Gut, Besser, Morricone

Mindent tud, amit egy zeneszerzőnek tudnia kell. És még el is tudja magát adni. Meg lehet kérdőjelezni a tehetségét, lehet rá mondani, hogy egyszerű filmzeneszerző, nem operákat és programzenéket írt, csak közben az a helyzet, hogy mindez lényegtelen, az emberek Ennio Morriconét hallgatnak, és amiket írt, azok csodálatosan szép szerzemények.

Tulajdonképpen a szerencsének köszönheti a karrierjét, a Sergio Leonéval való ismertségnek, utóbbi megtalálta a házi zeneszerzőjét, a házi zeneszerző pedig a saját stílusát. Több száz filmhez írt zenét: ezt szoktuk mondani, mintha jelentene bármit is. Mert ezen filmek között van jó, van rossz, van pocsék, és van remekmű is.

Lehet vitatkozni, mennyire jó zeneszerző Ennio Morricone, mennyire játszik rá a sztereotípiákra, mennyire fáradt bele a munkába. De ez csak a felesleges nyafogás, mert amikor az ember nézi A profi befejezését, nem is Jean-Paul Belmondo a fontos, hanem ahogy szól alatta a zene, az ismerős és könnyen megjegyezhető szólam. Morricone ereje. Mindenkihez, de leginkább a szívhez szól. Órákig tudnám sorolni, melyik a kedvenc számom tőle, mikor lesz könnyes a szem a Volt egyszer egy vadnyugat zenéjétől.

És akkor máris ott tartunk, hogy Morricone nincs film nélkül, film nincs Morricone nélkül. Ami majdhogynem pontosan igaz, volt idő, amikor minden rendező őt akarta, nyilván azt hitték, így lehet nézőket csalogatni. Valahol igazuk is volt. Persze, vannak filmek, amelyekben ott van Morricone, és mégis működnek önmagukban, bárki szerezhette volna a Sorstalanság zenéjét, attól még az a Sorstalanság marad. De a westernek esetében már más a helyzet, az ember nehezen tudja elképzelni, milyen lenne, ha nem fújnák a Volt egyszer egy vadnyugat alatt a pánsípot.

Most itt egy újabb válogatás, nem sokban különbözik a korábbiaktól, a tanulság továbbra is az: Morriconét nem lehet három lemezre sűríteni. Van, ami érthető okok miatt kimarad, nincs itt A profi, A Misszió zenéje, de az első lemezen sorra jönnek a gengszterfilmekhez kötődő számok, majd a westernekhez, míg a legutolsó korong egy zanzásítás. Meglepő, hogy a digitális felújítás nem csak szólam, néha úgy szólnak a számok, hogy az ember el sem hiszi, ezek nagy része a 60-as években készült. Hosszú a gyűjtemény, három óra, ha mindent meg akarunk hallgatni, és talán ez az egésznek a hibája, vagyis hogy észrevenni az ismétlődéseket. Morricone úgy írt zenét a kétezres években, ahogy a hetvenes évek idején is tette, fafúvósok adják az alapot, és rettenetesen monumentális a zene, azon kapjuk magunkat, hogy dúdoljuk. De mit tegyünk, ha még mindig ott tartunk, mint évekkel ezelőtt, ha még mindig elkezd borsódzni a bőrünk, amikor Az óceánjáró zongorista legendája alatt szól a zene?

Ennio Morricone Music Vol. 1-3.

Gera Márton