Tiszatájonline | 2015. június 25.

Kolozsi László: Apufa

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apuka, aki egy hideg áprilisi reggelen diófává változott. Ez a fává változott apuka, mielőtt fává változott, mindig akkor érkezett meg a munkahelyéről, amikor a két fia, Bence és Noé már lefekvéshez készülődtek. Már az is nagy öröm volt, ha úgy fél nyolc tájban, amikor fürödtek, hazaért: nocsak, mondta ilyenkor anyu, mi történhetett, és vidáman ölelte meg: meggyógyult mindenki? Apu, aki orvos volt, nevetett: jó is lenne, mondta […]

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apuka, aki egy hideg áprilisi reggelen diófává változott.

Ez a fává változott apuka, mielőtt fává változott, mindig akkor érkezett meg a munkahelyéről, amikor a két fia, Bence és Noé már lefekvéshez készülődtek. Már az is nagy öröm volt, ha úgy fél nyolc tájban, amikor fürödtek, hazaért: nocsak, mondta ilyenkor anyu, mi történhetett, és vidáman ölelte meg: meggyógyult mindenki? Apu, aki orvos volt, nevetett: jó is lenne, mondta.

Anyu, abban az időben, amikor apu fává változott, már nem viccelődött, keveset beszélt fürdetés közben is. Pedig olyankor mindig elmesélte, mi történt vele, kivel találkozott, kit nem tudott lerázni, kinek, mit vett a boltban, látta e morgós nénit, aki minden járókelőt a boltjával fenyeget, mondott e neki valamit az a szőke eladónő, akinek a válláig ér a fülbevalója. Anyu, amikor fürödtek, kikérdezte Bencét, hogy érezte magát az oviban. Noé már iskolába járt, elsős volt, és estére mindig fáradtabb, mint Bence. Őt anyu már a vacsoránál kikérdezte, mert Bence szeretett sokáig pancsolni egyedül. Meg kémikust játszani, ha anyu nem látta, a flakonból kinyomható zöld és kék anyagokkal.

Bence megfigyelte, hogy anya, főzés közben, ha ruhákat hajtogatott, amikor azt gondolja, senki sem látja, szomorú lesz. Bence alaposan megfigyelte anyut. Talán azt hiszi, gondolta Bence, hogy apa azért nem jön vissza, mert elutazott, és nem is fog visszajönni többé. Anyu nem érzi még, hogy apa a fába költözött, gondolta Bence. Talán nem is hallotta még aput a fában. De elhessegette ezt a gondolatot. Az nem lehet, gondolta, biztosan hallott, hiszen az a hang, ott a fában, annyira apu.

Bence egy reggel, amikor anyu a kávéfőzés közben lett szomorú, oda is súgta Noénak, hogy meg kellene mondani anyunak, hogy apa a fába költözött, de Noé csendre intette, inkább egyél, mondta, mert nem érünk oda a suliba megint, de Bence csak erősködött. Nem lenne ez a sok ruhahajtogatás, főzés, mosás, ez sok szemtörölgetés, ez a sok futás, esténként, ha tudná, hogy beköltözött oda.

Honnan veszed, hogy ott van?, kérdezte Noé. Hallom, suttogta Bence.

Először ő érezte meg apát a fában.

Nem sokkal azután, hogy az a riadt arcú kis néni jött anyuhoz (kistáskát szorított magához), és mentőkről, meg kórházról beszélt. Meg csődületről, meg apáról, akinek szerinte gyenge volt a szíve. A szívre nem is lehet edzeni, gondolta Bence, az hogy is lehetne erősebb.

Nem sokkal azután, hogy anya bávatagon állt csak, és bár forró volt a délután, de mintha nem a forróságtól nem tudott volna levegőt kapni, hanem a hírektől, melyek jobban szorították, mint a szokatlan meleg. Bence kezét szorította, de annyira, hogy az ujjai még hetek múlva is ott voltak Bence karján, és Bence, ha a foltokra nézett, még hetek múlva is érezte azt a szomorúságot, ami anya ujjait sas-marokká tette.

