Tiszatájonline | 2015. május 10.

„Lehet-e erről a világról nem roncsolt nyelven beszélni?”

„Lehet-e erről a világról nem roncsolt nyelven beszélni?” – tette fel a kérdést Krusovszky Dénes a beszélgetés, bár méginkább vitadélután egy pontján. A Petőfi Irodalmi Múzeumban a megszokott Y-generáció című beszélgetéssorozatának legutóbbi alkalmát május 4-én tartották, ahol ezúttal Agota Kristof Trilógia című műve került terítékre. A már megszokott beszélgetőtársak két táborra szakadtak […]

BESZÉGETÉS AGOTA KRISTOF TRILÓGIÁJA KAPCSÁN

„Lehet-e erről a világról nem roncsolt nyelven beszélni?” – tette fel a kérdést Krusovszky Dénes a beszélgetés, bár méginkább vitadélután egy pontján. A Petőfi Irodalmi Múzeumban a megszokott Y-generáció című beszélgetéssorozatának legutóbbi alkalmát május 4-én tartották, ahol ezúttal Agota Kristof Trilógia című műve került terítékre. A már megszokott beszélgetőtársak két táborra szakadtak. Amíg Mészáros Márton és Fenyő D. György kevesebb érvet tudott felsorolni a Trilógia mellett, addig Visy Beatrix és Krusovszky Dénes ennél sokkal pozitívabban tekintett a regényre. Abban mindannyian egyetértettek, hogy a trilógia részei közül az első, A nagy füzet a leginkább sikerült, míg a másik két rész, A bizonyíték és A harmadik hazugság ennél jóval művibb, erőltetettebb. Az is felmerült – ahogyan a délután folyamán többször idézett a Beszélőben megjelent beszélgetésben is – , hogy a második két rész megírására az első sikerét követően a kiadó kérésére vállalkozott Agota Kristof. Az interpretációk középpontjában a nyelv, a narráció, illetve az identitás problematikája állt. Ezen kérdések mentén alakult ki a két tábor közötti eltérő vélemény.

A megkerülhetetlen nyelv kérdés újra és újra felmerült. Ennek oka egyrészt a mű eredeti francia nyelve, és az írónak a hozzá fűződő viszonya, melyre Visy Beatrix hívta fel a figyelmet. Agota Kristof egész életében szenvedett attól, hogy azáltal, hogy folyamatosan franciául kell beszélnie, érvényesülnie, roncsolódik az anyanyelve. Krusovszky Dénes azt is hozzáfűzte, hogy az első (A nagy füzet) megírása során még nem tudott olyan jól franciául, illetve felvetette a nyelvváltás traumatikus, de szükségszerű élményét, ami szintén kihathatott a műre. A fordítás tekintetében is van különbség a három rész között, ugyanis más fordította az első részt, mint a második kettőt, ebből is adódhat a kötetek közötti eltérés.

Ám mindezeknél lényegesebb aspektus a mű nyelvi sajátosságaival kapcsolatban, hogy Agota Kristof egy roncsolt, minimalista nyelvet használ a regényben, amelyet eltérően ítéltek meg a beszélgetők. Mészáros Márton amellett érvelt, hogy ez a nyelvválasztás, a párbeszédek idegenek az élettől, rosszul vannak megírva, míg Visy Beatrix és Krusovszky Dénes ennél lágyabban fogalmazott, és a regény egyik sajátosságának tulajdonították, utóbbi a nyelvi közvetíthetetlenség problémájára is utalt, amely kifejeződhet ebben a nyelvválasztásban, behozva a téma kegyetlenségét és elbeszélhetetlenségét.

Ezzel szorosan összefügg, hogy amíg Mészáros Márton a koherencia hiányát kérte számon a könyvön, addig a másik oldal – itt főként A nagy füzetre vonatkoztatva – nem látta ennek hiányát, sőt éppen ellenkezőleg a belső szabályait működtetve szerintük létrejön egy koherens szövet. A világ, amelyben a szereplők mozognak illogikátlan, nincs ok-okozati összefüggés, és a realitást sem kérhetjük rajta számon, ám ennek az elfogadása után egységgé áll össze. Elvont, abszurd világ képződik a szemünk láttára, ahol nem érvényesek a való élet szabályai, ám ezeket nem is kell számonkérni rajta.

