Tiszatájonline | 2015. május 17.

Az életpálya lehetőségei

SZILÁGYI MÁRTON: A KÖLTŐ MINT TÁRSADALMI JELENSÉG
Mielőtt nekilátnánk elolvasni Csokonai Vitéz Mihály egy újabb biográfiáját (pályaképét? élettörténetét?), érdemes reflektálni olvasói elvárásainkra. Milyen információkra számítunk egy olyan költőről, akinek története, poétikai munkássága, annak életrajzi vonatkozásai aligha ismeretlenek előttünk? […]

SZILÁGYI MÁRTON: A KÖLTŐ MINT TÁRSADALMI JELENSÉG

Mielőtt nekilátnánk elolvasni Csokonai Vitéz Mihály egy újabb biográfiáját (pályaképét? élettörténetét?), érdemes reflektálni olvasói elvárásainkra. Milyen információkra számítunk egy olyan költőről, akinek története, poétikai munkássága, annak életrajzi vonatkozásai aligha ismeretlenek előttünk? Tulajdonképpen kétfajta elvárással fordulhatunk az olvasmány fele:

  1. Új adatokról kívánunk értesülni, azaz Csokonai-laikusként arra számítunk, részletes összefoglalót kapunk a költő minden dimenziójáról, esetleg Csokonai-profiként ironikusan várjuk a költő egy eddig ismeretlen, de jelentőséggel könnyen felruházható, füzetborító hátuljába elrejtett bevásárlólistájának ismertetését.
  2. Reméljük, hogy az eddig ismert adatokat új konstellációba rendezve, az ok-okozati viszonyokat átforgatva új következtetésekről értesülünk.

Dávidházi Péter Szilágyi Márton akadémiai doktori értekezéséhez írt opponensi véleményéből megtudjuk, hogy az értekezés kötetté szerkesztése folyamán címmódosításon esett át. Dávidházi javaslata:  A költő mint társadalmi jelenség: Csokonai pályafutása mikrotörténeti felbontásban (Dávidházi, o. n., 2.) karnyújtásnyira van a végleges verziótól, és minden bizonnyal akkurátus, sőt, az olvasói elvárások rögzítésében is segít. Léptékváltásra kell tehát számítanunk, azaz lemondanunk a makrotörténeti és -társadalmi struktúrák nagytotáljának exemplumszerű, tanulságos példákkal való szemléltetéséről. Szilágyi így határozza meg a közelítés (zoom-értelemben) mértékét: „(…) a Csokonai életpályát a környező társadalmi közeg és a személyiség interakciójában, illetve mindezeknek az identitás – ez esetben mondhatjuk úgy is: a költői öntudat – kialakulására tett hatásában szeretném értelmezni. Ezért lehet igen ösztönző a miktrotörténelemnek az a jellemzője, amely nem homogén, a társadalom egészére érvényes normák és jelek feltárására irányul, hanem a társadalmi reprezentációk egyéni elsajátítását, felhasználását igyekszik megragadni.” (32.)

A bevezető alapos kutatástörténeti áttekintés (pontosabban: helyezkedés) kályhája Giovanni Levi Az életrajz hasznáról című tanulmánya. A kérdésirányban meghatározott eltérés azonban érzéseim szerint egy finom terminológiai csúsztatáson alapszik. Levi kérdése, azaz „Meg lehet-e írni egy ember életét?” (Levi, 82.) Szilágyi szerint ez esetben nem merül fel, mivel Csokonai életét már többen megírták (15.). Élek azonban a gyanúperrel, hogy Levi kérdése nem technikai akadályokra vonatkozott, hanem arra, valóban foglalata lehet-e egy ember életének egy maga vagy mások által készített leírás. Ez a finom csúsztatás azonban nem jár következményekkel, lévén hogy Szilágyi nem Csokonai életének megírását tűzi ki célul.

Levi az életrajz négy megközelítését ismerteti. Csokonai élete nyilván nem alkalmas egy modális jellegű életrajzi megközelítésre (ld. Levi, 85–86, v. ö. Szilágyi, 15.). Szilágyi expliciten nem reflektál a többi megközelítésre, azonban ha Levi tanulmányát valamilyen szinten háttérként tekintjük, érvényesülni látjuk a kontextuális megközelítést (v. ö. Levi, 86–87.). Szilágyi, ha interpretációját nem is erre vezeti vissza, tudatosítja a kontextuális megközelítés veszélyét, a determinizmusra való hajlamot, „amely Csokonai pályájának alakulását folyamatosan úgy interpretálná, hogy a költő krízishelyzetekben a közvetlen környezet hatására hozza meg döntéseit.” (38.)