Miféle görcs ez?, nézte Bence a foltokat, ami anyu ujjait összerántotta, mert ő még kevesebbet tudott a szomorúságról, mint Noé, aki azt mondta, esténként, hagyjuk anyut, van elég dolga.

Mintha a szomorúsággal az embernek dolga lehetne. Vagy elszámolnivalója.

A hétvégén, szombaton, vette észre Bence, hogy a kert közepén álló, terebélyes diófa, ami olyan volt, mint egy göndör óriás kusza haja, egy a földből csak a fejével kilógó óriásé, megváltozott. Ugyanannyi száraz ága volt – le kellett volna őket régen metszeni, mert anyu szerint fenn állt a veszélye, hogy egy erősebb szélben letörnek, de apunak ezer más fontosabb dolga akadt (konferencia, mondta, meg előadások), mint a metszés –, a diófa ágai ugyanúgy behajoltak a terasz fölé, mint korábban, ugyanolyan bőven volt rajta levél, gubó, de mégis más volt. Mintha szégyellte volna, ha lehullik róla egy levél. A susogása árulta el. A suttogása, amit bárki más, Bencén kívül, hallhatott volna a szél játékának az ágak között.

Apa már két napja nem jött, hiába várták. Amikor Bence megérezte, hogy ott van a fában, a suttogás nem a szélnek tudható be, a halk dünnyögés apa dünnyögése, ahhoz hasonló, amit elmélyült sakkozás, esti újságolvasgatás közben hallatott, nem a fák szokásos hárfajátéka.

Apa abban a fában élt, amit ő nem hagyott kivágni. Fel fogja törni a terasz kövét, mondta anya, akinek már egy ideje nem tetszett, hogy a fa egyre közelebb kúszik a házukhoz, és bekíváncsiskodnak ágai az előszobába.

Apa azt mondta, a diófa árnyéka nélkül szinte semmit sem ér a ház. Ha kell, mondta, erre teszem fel az életemet, hogy megvédjem a fát. Nem kert nélküle a kert. Anya nevetett.

Ha ennyire fontos neked, hagyta rá apára, akkor maradjon. És letett arról, hogy kivágás mellett kardoskodjon.

A diófa a kert ura, mondta apa, a többi fa, a pár kis cseresznye hátul, de még a kerítés mellettiorgonák is el lennének veszve nélküle.

Ne mondd, milyen bajos felszedni a diót szeptemberben, ne mondd az ellenérveid, mondta apa anyának, ismerem mind, ne mondd, hogy senki nem eszik diót, hogy Bence allergiás is rá. És anya nem mondott semmit.

Bence minél közelebb ment, annál jobban hallotta apa szuszogását a fában: ezt a kicsit halk horkolásra emlékeztető hangot.

Ez volt az a hang, amit Bence hiányolt, ha apa nem volt otthon. Ez a halk mormogás, amit apa orrsövényferdüléssel magyarázott (ámbár azt sosem fedte föl, hogy is lehet egy orrnak sövénye. Az orrsövényt így Bence olyannak képzelte, mint egy orrokból álló, hosszú kerítést).

Ki vele, gondolta Bence, amikor a fának dőlt, ott vagy e benn. De a fa csak szuszogott. Pintyek fészkelődtek az ágakon. Amikor Bence átölelte a fát, érezte azt a hajszálerekben szállított szeretetet, ami felfűtötte apa érintését is.

Bence befutott a szobába, hogy elmondja, érzi apát a fában, de Noé éppen mesét nézett, lecsavarta a lelkesedését, fel sem nézett apa laptopjából. Bence azt érezte, amit egy pillanatra, amit az anya-szorítás nyomát megpillantva, de nem szállt le Noéról: gyere ki, csak egy kicsit, noszogatta. Tudod, mondta, ez olyan, mint az étel, nem lehet otthagyni, ha meg sem kóstoltad. Egy perc és vége, egyezkedett Noé. Amint véget ért a rajzfilm, Bence kihúzta Noét a fához.

