Saul fia

Hogyan lehet megmutatni azt, amiről még beszélni is nehéz? A holokausztfilmeknek, mint minden más markáns mozgóképes tematikának, megvan a maguk esztétikája. Spielbergtől Polanskiig, A csíkos pizsamás fiútól a Sorstalanságig a zsidóirtás borzalmát elegáns, kimért operatőri munka, szép képek, tiszta kompozíciók, eposzi beállítások jellemzik. A forma elegáns kontrasztként és mindent látó szemként viszonyul az elkövetett rettenetek embertelenségéhez. Nem így a Saul fia esetében. Nemes Jeles Lászlónak a Cannes-ból a kritikusok és a zsűri nagydíjával távozó filmje bátran szakít a hagyományokkal […]

A magyar zsidó, Saul a Sonderkommando tagja Auschwitzben, 1944-ben. Vágóhídra vonuló társait tereli, hullákat hurcol, véres padlót és falat csutakol, hamut lapátol – annak biztos tudatában, hogy előbb-utóbb eljön az ő ideje is, és az ő maradványait is úgy fogják a folyóba vetni. Aztán egy nap egy halott gyermekben felismerni véli a saját fiát. Saul rutinja megszakad: elhatározza, hogy tisztességesen eltemeti a fiút, ehhez azonban szüksége van egy rabbira is. Közben a Sonderkommando kivégzésének ideje egyre közeleg, Saul társai pedig felkelést terveznek.

A rutin a legrosszabb az egészben: a Saul fia, ahelyett, hogy teljes egészében megmutatná a koncentrációs tábor borzalmait, ahelyett, hogy explicit képekkel és kíméletlen haláljelenetekkel sokkolna, a témát egyetlen ember szűk szemszögére szűkíti le (egyetlen hagyományos totálkép sincs benne), és azon keresztül nyomasztó, monoton robotmunkává degradálja a tömeggyilkosságok folyamatát. A működésbe lépő gázkamra ajtaján kétségbeesetten dörömbölő áldozatok hangja csupán késleltetés, várakozás: nemsokára holttesteket kell cipelni.

Röhrig Géza szuggesztív erővel alakítja Sault, aki a vég közeledtével új értelmet talál magának – és ez a lényeg. A Saul fia elveti a holokausztfilmek alaptípusait, nincs benne hős és gonosz, csak egy megtört, sőt, talán bűnös ember, aki a halál torkában sem hajlandó feladni embersége utolsó maradékát, a tébolyult káoszban a valamiféle rendhez való ragaszkodását. Lázadását pedig nem csak fogvatartói, hanem társai ellenében is véghezviszi.

Nemes Jeles legnagyobb bravúrja nem az, hogy a Sonderkommandóval a holokausztnak egy filmekben eddig alig jegyzett aspektusát tárja fel (ld. még: A szürke zóna), hanem az, ahogy beviszi a nézőt Saul saját, félholt világába. A kamera a legutolsó jelenetig egyszer sem hagyja magára a főszereplőt, feje, válla a hosszú snittek azon ritka pillanataiban is belelóg a képbe, amelyekben éppen nem ő van fókuszban – mert általában ő van fókuszban: mögötte, mellette, körülötte elmosódottan, zaklatottan, foltokban ül tort az emberi szenvedés és halál, de ő nem néz oda, ahogy a hangokra sem reagál. A zörejekre, a segítségkérésekre, a halálsikolyokra. Ezt látja, ezt hallja, mi több, ezzel dolgozik kifejezéstelen faarccal nap nap után, számára mindebben már nincs semmi új. A halál: rutin. A legrosszabb.

A néhány jelenetben már-már thrillerként is működő Saul fia (a felkelés egy hosszú, vágás nélküli akció, noha nem feszültségre, és még kevésbé látványra, hanem nyomasztó drámára, kétségbeesésre van kihegyezve) vizualitása önmagában ugyan nem újdonság (legutóbb a Birdman is hasonló eszközökkel élt), ennek a témának a közegében azonban mégis forradalmi, mert teljesen átírja a holokausztfilmek szabályait. Hatásában nagyjából úgy viszonyul tipikus elődeihez, ahogy a Ryan közlegény megmentésének partraszállós jelenete egy átlag háborús filmhez, épp csak Nemes Jeles Spielberg explicit módszerének inverzét használja. Hogyan lehet megmutatni azt, amiről még beszélni is nehéz? Legfeljebb valahogy így. Soha, egyetlen holokausztfilmben nem volt még ekkora egységben a tartalom és a forma.

Rusznyák Csaba