A szerző a magyar irodalomtörténet-írás eddigi eredményeitől való eltérését leginkább a kérdezés irányában határozza meg. Nem egyértelmű azonban, milyen szinten határolódik el a Ferencz Győző és Kerényi Ferenc-féle kritikai életrajztól azon kívül, hogy egyikük sem fejtette ki megfelelően a kritikai életrajz fogalmának tartalmát (20.). Amennyiben ugyanis a „critical biography” munkamódszerét úgy tekintjük, mint forráskritikai igényesség, az ellenőrizhetetlen, anekdotikus szakirodalmi hagyománnyal való szakítás, a szakszerűség igénye (21.), akkor Szilágyi munkája sokkal inkább beleillik a leírásba, mint amennyire más utat választ.

A Csokonai-szakirodalomban ugyanis erős, és sokáig élő hagyománya van a regényes életrajzoknak. Még a szakszerűség igényével megírt munkák is hajlamosak a rendelkezésre álló források vakfoltjait, a hiányzó kapcsolatokat fikcionalizált szövettel összekötni. Úgy tűnik, a preferált tragikus, traumatizáltság-narratíva leginkább olyan momentumokból olvasható ki (pontosabban össze), amelyekben Csokonai valamiért normaszegőnek bizonyult. Ilyen esemény a debreceni Református Kollégiumból való eltanácsolás, amelyből könnyű élethosszig tartó sérelmet, sértődöttséget extrahálni. Ilyennek tekinthető Csokonai teljes életútja, amennyiben úgy nézünk a költőre, hogy a kulturális közegében adott megélhetési modellek (lehetett volna professzor, jogász, vagy a családban adott mintát követve lelkész) helyett egy saját modellt kívánt létrehozni (az „autonóm” költőét: Csokonai költői tevékenységét egy idő után megpróbálta elválasztani a létfenntartástól), a helyzet azonban nem biztosított lehetőséget ennek a pályának a megél(het)ésére, a társadalom meg nem értése miatt. Szilágyi azonban új konstellációba rendezve az adatokat, a tragizált kudarcok sorát útkeresésként értelmezi: a különállónak tekintett, esetenként valóban kudarccal végződő törekvések együtt egy tudatos készülődési folyamatot rajzolnak ki, amelyet a kiteljesedésben Csokonai korai halála akadályozott meg: „rosszkor, ha úgy tetszik, a siker kapujában halt meg”, ha „akár csak néhány hónappal tovább él, akkor megéri a sajtó alatt lévő kötetei megjelenését” (432.).

A kötet leginkább proeminens vonása mindenképp az, hogy ellenőrzi (explicitebben: felülbírálja) a szakirodalom eddigi eredményeit. A korrigálás azonban nem öncélú, egyszerűen a rendelkezésre álló források lehetőségeinek felismeréséről van szó (ld. pl. a költő Debrecenbe való letelepedése után a megritkult levelezés az adott periódusról a forrásokat – mint pl. Domby Márton vagy Gaál László megemlékezései – esetlegessé teszik, közvetettek lévén). Nem kell azonban egyfajta dehumanizált pozitivizmust feltételezni a háttérben. Szilágyi Márton kutatóként folyamatosan és reflektáltan jelen van, már csak az olyan részekben is, mint a Lilla-szerelem demitizálása vagy Csokonai édesanyjának apológiája. A kritikai szemlélet azonban visszatartja attól, hogy beleolvassa személyes szimpátiáját vagy ellenszenvét a forrásokba.

Rendkívül izgalmasnak bizonyulnak az exkurzusoknak nevezet… nos, exkurzusok: kitérők olyan momentumokra, amelyek látszólag csak érintőlegesen kapcsolódnak a hagyományos értelemben vett életrajz narratívájához. Ezek a fejezetek nyitnak azonban időben (a Csokonai-alkalmiköltészet továbbélése és akklimatizálása az Arany János-munkásságban), kilépnek a szorosan értelmezhető irodalomtörténeti szférából (a folklorizálódott Csokonai-anekdota kapcsán), vagy finomítják a mitizált Lilla-szerelem (házassági kísérlet) értelmezését Vajda Julianna házasságainak bemutatásával.