A fa még jobban morgott, hangja kivehetően apa hang volt, amikor Noé hozzáért. Noé hátrahőkölt. Nem lehet, mondta. Bence büszkén nézett rá. Apa az, suttogta Noé. Ez az a hang, mondta Noé, amit akkor hallatott, amikor egy hétvégén fából faragott nekünk hajót.

A fa dünnyögése erősödött, amikor megjelent anya a kertben. Olyan volt, mint egy rózsa, piros ruhájában. A fa elégedetten dünnyögött. Gyertek ebédelni, mondta anya, de szinte nem is hallották, annyira figyelték, a fának döntve hátukat, a mögülük érkező hangokat. Ebéd, ismételte meg anyu, és a fa, mintegy udvariasságból, elhallgatott. Sziszegése a veszély közeledtére felröppenő madarak keltette zajra hasonlított.

Ebéd közben anyu nem figyelt rájuk, hiába mondta el Bence, hogy hallják aput a fában, apa jobban velük volt, mint anya, aki ott ült, a tányérja előtt.

Délután, bár nehezen indult az autó, anya elvitte őket bevásárolni. Bence arra kérte anyát, vegyen neki egy hintát, és kösse fel a fára. Anya azt mondta, szívesen megveszi, de felkötni nem biztos, hogy fel tudja, de persze sikerült neki – apa szerint anya kicsinyhitű volt, de ügyes. Noé tartotta a létrát.

A fára akasztott hinta este szomorúan nyikorgott, mint kikötött halászhajókon az árbocok csigái. Bence lefekvés előtt kilopódzott a kertbe, felült a hintára, és végre már nem csak a susogást hallotta, végre már nem csak a búgást, az orrsövényt. Szólj neki, mondta apa, hogy jöjjön ki ide, és Bence szólt a testvérének, hagyja ott apa gépét, azt a csigás játékot, jöjjön. Noé felült a hintára, Bence lökte őt, vadászgép-gyorsra. Noé egyre magasabbra szállt: a lába már érintette a Holdat. Nem bírta abbahagyni a hintázást, mert olyan magasra ment, hogy felülről látta a házat, a szomszéd kerítésnek ugró kutyáját, a hátsó kertben a trágyadombot, a kukoricás mellett a Zetor traktorokat. Úgy érezte, ha akarná, arrébb is tudná lökni a Holdat.

Aznap éjjel, mielőtt elaludtak, Bence bebújt Noé ágyába, kicsit irigy volt, hogy Noé ágya melegebb, és megölelte Noét, hogy a fülébe súgja: hallottam őt, amikor nagyon magasan voltam. Azt mondta, szóljunk anyunak, neki is hallania kell. Noé csak legyintett. Anyu most csak a saját gondolatait hallja, az emlékekből felszivárgó gondolatokat. A nagyapa azt mondta, anyu most nem tud koncentrálni. Bence igazat adott Noénak, de azért azt mondta: próbáljuk meg.

Másnap, amikor hazafelé tartottak az oviból, a szokott útvonalon, a vasúti sínek mellett haladva, Bence anya kezét fogta, Noé meg duzzogott, mert nem kapott fagyit. Bence azt mondta, amikor már befordult az utcába, a tópartra – a házuk ablakából lehetett látni a kis tavat, a kacsákat –, anyu, én hallottam aput a fában, hallottam őt. Anyu megállt, mint aki az óvodában felejtett valamit, és az azon mélázik, visszamenjen e, lehajolt Bencéhez, és azt mondta, ne mondj ilyeneket, kérlek. De tényleg, mondta anya, inkább ne, mert különben leszerelem a hintát. Úgyis túl sokat vagytok rajta. Bence nem nézett rá. Látod, mondta Noé, amikor hazaértek, mondtam, hogy ne mondj neki semmit, úgysem hiszi el – és kiment hintázni, és olyan magasra lökte magát, hogy lerúgta a Holdat, és az begurult a lejtős kert végébe, a cseresznyefákig, és ugatva loholt oda hozzá a szomszéd zsömleszínű kutyája. Noé arra gondolt, milyen jó lenne, ha a Hold fénydinnye lenne, és a kert végében szétloccsanna, és az abból kiáradó fénymagok rátapadnának a cipőjére. És olyan lenne a cipője, mint egy óvodástársának, minden lépésnél világítana, de a Hold sárga fényével.

