Tiszatájonline | 2015. május 19.

Aczél Géza: (szino)líra

TORZÓSZÓTÁR
néhány házzal odébb költözik az apró redakció már félúton visszaköltözni volna jó pedig még el sem kezdődött az elmozdulások bürokráciája csak néhány elhasználó­dott szék inog az öreg teherautón kopott asztalok szállingózó kéziratok dicső emlékek foszladozó mása s még el sem értél az újabb állomásra már egy agresszív elektromos rája nyújtogatja feléd nyálkásan bűzös csápjait valami undorító polip­féle hogy megfojtson […]

TORZÓSZÓTÁR

aláírás

néhány házzal odébb költözik az apró redakció már félúton visszaköltözni volna jó pedig még el sem kezdődött az elmozdulások bürokráciája csak néhány elhasználó­dott szék inog az öreg teherautón kopott asztalok szállingózó kéziratok dicső emlékek foszladozó mása s még el sem értél az újabb állomásra már egy agresszív elektromos rája nyújtogatja feléd nyálkásan bűzös csápjait valami undorító polip­féle hogy megfojtson nehogy a magad logikája szerint alakuljon sorsod az alattomos hatalom bekapcsoltatja gerinctelen szolgáival áramkörét és zuhogni kezd fejedre sok nagyképű aláírás és szétkenődött lila pecsét ömlik a rég fölösleges számlák zápora s neked nincs menekülnöd már hova hiába tépkeded ronggyá zaklatott lelked fölös illúzióit az álmos orosz sztyeppék és bornírt porosz könyök­védők oldalszakállas szelleme hódít és legyűr maga alá mert a mindenkori hódítók úgyis meggyeplőznek poros irodák helyett jönnek majd a föntről mindent látó technikai szörnyek és csöndesen lezárják benned az idegölő rohamokat s te el­tűnőd­hetsz miként gyártják évezredek óta a rabokat furcsa mechanizmusban a nyikhajok

alak

egy pálya logikája régóta azt sugallta nincsen más hiteles út csak a zsineg s hogy bombaként becsapódott a végzet nem érti senki sem mindez miért hiszen józanul vacogva a misztikus lét peremén szinte semmilyen indok nem elég hogy derékba törve agonizáljanak tiszta gyermeki mosolyok s kiürült tekintettel lebénuljon a társ a barátok pedig a múlás ködében értelmetlenül motyognak vinnék elmulasztott gesztusaik csokrát a halottnak de szelleme már szétterült a táj  fölött és nem lokali­zál­ható maga az elhagyott alak sárguló albumok érzelmes lapjaiba volna jó kis pulzáló szívként lengve időmentesen hiszen a gyász különös világegyetem tág eszméltető forma s hősünk ezt az önpusztító labirintust bolyongva szorongta vég­zetünk irracionalizmusát hogy nincs tovább és míg felismerése méhében sejtel­mesen gyöngyöződtek kikristályosodott pontok túlnan bornírt vigyorok vibráltak álságos közhelyekbe csomagolt bolondok termelték  a silány optimista igét a mohóság széles lendületébe züllesztve emberi sivatagunkban merre is a menedék és miként lesz katartikus vigasz ha a vak égbe oldva a remény egyszer csak eltűnik

alakít

ideológiai kérdést nem körítek benyomom a távirányítót kerek asztaloknál maga­biztos pöcsök ülnek és nyaggatják fontoskodva a nem ismert valót mára már kellő­képpen elburjánoztak mint ámerikából egykor az ákác többségük még egyszer sem találta el holnap merre indul a haladás nevű kibontakozás melytől éppúgy meg­halunk mint egykor ha rozsdás tőrökkel szúrt nyakunk önteni kezdte a vért a parla­gon heverő homokra és néhány nap múlva már csak izgága hőseink szajkózzák ki mondta a sok feledhetőt persze aztán némi szerénység is gátat ölt a túlzottan híg kétkedőben nem bizonyos hogy mindenkor einstein lobogott föl abban a meg­csodált nőben ki minket szült miután egy oldalsó páholyból nézzük a szánalmas csatát hisz a gyarlóság bélyege ott ég homlokunkon valahány ítéletnél ha elbillen lelkünkben a belső mutató s nekünk kellene moralizálni ki a színpadon alakít vajon mely dimenzióba való üdvösségünk lépcsőfokain majd mint a kokain fölemel minket a bizonytalan egy szürreális tájba az ember egyre hajlamosabbá válik némi megbocsájtásra és ablakában őszi esőként zuhog tovább a társas lét reménytelenül

Megjelent a Tiszatáj 2015/2. számában