A gondolatmenetet folytatva nem meglepő, hogy a beszélgetők a referenciális olvasat tekintetében sem értettek egyet. Mészáros Márton hiányolta a helyek, városok kimondását, míg Krusovszky Dénes számára ez nem volt érdekes, A fehér királyhoz hasonlította ebből a szempontból Agota Kristof művét, ahol szintén elég biztosan lehet tudni, hogy valahol a 80-as évek Romániájában játszódik, ám mégsincs kimondva és a hangsúly sem ezen van. A referencialitás ilyen formájú sejtetése a parabolisztikus olvasat lehetőségét is kínálja, illetve szóba került az európai olvasóközönség igénye is, amelynek szintén meg kellett felelnie a műnek, hiszen francia nyelvterületen látott napvilágot.

A koherenciához visszatérve még Fenyő D. György kínált egy olyan lehetőséget is, miszerint a két mindentől elzárt főszereplő (akiknek nem szabad érezniük, kötődniük és bekerülve egy új közegbe az addig ismert szabályok érvényüket vesztik) létrehoz egy „saját ikernyelvet”, és elkeződik egy tanulási folyamat.

Így át is kanyarodtunk a beszélgetés másik fő nyomvonalához, a narrációhoz és az elbeszélői pozícióhoz. Mindannyian egyétértettek az elbeszélő megbizhatatlanságában, hiszen a fikcionáláson kívül hazudnak, álmodnak, sőt felejtenek is Agota Kristof elbeszélői. Fenyő D. György részéről felmerült, hogy fel lehet-e fogni az egész elbeszélét úgy, mintha a Nagy Füzetben leírtakat rekapitulálnák. A regény során a két fiúnak minden megszólalása közös, T/1-ben „minimalizált görög kórus”-ként működnek. Igaz, ahogyan arra Visy Beatrix utalt, hogy az eredeti franciában van olyan, amikor „fejeink” helyett egyesszámban „fejünk” szerepel. Kérdés persze, hogy ez mennyire tudatos, mennyire az elidegenítő narratíva része.

Ezzel elérkeztünk a délután harmadik kulcskérdéséhez az identitáshoz. Valóban ikrekről van-e szó, illetve a három kötet mennyiben tér el e tekintetben egymástól? Fenyő D. György adta erre a problémára, a három részt különválasztva, a legátfogóbb inetrpretációt. Eszerint nem csak az elbeszélők változnak a kötetek során, hanem azok jellege is. Így az első rész csak egymásra számítható ikerpárját felváltja egy jószándékú, ám identitás nélküli elbeszélő, végül pedig egy olyan figura kerül az elbeszélői pozícióba – ez a legkevésbé sikerült véleménye szerint – , aki a semmiből jön, és a múltjában mindenféle bonyolult dologgal találkozhatunk. Az ikerpár tekintetében Krusovszky Dénes hozzátette, hogy számára olyan erősen van megírva a két ember közös személyisége, hogy az identitásuk nem vált kérdésessé az első részben, majd pedig a további részekben annyira művi ennek a kezelése, hogy szintén nem jelent meg érdekes problémaként.

Az identitáskérdéshez hozzátartozik a már említett folyamatos elbizonytalanítás, ahogyan Fenyő D. György fogalmazott, mintha a drámaórákról ismert körmese játék során minden ötödik ember (a szabállyal szembeszegülve) megcáfolná az addig elhangzottakat, vagy Mészáros Márton szavaival élve „olyan, mintha dróton rángatnának”.

Mindebből jól látható, hogy Agota Kristof Tragédiája mennyire megosztja olvasóit. Érdemes mindehhez a Szász János-film mellett a Szkéné Színház és a Forte Társulat közös produkciójaként létrejött A nagy füzet című előadást hozzátársítani. A színpadi nyelv tekintetében egyedi előadásról van szó, ahol a felhasznált zöldségek, tészták, illetve a kidolgozott mozdulatsorok teremtik meg az előadás belső egységét.

Vagdalt Krisztina