Noé már bele is tudott állni a hintába, olyan ügyes volt, mint egy artista, ez a DEDI cirkusz kiáltotta, és Bence és apa tapsolt. Ügyes vagy, mondta apa, amikor Noé felmászott a kötélen egy magas ágra. Most nem aggodalmaskodott, nem parancsolta le. A nem-fában-lakó-apa ezt jól tudták, leparancsolta volna. Beköltöztek egy-egy ágra. Csak a vacsoraidő szólította le őket.

Másnap, amikor nem találtak csak egy botot kapufának, így a másik kapufa a diófa törzse lett, apu azt mondta Bencének és Noénak: sajnálom, hogy olyan keveset voltam veletek. Hogy nem ültem le a gyerekszobában, amikor vasutat építettek, hogy nem játszottam veletek orvososat, nem táncoltunk, nem vadultunk. Vagy csak nagyon keveset. Jó lenne, ha lehetne másképpen. Most már itt vagy, mondta Bence. Itt, sóhajtott apa. És nem tudsz kijönni a fából?, kérdezte Bence. Anya nem hiszi el, hogy benne vagy, mondta panaszosan Bence. Nem baj, mondta apa, majd elhiszi, ha eljön az ideje. És mikor jön el az ideje?, morgott Bence. Amikor már nem jutok eszébe az elektromos fogkeféről, a kapszulás kávéfőzőről, a papucsról, amit szerinte én tapostam szét, a kedvenc bögrémről, amin az Arsenal címere van, a fúró hangjáról, a Forma 1-ről, a paradicsomos húsgombócról, a mogyorós Milka csokiról. Ha nem vesz észre ezekben az apró dolgokban, a zsebében hagyott cédulákon, akkor észrevesz majd a fában. Talán sejti is már, csak magának sem meri bevallani.

Éjjel hatalmas vihar tombolt: Noé egy székre térdelve nézte, nem esik-e baja a diófának: az ágai a földi hajoltak, hallották apa nyögését, sőt szitkozódását is. A vihar reggelre csillapodott, de nem állt el az eső. Bence kiszaladt a kertbe, hogy megkérdezze apát, minden rendben van e. Hova mész?, kérdezte anya, meg fogsz ázni. De Bence csak szaladt a fához, nem érdekelte, hogy anyja már azt kiabálja, megtiltom, hogy kimenj esőköpeny nélkül, és addig nem is ment vissza, amíg apa nem válaszolt neki. Anya meglepődve látta, amikor Bence visszatért, hogy egyáltalán nem lett vizes. Mintha a fa alatt nem is esett volna az eső. Apa megvédte őt, mondta Noé.

Hagyjatok már ezzel, csattant fel anya, hogy lenne már apátok a fában. Ha meg benne van, akkor jöjjön ki azonnal. Kirohant az esőbe, és ököllel kopogtatta a fát. Gyere ki, ha benn vagy, mondta. De a fa nem válaszolt neki.

Apa mindig csöndes volt, ha veszekedtek, gondolta Bence. Sosem ő kiabált. Ha benn vagy, mondta anya, gyere ki, mert tudnom kéne, hol vannak a gázszámlák, a csekkek, amik a befizetéseket igazolják. Be kell mennem a gázművekhez, és nincsenek meg.

Mindig apa fizette a gázszámlákat, mondta anya a konyhában Noénak, aki mézes kenyeret evett.

Pár nap múlva, amikor vendégek jöttek (Marika néniék, anya nagynénje), elállt az eső: minden ragyogott a kertben, mint egy kincsesládában, és a bogarak halkan dünnyögtek, Bence kiment a fához, mert eszébe jutott, mit mondott anya: és megkérdezte, hol vannak a gázszámlák. Várj csak, mondta apa, aki régebben mindig leült a díványra, ha keresett valamit, és hamarabb meg is találta, mint azok, akik feltúrtak mindent a lakásban. Ott vannak a komódban, a felső fiókban, mondta apa. Egy kék borítékban. Rá van írva, hogy TEGÁZ. Jó, mondta Bence.

Noé egy sárkánnyal szaladt ki a kertbe, a sárkányt felkapta a szél: citromsárga, krepp papírból készült, gyönyörű papírsárkány volt. Noé elnevezte Fogatlannak – és rohant vele a kert végébe. Reménykedve, hogy elég erős a szél. Nem elég erős a szél, kiabálta anyu, de nem lehetett hallani a hangját, az egyre erősebb szélben. Mintha az ágakból, a levelekből ereszkedett volna le a kertre. Fújt, hogy a sárkány magasabbra és még magasabbra emelkedjen. Annyira magasra, hogy elszakadjon a cérna, ami tartja. És a sárkány fenn akadjon egy ágon. Csak este esett le, nem sokkal azelőtt, hogy anya behívta Bencét, segítsen neki tésztát gyúrni a pizzához.

Bence kelletlenül bement, majd, amikor elunta a tésztakészítést, odahúzta a fellépőjét a komódhoz, kivette a kék borítékot, és odaadta anyának, aki csodálkozva forgatta azt. Ez mi?, kérdezte anya. Apa mondta, hogy adjam oda. Anyának mintha hideg borzongás futott volna rajta, libabőrös lett a karja. Miért dugta el ide?, mondta, miért kellett mindent olyan akkurátusan elpakolnia? Köszönöm, hogy megtaláltad, nézett Bencére.

Apa mondta, hol van, suttogta Bence, de anya mintha meg sem hallotta volna, visszament a konyhába, hogy rátegye a feltéteket a pizza lapokra.

Anya már nem hordott fekete ruhát, már a dió is érett az apafán, amikor apa megosztotta velük, hogy van egy barátja: a Bükk felől érkező langyos, északi szél, aki mindig elmeséli neki, mi történt a világban, mit látott, merre járt. Nagyon rendes szél, mondta apa, tudja, milyen rossz nekem mindig egy helyben állni, hiszen valaha ember voltam. Be-be tér hozzám, és amit elmesél, beleteszem egy dióba, hogy el ne felejtsem. Lassan minden dióban van egy történetem. Ha ősszel lehullanak, majd hallgassátok, mit mesélnek a diók. Elég, ha megrázzátok, és mind elmondja a szél idefújta történeteket.

Noé összeszedett pár diót, ami már nem tudott megmaradni a fán, odabújt az ágyban Bencéhez, és megrázta: de a dió csak sípolt, zörgött, nem szólalt meg. Ez nem apu barátja, mondta Bence. Apu barátja nem sípol, nem zörög, nem hörög, az egy rendes szél, olyan, mint amelyik a part körül jár, a kistónál, ha nagyon meleg van.

Az óvoda udvarán találkozott a rendes széllel: úgy érezte, a szél szinte köré bújik, de tőle sem merte megkérdezni, ahogy a fán lakó verebektől sem, amelyek mindig olyan felháborodottan csiviteltek, és Noétól sem, pedig nagyon megszerette volna: meddig marad apa a fában.

Egy este, egy olyan estén, amikor már két mesét találtak a diókban, Bence rajtakapta anyut, hogy az ágy végében ül, szomorúan, kitaposott papucsban. Bence felkéredzkedett anyu ölébe: azért vagy szomorú, anyu, mert eszedbe jutott, hogy ezt a papucsot apu taposta ki, kérdezte, és anyu csodálkozva nézett fel rá. Honnan tudod, kérdezte. Apu mondta.

