Ürömóda

SZABADKAI GYERMEKSZÍNHÁZ: A KISLÁNY, AKI MINDENKIT SZERETETT

A szabadkai társulat remek előadását nézve azon gondolkodom, mennyi elvárás van bennünk, felnőttekben a gyerekekkel és a nekik szóló produkciókkal kapcsolatban. És milyen nagyszerű, ha valaki ezeket olyan látványosan megcáfolja, mint most Tengely Gábor. Jászay Tamás írása.

Volt egyszer egy kislány – ilyen kezdésből még bármi születhet, mindenesetre Lázár Ervin borzongató, balladisztikus parabolája, A kislány, aki mindenkit szeretett című beavatás-történet szinte biztosan nem tartozik az író legtöbbet forgatott művei közé. Színpadon nem is volt látható eddig, de most Markó Róbert okos adaptációjának köszönhetően megtalálhatja, megtalálhatná a helyét a fiatalokat megszólító színházak repertoárján. Máris helyesbítek: elég, ha lélekben fiatal a néző, illetve ha úgy készül, hogy itt a sok vonatkozó profilú intézményben bevett gügyögéshez-édeskedéshez képest valami egészen mást, „nehéz, komoly, súlyos” mondanivalót kap.

Ez utóbbi már idézet a szövegből: a meglepő felütésben Kálló Béla konferansziéja robban be az üres színre. Valójában egy tévéműsor felvételébe vagy élő adásába csöppenünk, ahol a műsorvezető képmutató és álságos kommentárjai vezetik fel az erdőben eltévedt kislány, Brunella könnyfakasztó históriáját. A tenyérbemászó, fölényes, lekezelő figura mindent bevet, hogy bennünk, nézőkben az együttérzés szikrája fellobbanjon, azonban minél többet hadovál a gyermekeink védelméről és a felelősség(ünk)ről, annál kevésbé hiszem el egy szavát is – mint később kiderül, nem véletlenül. Nála már ekkor is jóval érdekesebb az oldalán szomorúan, szótlanul álldogáló Brunella: a „kertévés” showman monológjából annyi máris világos, hogy a lányka egy szörnyű tragédia áldozata, de vajon mi történhetett vele? (Brunellát a produkcióban négy kislány játssza váltva, én Patocskai Andreával láttam az előadást, aki elismerésre méltó komolysággal volt jelen mindvégig a színpadon.)

Snitt, majd Brunella szülinapi partija a következő helyszín. Ez az ünnepség már megint nem róla szól, kizárólag körülötte és fölötte zajlik minden. Pazar expozíció remekül szórakozó nézői leszünk: az anya (Gál Elvira) és a nagymama (Szűcs Hajnalka) egyre inkább eldurvuló vetélkedése a Brunellát megörökítő fotográfusnál amellett, hogy megelőlegezi az előadáson szépen végigvonuló generációs ellentéteket, pontosan mutatja a kislányt zsinóron rángató, az ő érzéseivel és gondolataival fikarcnyit sem törődő felnőttvilág viszonyulását a gyerekhez és a gyerekkorhoz. Miközben minden szavuk a kislányról szól, nem veszik észre, hogy egyetlen mondatuk sincs hozzá: a hogy viselkedj, mit vegyél fel, hogy nézz ki Bermuda-háromszögéből képtelenek kikeveredni a Brunellának csakis jót, jobbat, legjobbat akaró nőszemélyek.

Újabb váltás: kisebb adagokban betódul a család többi tagja is. Színpompás retró ruhakölteményekben előadott egy-kétfős magánszámaikból, ahogyan önmagukkal és egymással el vannak foglalva a felnőttek, kiadós burleszkjelenet kerekedik. Vagyis kerekedhetne, csakhogy a jópofáskodás és lökdösődés közben a felnőttek szinte agyonnyomják Brunellát. A harsány, elrajzolt nagykorúak tét nélküli fecsegése valójában a gyermeki nézőpont aktivizálása, amolyan „így beszéltek ti”. A karakteres figurák szövegébe közben belopózkodnak a tulajdonképpeni mese motívumai, a történet pedig az Óz, a csodák csodájához hasonló keretet kap: a mese szereplői a Brunella körüli családi káosz résztvevőinek arcvonásait, jellemét kapják ajándékba.

Brunellának muszáj kilépnie a bizarr családi körből, csak így találhat önmagára. A sűrű, sötét erdő hívja, vonzza, a két világ közötti határt jelölő patakban pedig rátalál tükörképére: a korábban Brunella anyját játszó Gál Elvira az erdei kalandok idejére átveszi a szerepet (a zárlatban pedig a nagymama zárja majd a sort). A kislányt belülről feszítő rengeteg szeretet nem ismer se félelmet, se elfogultságot: az útjába kerülő hatalmas Tigrist (Greguss Zalán), a félelmetes Medvét (Kocsis Endre) vagy a Rettenetes Háromkerekű Pakukmadarat (Szloboda Tibor) ugyanazzal a hangos kíváncsisággal, követelőző rajongással bűvöli el és szelídíti meg.

Tengely Gábor rendező és Michac Gábor tervező minimalista, mindvégig következetesen épülő világot tett színpadra. Sokat bíznak a gyermeki képzelet erejére, és milyen jól teszik: a karikatúra-szerű felnőtt világ biztosítja az ismerős, ha úgy tetszik, otthonos légkört, az erdő merőben más világa pedig kevés, markáns jelzéssel elevenedik meg. A patak széles nejloncsík lesz, a flórát és faunát a feketeruhás színészek fehér székekkel karöltve prezentálják. A főszereplő, már említett állatok megjelenítésekor is a gyerekszem perspektívája érvényesül: a kislányhoz képest óriási, féltucatnyi játszó által mozgatott fehér plexielemek (koreográfus: Fejes Kitty) mintha a számítógépes játékok hőskorából kerültek volna a színpadra. Ahhoz, hogy felismerjük és azonosítsuk a tigrist, a medvét, pláne a pakukmadarat, muszáj tudni elvonatkoztatni, és Brunella fürkész tekintetével észrevenni a kockák és hasábok, rudak és gömbök közül kibontakozó erdei lényeket. A Beethoven-szimfóniákból kölcsönvett, jól és jókor felhangzó zenei betétek sem egyszerűen illusztrálják a történéseket: sejtetnek és előrevetítenek, kommentálnak és magyaráznak.

És bár legyen bármilyen ártatlan Brunella, akaratos szeretetében mindvégig van valami fenyegető és visszatetsző, amit az erdőt benépesítő állatok mintha ösztönösen megéreznének. A lendületes nyitánytól fogva világos, hogy ennek a mesének nem lesz, mert nem lehet jó vége: Brunella zsigeri szeretetvágya legvégül csúnyán megbosszulja magát. Mert jól szeretni is tudni kell, az erdőben és azon kívül egyaránt.

Jászay Tamás

[nggallery id=563]

Fotók: Szabadkai Gyermekszínház