokban érzékeljük a külső és belső valóságot. Nincs kitüntetett tájékozódási pont, magunkra vagyunk hagyva, szeretnénk újra megtalálni elfelejtett tánclépéseinket, felbukni a víz alól és teli tüdőből lélegzetet venni. Mariann (Mátrix körme, 2012) című munkája a szó szoros értelmében behozza a természetet a műalkotás folyamatába, a nap által kifakított vászon és a jelzésszerű, finom hímzés találkozik a képen. Beavatkozunk a természet rendjébe.

Rácmolnár Sándor képeinek (Esőistenek, 2009, Szankszrit, 2009) jelzik motívumai  kultúrák és szubkultúrák szimbólumainak, piktogramjainak egymás mellé helyezésével teremt egy új világot. Rácsodálkozunk, hogy megférnek egymás mellett. A fémes formák mint negatívok az elemi jeleket rendezik el, az első képen hármas tagolásban, míg a másik képen a madár, a féreg és az állatfej motívumok jelennek meg, kapcsolatuk struktúrája a felismerhetőség, a rávezetés, sőt a humor. Czigány Ákos két képe az égre tekintést örökíti meg (Ég 256-2, 2010, Ég 260-15, 2012). Felfele nézünk, talán egy körfolyosós házban. Látjuk a lépcsőket, az ablakokat, a körívet. A nullát. A semmit. A semmibe ütközik a szemünk, az ég végtelen messze van. Cigány az építészeti motívumot transzformálja a síkba.

Jovanovics Tamás (Archie Shepp, 2015) négyzethálója triptichonként is felfogható. A hasonlóságuk apró, de mégis jelentős különbözőséget takarnak. Ritmusuk felismerhető, a bordázatok úgy hatnak, mintha kereszt motívumok lennének, utak kereszteződései, a mezők légi felvételei, a földsávok különböző vetéseket jelölnek. Színekkel való játék is, skót minták, a faktúra gazdagságát hordozzák, hármas ikrek, egypetéjűek, és mégis megkülönböztethetőek egymástól. Konok Tamás (Lusus nature, 2009) végtelenül stilizált jelei, hieroglifákkal rokonok, betűvetésnek is mondhatnám, a formák részei. A körmotívum, a hegy, a kimetszett üresség, a hiány, mindazon formák, amelyek jelen vannak a természetben, fellelhetőek, egy letört ágban, egy lehullt vakolatban, egy sablonnal kivágott forma hulladékában. Maradék. Ami felhasználható, ami felhasználhatatlan. Ritmusa zenei, hangjegyekként is értelmezhetem. Kódolt nyelvnek is. A Braille írással is rokon lehet, de a látóknak is dekódolniuk kell a képet.

Korniss Péter (Görkorcsolyás lány, 2008, giclée print) két nyomata visszavezet a reneszánsz idejébe, képi formázásába, mintázatába, amikor egy-egy szőnyeg értéke vetekedett a festmények értékével. A mai kort (görkorcsolya, szakadt, foltozott farmer) állítja szembe az örökséggel, az Utolsó vacsora ábrázolásával. A kép szakralitása vitathatatlan, de ebben a szakralitásban megértés, szenvedély, befogadás rejlik. A hagyomány változását látjuk, a nyitottságot, a legyőzhetetlenséget. Korniss Péter (Apa és gyermeke a cifra-szobában, 2011) a népi motívumok halhatatlanságát idézi fel, ami talán folytathatatlan, de meg kell őrizni, apának és fiúnak egyaránt. Az öröklődés és örökség okán. Ironikus a kép, az emberek többségének mindennapjai elütnek a képen látható világtól. A beállított figurák merevsége mintha meg akarná állítani az időt, egy zárt világ, a fejlett kézművesség lassan eltűnő motívumaival és funkcióját vesztett tárgyaival.

Sajnos nem sorolhatom fel tételesen a közel harminc művész valamennyi munkáját.  A tárlat látogatóknak a motívumok dekódolásában sokat segít a kiállított képekhez fűzött szakszerű szöveg, idézet, magyarázat, a nélkül, hogy az szájbarágós, vagy túlontúl elvont lenne. A kiállítás meglátogatása után képesekké válhatunk arra, hogy újabb képzőművészeti alkotásokban is felfedezzük az ornamensek mindent behálózó jelenlétét, izgalmas rendszerét.

[nggallery id=569]

Kölüs Lajos: Rendképzetek 

Cifra beszéd, hegedűszó. Cifráz, jut eszembe. Zérust rajzol. Köztudott, hogy a kézművesek díszítőelemként  gyakran használták a zérus jelet, a kört (cifráz: körökkel díszít). A szanszkritban az eredetileg üres jelentésű szóval jelölték a nulla számértéket. Ebből származik a késői latin cifra szám, jel, titkos jel, nulla, köröcske jelentésű szó (Kálmán László: Valószínűtlenül arab eredetű szavak). Meglep a Várfok Galériában látható képek sokszínűsége, tarkasága, egymáshoz tartozása. Mintha egy cifra palotában lennék, amelynek zöld az ablaka.

András Sándor teszi fel a kérdést:…a művészet maga ornamentika-e, a kultúrát díszíti-e, vagy pedig annak elengedhetetlen tartozéka. Ha díszíti, meg kell magyarázni, miféle hordozó, használati tárgy a kultúra. Ez viszont azt a kérdést veti fel, hogy kultúra nélkül emberi lény-e az ember, illetve a kultúra fogalmába nem tartoznak-e bele még a használati tárgyak is, ahogyan azt például az antropológia anyagi kultúra szakkifejezése sugallja. (Iskolakultúra, 2006/6)

Fogyasztunk ételt, italt, filmeket, könyveket, fogyasztjuk az ornamentikát is. Értünk hozzá, felismerjük. Jé, ez kínai, ez mexikói, az indiai, ez török ornamens. És ez magyar. Népi motívum, kalocsai, matyós. Már a vécé-papíron is ott van. Minta és mintázott. Szemre tetszetős. Tekintetet vonzó, felkelti a kíváncsiságot. A néző nem bír pillantásával, és mohón tekint a tárgyra, festményre, objektre. Díszítünk, ahogy karácsonykor megszoktuk. Fényárban úszik az Andrássy út, világos lesz az éjszakai Vár és Parlament, Mátyás templom. Izgató, mert a látvány lenyűgöző, miként egy térrács is az lehet. Ha a tengerpart vizes homokjára lépünk, nyomunkat hagyjuk ott, díszítjük a végtelen fövenyt, egy pillanatra, mert ha jön egy új hullám, elmossa a lábnyomunkat. Díszítjük a természetet, beállítunk a fák közé más fajú fákat, csupaszon vagy feldíszítve. Ahogy kalapunkra tolldíszt rakunk, a falvédőt is díszítjük, szegélyén és belül, formázzuk. A teret és a síkot felosztjuk, hol egyedi, hol ismétlődő vonalakkal, négyzetekkel, körökkel, bonyolultabb formákkal.

A Várfok Galéria kiállításán látható képek az elmúlt huszonöt év alkotásaiból kerültek ki. A rendező elv világos, a bonyolult struktúráktól az egyszerű struktúrákig visz a látogató útja, a fali hirdetőtábla és Rozsda szimbolikus és absztrakt műve jelöli ki azt a tartományt, amit szemünk sorozatként, egymás után és egymás mellett befoghat. A térközök érzékelhetők, a folytatás is, a rokonság is jelen van. Kisszámú a szobrok jelenléte, talán nem véletlenül, a képek viszik a prímet, a képek változatos ornamentikája a nóvum, miként is szüremlik át az építészetből a díszítés, válik formaképző elvvé, a felület elrendezőjévé. Az üres tér megmaradt és mégis mozgás uralja, mint Nádler Istvánnál (Fb. I. Felismerés, Fb. II. Állapot, 2011). A gesztusfestészet motívuma a lendületes, hol egyenes, hol elhajló, hurkot öltő, keresztformát felvevő sávos vonal. A vonalak egymáshoz való viszonyában rejlő és kiolthatatlan feszültség vibrál, a pillantás összegezni kíván, kibogozni a kuszaságot, amely csak látszólag kuszaság. Szirtes János (A minta metamorfózisa – A nagyvonalú, 2003) műve egyszerre a szín és forma tánca és viszonya. Walcer, lépések nélkül. Az idegekben, az izmokban. A fekete és fehér háttér kiemeli a hengerformákat, a háromszögek, négyzetek, téglalapok mintáit, a rövidítés és nagyítás használatával, a szemszög változó helyzetét rögzítve, egyfajta ritmust látunk.

Françoise Gilot (Levélcsomó (Entrelacs de feuilles) vászna az ablakba tett cserép virág szimbolikáját használja fel, levélcsomóként. Beömlik az ősz az ablakon, az ajtónyíláson. Őszi levelek is lehetnek, épp lapátra teszi valaki a lehullott leveleket. A kép felosztása különböző formájú négyzetekre az összetartozás érzetét kelti, és nem a különállásét. A kék és zöld ellentétes hatását oldják a sárga körök és a piros színű formák. Gémes Péter (Napló-Homokóra, 1995) alkotása a V-alakú vadlúd vonulást idézi fel, a victory (győzelem) jelét, amely egy nagy X alakot ölt, az ismétlődést, az összeomlást és a feltámadást. Tükörkép is, hiszen az X derékban saját formáját tükrözi (Nárcisz?). Akár egy kehely is lehet.

Mulasics László két képe is ebbe a világba vezet (Síkságok öröme I–II., 1991). A repülő madarak, a halmok, a hullámok motívuma, a kép közepén egy kulcslyukkal, arany kerettel. Valahol a mennyország is felsejlik, a felhők mint bárányok, békesség és örök élet. A körmotívum és a kép mint négyzet sajátos ellentétet rejt, a kép közepén a jel, a keret, a hullámzó vonallal, megismétli a kört formázó hullámokat, szárnycsapásokat. A mozdulatlanság és a mozgás ellentétét látom. A centrális tér kitüntetett helyét, mi körül forog a világ. Ha forog. A kép faktúrája foltosságával, színtelenségével a tojás formáját és színét idézi fel. A szilárdságot, a végtelenséget, a születés pillanatát és a pólyát.

A modern ornamentika képviselője Benczúr Emese (Fényesítsd az elméd, 2014), alkotása villogó fényreklám. Keserű Károly cím nélküli alkotása akril, cérna és lenvászon. A pontok, körök harmonikus eloszlását, színhatásokat mutatja. Kontrasztra épülő forma a tér kitöltöttségét és kitöltetlenségét állítja párhuzamba. Imre Mariann (Mátrix körme, 2012) alkotása a végességet ragadja meg, az elmúlást, az égést és az égetést, mi marad és mi nem marad annak, ami volt. Füst és korom, elszíneződés, a tartósság, a pergamenszerűség. Az idő és annak formája. Két forma, két négyzet, amely hiányos és begyűrődik.

Az ornamens a modern világ része, az is marad. A látott képek ezt igazolják. Még akkori is, ha közben megváltozik az ornamens jelentése. Átírják a művek. Átírja az élet.

[nggallery id=570]