Mikor, suttogta anya.

A fa mondta, de te ezt úgy sem hiszed el, mondta Bence.

Mit mondott még?, kérdezte anyu.

Azt mondta, hogy ugyanazt érzed, a papucsba lépve, mint akkor, amikor mogyorós milkát eszel. Mi sosem kaptunk mogyorós milkát, anyu, panaszkodott Bence.

Holnap kimegyek a fához, megígérem neked, mondta anyu.

És betakarta Bencét. Aki olyan könnyen aludt el, mintha a magas fűbe heveredett volna le egy nyári délutánon.

Ám anya nem tartotta be az ígéretét. Nem ment ki másnap, sőt harmadnap sem a fához. Nagyon sok munkám van, mondta Bencének, nem akarok fáradtan apu elé állni. Két ember helyett kell pénzt keresnem, sóhajtotta. Apa nem keres pénzt a fában. És heteken át, valóban, a nagyi, meg nagyapa, anyu anyukája, meg apukája, ment Bencéért az oviba, Noéért az iskolába.

Noé arra kérte a nagyapát, hogy építsen neki egy lombházat a diófára, és nagyapa, kicsit kelletlenül, de nekilátott, fúrt, faragott, deszkákat gyalult, kalapált: nem lett nagyobb a fára épített ház egy kutyaólnál. Noé szeretett a lombházban időzni, egészen vacsoráig. Oda vitte fel a könyveit, a füzeteit, ott tanult, amíg anya haza nem érkezett. Ott sakkozott.

A lombházban Bence kevesebb időt töltött: ő hallotta apát a kert végében is, a homokozó mellől is, a tóparti füzektől is. A nagyapa rajtakapta, hogy a homokozónál néha apával beszél.

Anyu, miután összedobott egy vacsorát, és bepakolt a mosogatógépbe, sóhajtozott, derekára tett kézzel. Apu tudna neked segíteni, mondta Bence, de anyu csak legyintett a konyharuhával kezében. Másnap nem ment be dolgozni, délelőtt orvoshoz ment. Ő hozta el Bencét az óvodából, és olyan zaklatott volt, hogy az úton hazafelé nem is vette észre, hogy Bence a cukrászda felé húzza, szinte öntudatlanul fizetett ki egy fagyit. És másnap újra orvoshoz ment, és Noé kihallgatta, hogy azt mondja nagyapának, tizenöt kilót fogytam, és nagyapa aggódva sziszegett, mert a vérmérséklete nem engedett meg neki kiáltozást. Aggódva simogatta anya kezét.

Noé bement anyuhoz, mit sem törődve azzal, hogy megzavarja anya és nagyapa beszélgetését, és kihúzta anyát a kertbe. És húzta, húzta, egészen a fáig, a diófáig, és ahogy közeledtek, a fa egyre nyugtalanabb lett. Eleinte csak mintha vihar közeledtét jelezte volna, borzolta az ágait, majd erősen nyikorgott, a gallyak csikorogtak, diókat vetett le magáról. Az ég is beborult. Esni fog, mondta anya. De Noé csak húzta magával. Nem engedte el. Odavonszolta az apafához, és apufa azt mondta:

Hallasz engem, ugye? Már egy ideje hallasz.

És anya bólintott, hogy igen.

Hallak, mondta, hallak téged, hallom a hangodat.

És tudod, miért vagyok itt, kérdezte az apafa.

És anya bólintott.

Noé nem értett semmit.

Ha nem akarsz te is itt lenni azért, amiért én itt vagyok, mondta apa, akkor gyere haza hozzájuk, gyere minél előbb haza. Legyél velük minél többet. És én segítek neked.

És anya másnap sem ment be dolgozni: diós sütit sütött. A süti illata bejárta a házat, a kertet, a sparheltben ropogott a tűz. Aztán anya kiült a fa mellé, pulóvert kötött a tövében, olvasgatott, elaludt, a fának támasztva hátát.

Noé félt, hogy anyu meghűl kint a kertben, hogy még betegebb lesz. Anyu azt mondta ne aggódjon, hallgatja a fa történeteit, a fa olyan családokról mesél, akiket még ő láthatott, amikor fiatal fa volt, nem ilyen terebélyes, ilyen bozontos. Hallgatták, hogyan árad a fa törzsében az ősz, hogyan forr benne, mint a must, hogyan csivitel benne, hogyan sóhajt fel, aztán összeszedték a lehullott diókat, és bevitték a házba.

Anyu másnap már nem tüsszögött, nem sóhajtozott, nem mondta, hogy jaj de fáj a fejem, a hónom alatt, jaj, de zsibbad a lábam. Nem panaszkodott. A diók meséit hallgatta.

Odaadta a nagyapának az egyik diót, aki megrázta azt, majd könnyek futották el a szemét: ez csodálatos, mondta.

És anya szombaton, a piacon, eladott vagy kétszáz diómesét, és úgy érezte, végre letette a súlyt, ami a vállát nyomta, nem kell többé aggódnia azért, miből élnek meg. A mesék kézről kézre jártak a piacon, és aki belehallgatott egy dióba, az olyan képet vágott, mintha a gyermekkora legszívfacsaróbb zenéjét hallaná. Egy olyan zenét, ami visszahozza a gyerekkori kert emlékét.

Noé hallotta, hogy anyu éjjel felébred, kioson a házból, fehér-kék csíkos hálóköntösében, mintha csak a holdat akarná megnézni, elég fényes-e. Noé hallotta, hogy a fához megy, mert éjszaka is beszélni akar vele. Vele akar lenni. De reggel, amikor Noé megkérdezte, miért ment ki, letagadta, hogy kinn volt: csak a szél mozgatta az ajtót, füllentette, de Noé látott az arcán valami furcsa lenyűgözöttséget. Csak a szél volt, mondta anyu, de Noé tudta, hogy hosszan beszélt apuval, és hogy engedélyt kért arra, hogy a kertben tartsa a születésnapját, hogy apu is ott legyen.

Anyu már a telefonját sem kapcsolta be, nem rohant reggel munkába. A hétvégére a fához hívta a barátait és a barátnőit, egy kerti mulatságra, és a diófa tövében hátszínt sütögettek, meg oldalast: kivittek egy kihúzható asztalt, arra tették a poharaikat, és amikor a közelgő vihart jelző szél felerősödött, nevetve futottak be a házba, és a kertre nyíló teraszajtóból nézték, hogyan bújik be a szél az asztalra terített nagy fehér lepedő alá. Bejárta a finom sült húsok illata a környéket: a kutyák ugattak, összecsődült négy-öt a ház elé, hangosan követelve a jussukat.

Este, amikor lecsitult a szél, már nem csepergett az eső, színes lampionokba tettek mécseseket, és a mécseseket felengedték az égbe. Anyu sok barátnője egészen éjszakáig maradt: az asztalon gyertyák égtek, sok volt a borospohár, és anyu nevetett, és anyu kinn maradt éjszaka is a fánál, és amikor reggel bejött, hideg kezével megfogta Noé vállát, és azt mondta, gyere, beszélnünk kell.

És Noé, talán mert anya keze olyan hideg volt, érezte, hogy anyu nem jó hírt akar közölni vele, és anyu a szemébe nézett, és azt mondta, ne mondd még el Bencének: de apu el szeretne menni.

Noé szomorúan a fejét csóválta: biztosan nem megy el.

De. El szeretne már menni, mondta anyu.

Miért? Nem szeret már itt nálunk?, kérdezte Noé.

De, mondta anyu, nagyon szeret nálunk lenni, nem is szeret semmit sem ennyire, mint hogy nálunk legyen. A legszívesebben sohasem menne el. És azt is mondta, hogy boldog, hogy ennyit lehetett veletek, és hogy hallottátok. És sajnálja, hogy régebben, amikor még nem fa volt, nem volt ennyire bölcs, és nem látta be, hogy minél többet kell veletek lennie. És azt is mondta még, hogy mindig szeretni fog benneteket.

Akkor most miért megy el?, kérdezte Noé.

Azt mondta apa, hogy kérdezzem meg, mikor szerettétek jobban: amikor fa volt, vagy amikor még hús-vér apu, akivel birkózni lehetett, aki féltette a szemüvegét, akinek lehetett úszni a hátán. Azt az apát e, aki gubbaszt a fában, vagy azt, akivel bicikliztetek az Atka szigeteknél, mondta anyu. Azt mondta, kérdezzem meg, mert neki fontos, melyik aput szerettétek jobban. Azt, amelyikkel focizni lehetett, a sáros utcán is akár, aki felkapott és pörgetett benneteket vagy ezt a fába szorultat.

Azt az aput szerettem igazán, mondta Noé, aki itt élt, akihez hozzá lehetett bújni éjszaka. Én minden éjjel hallottam, ha hazajött, minden éjjel megvártam, akármilyen későn is nyitotta az ajtót.

Tudom, mondta anyu. És tudod, azt mondja apu, hogy nem jó neki azt érezni, hogy te mindig szomorú vagy, ott fenn a lombházban, mert te tudod, pontosan tudod, hogy apu már nem fog kijönni a fából. És apu nem akarja, hogy te szomorú legyél.

És mikor megy el?, kérdezte Noé.

Reggel. Az első széllel elmegy. Egy afrikai baobab fában akadt dolga: tudod, az a fa nagyon sorvad, és apa meg tudja gyógyítani. A közeli faluban lakó kisfiú elviszik mindig a terméseit.

Apu jó orvos volt, mondta Noé.

Nagyon jó, mondta anyu.

És meg tudom találni azt a fát?, kérdezte Noé.

Biztosan meg tudod. És biztosan meg is fogod találni, mondta anyu. Csak Afrika elég mesze van.

És nagyon meleg van ott, mondta Noé.

Nagyon.

Az első széllel indul?, kérdezte Noé.

Igen, mondta anyu.

Noé odaállt az ablakhoz, hogy hallja, milyen gyorsan közelednek a szelek.

Mire Bence felébredt, a szelek már odébb is álltak. Bence bátran, pityergés nélkül fogadta, hogy apu nincs már benne a fában. És többé nem hallja őt.

Apu jó helyen van, mondta, akárhol is van. És anyu megsimogatta a fejét, és aznap három kakaót is ihatott. És nem mondta senki, hogy szorulása lesz.

Este, amikor anyu már aludt, Bence odalopódzott a katonaládából készült játékos ládához, és kivette belőle a zacskót, amiben a diókat tartották.

Noé hallotta, hogy Bence addig rázza a diókat, amíg álomra nem szenderül. Mosolyogva aludt el.

Már régen nem állt a fa, ki kellett vágni. Egy ágán sem hajtott már ki levél. Ráadásul a házat is el kellett adni, mert Noé külföldre ment tanulni, fogorvosnak készült, orvos akart lenni, mint apa, de Bence még akkor is hallotta, ha megrázta a diókat, a meséket.

Hallotta a szél gyengéd meséit. Hallotta apa hangját.

Ahogy azt mondja, a mesék végén: jó éjszakát. Majd kicsit csöndesebben, hogy más meg se hallja, csak Bence: szeretlek benneteket.

Bence rázárta a tenyerét a kicsi dióra, és arra gondolt, akármi is fog vele történni, akármerre is fordul az élete, ez a dió meg fogja védeni őt. Ahogy apu tette volna. Ha nem is úgy, hogy ott van vele. Hanem úgy, hogy erőt ad neki. Szeretlek apu, mondta, és magához szorította a diót. Már nem arra az apára gondolt, aki a fában élt. Hanem arra, aki velük volt. Arra, akivel bolondozni, biciklizni lehetett. Arra, aki mindig levette a szemüvegét, ha verekedtek.