A kritika kritikájaként talán azt róhatnám fel, hogy Szilágyi Márton helyenként talán nem tulajdonít jelentőséget apró terminológiai finomságoknak, amelyeknek érzésem szerint akár lehetne is jelentősége. Bár tudatosan konstruálja a bemutatást Csokonai útkeresése, döntéshelyzetei köré, az, hogy konkrétan mit értünk döntéshelyzet alatt, csak áttételesen olvasható ki a bemutatott szituációkból. Meglátásom szerint ugyanis a választás kritériumai eltérőek lehetnek attól függően, hogy az alternatívák opcionálisak (azaz kötelezően választhatóak) vagy fakultatívak (azaz vannak opciók, de a választás nem kötelező). A két út nincs expliciten hangsúlyozva, még akkor sem, amikor családi háttér bemutatását a szerző azzal indokolja, hogy a genealógiában adott pályamodelleket, az ezekhez való tipikus vagy atipikus viszonyulást láttathassa (68.). Nem tekinthetjük ugyanolyan jellegű útelágazásnak a szükségszerű pályaválasztás adott pályamodellek közül (mint ahogyan Csokonai apja választotta mesterségét már létező, esetleg bevált mesterségek köréből, hogy elhelyezkedhessen a társadalomban és családot alapíthasson), mint amikor a költő egy új pályamodellt kíván létrehozni és követni, félretéve a szükségszerűséget.

Számomra az is rendkívül izgalmas, hogy amint Szilágyi fogalmaz: Csokonai anyja „nekifogott a fiáról szóló emlékezések begyűjtéséhez is. Az anya ugyanis levélben fordult Csokonai számos ismerőséhez, hogy írják le emlékeiket a költőről.” (381.) Amennyiben ugyanis Csokonainé a költőről szóló emlékek összegyűjtését tűzte ki célul, inkább kultuszformáló, kanonizáló törekvést láthatunk a háttérben, míg ha a fia képét kívánta megőrizni a maga számára, esetleg többet tudni a fiáról, automatikusan előtérbe kerül a személyes, szubjektív szempont. A két fogalmat differenciálni talán nem is lenne haszontalan, főleg amennyiben a költő „társadalmi jelenség”, a fiú pedig „mikroközösségi (családi) kategória”.

Talán érdekes lehetne elgondolkodni még egy apróságon. Vajda Julianna egy Csokonainak címzett levelében így ír: „Én az urat óhajtom, várom is, mindazáltal mikor leg jobbnak véli és itéli az Ur akkor jöjjön, ha soká késik, addig a Lidi is férjhez megy.” (idézet a 201. o.-n). Szilágyi ezt a Julianna közeledő házasságával szemben tanúsított csekély ellenállásként értelmezi. Kicsit később azonban szóba kerül, hogy Juliannának volt egy Lídia nevű testvére, márpedig ha az idézett levél Lidije ő lenne, nem pedig Vajda Julianna, úgy tűnhet, Lilla inkább a testvérét akarta lekörözni, nem pedig Csokonait arra biztatni, hogy Lévai Istvánt lekörözze, ami a kettejük kapcsolatának egy újabb érdekorientált dimenziót adhat.

Ezek az apróságok azért szúrhatnak szemet, mert Szilágyi Márton alapvetően érzékeny és minuciózus figyelmet fordít a részletekre, és kritikája, helyesbítései, következtetései éppen ebből adódóan helytállóak és relevánsak.

A költő mint társadalmi jelenség nem tankönyv. Az 1. számú elvárással nekifutó olvasó (ld. fentebb) csalódni fog, mivel a szerző Csokonait ismerősként kezeli, a gondolatmenet pedig kritikai jellegéből adódóan feltételezi a kritikai tárgyának (i. e. a Csokonai-szakirodalom) ismeretét. A 2. számú olvasói elvárás azonban maradéktalanul teljesül.

Bilibók Renáta

Felhasznált irodalom:

Dávidházi Péter: Opponensi vélemény Szilágyi Márton akadémiai doktori értekezéséről (2010. május 29.), http://real-.mtak.hu/271/7/D%C3%A1vidh%C3%A1zi_P%C3%A9ter.pdf,  letöltve: 2015. április 23.

Levi, Giovanni: Az életrajz használatáról. Korall, 2 (2000. tél),  81-92.

Layout 1Szilágyi Márton: A költő mint társadalmi jelenség.
Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói

Ráció Kiadó

Budapest, 2014.

Kapcsolódó írásunk: