Igazságszolgáltatás, média, művészet

AZ ERŐSZAK PERFORMATÍV TÜKREI
Az április 16-i FISZ Kritikustusa témája az erőszak volt, az est erősségét pedig a más-más szakmát képviselő résztvevők, de szakma-független egyéni hangsúlyaik is adták. Magyari Péter és Panyi Szabolcs újságírók, Frazon Zsófia muzeológus, a Néprajzi Múzeum munkatársa, Tompa Andrea színházkritikus és író beszélgettek Antal Nikolett moderálásával […]

AZ ERŐSZAK PERFORMATÍV TÜKREI

Az április 16-i FISZ Kritikustusa témája az erőszak volt, az est erősségét pedig a más-más szakmát képviselő résztvevők, de szakma-független egyéni hangsúlyaik is adták. Magyari Péter és Panyi Szabolcs újságírók, Frazon Zsófia muzeológus, a Néprajzi Múzeum munkatársa, Tompa Andrea színházkritikus és író beszélgettek Antal Nikolett moderálásával. Az erőszak konkrét esetei mentén szó esett a gyógyulás és gyógyítás lehetőségeiről, a (napi)sajtó sok esetben ferdítő retorikájáról és az ezt (is) ellensúlyozni képes művészi reprezentációkról.

A beszélgetés gerincét a tavaly óta láncban felszínre kerülő, szexuális erőszakról számot adó esetek képezték. Egy kivételével minden esetben felsőoktatásba került, álneves megjelenést kérő lányok keresték fel az újságírókat történeteikkel: volt ezek között egykorú által elkövetett gólyatáboros zaklatás, Mira és Réka ügye, melyekről Panyi Szabolcs írt az indexen, – ezekben az esetekben a HÖK és környezete egységes erővel próbálták az áldozatot lebeszélni a mentő kihívásáról vagy a feljelentés megtételéről – és tanár által elkövetett erőszak egy főiskola falai közt, ilyen volt Orsi esete. A kivétel pedig Sipos Pál, a középiskolai magyar tanár esete volt, melynek első sajtóvisszhangját a Magyari által írt Utána minden állat szomorú című cikkben olvashattuk. A 25 évig lappangó esetet egy férfi áldozat megszólalása hívta életre, de Magyari szövege már több érintett elbeszélése alapján íródott.

Frazon Zsófi az Ellenpedagógia a tóparton című kiállítás kurátoraként vett részt a kerekasztal-beszélgetésben: a kiállítás Leveleki Eszter által 1938-tól 1978-ig tartott, reformpedagógiai módszerekkel dolgozó bánki táboroztatásait dolgozza fel. A viszonylag egyidejű megjelenés és Sipos bánki tábortagsága miatt a Sipos által tartott szendrői táborok mégis összemosódtak a médiában Leveleki táborával. A média ezen megkérdőjelezhető összemosó tendenciái mellett szóba került a személyes újságírói attitűd is, a konkrét erőszak-esetek megírásának mikéntje. Rendkívül érdekes volt arról hallani, hogy Magyari és Panyi hogyan élték meg a folyamatot, az áldozatokkal, elkövetőkkel való találkozásokat, beszélgetéseket, és hogy hogyan, milyen irányelvek mentén formálták késszé az anyagot.

Antal Nikolett jó érzékkel hozta szóba a viszonylag friss Rolling Stone ügyet, mely újfent aktualizálta az (oknyomozó) újságírás érzékeny kérdéseit. A Rolling Stone egy szexuális erőszak esetét írta meg az áldozat elbeszélése alapján, az áldozatot álnéven (Jackie) nevezve. Később, a rendőrségi nyomozás során az derült ki, hogy a nő története több ponton cáfolható, erről a Washington Post adott hírt. Ezek után a Rolling Stone magazin felkérte a Columbia Egyetemet, hogy írjanak egy szakértői véleményt arról, hogy ők hol hibáztak a munkájuk során; a terjedelmes írás ’A Rape on Campus’, What went wrong címmel olvasható a Rolling Stone-on, és sok más mellett az érzelmi töltetű témák vakfoltgeneráló potenciáljáról is szó esik benne.

Magyari szerint az emocionális involválódástól újságíróként el kell vonatkoztatni, és ugyanazokat a módszertani alapelveket kell érvényesíteni egy ilyen ügy esetén, mint bármely más esetben, Panyi viszont egész másképp írta meg a gólyatáboros történeteket, mint más témájú írásait. Az áldozatok szemszögét vette fel, nem akarta még csak látszatát sem kelteni annak, hogy nem hisz nekik. Az együttérzést vagy a megértést azonban elkövetők is kiválthatják az emberből: Magyari például Sipost is megértette valahol, és elmondta, hogy a szendrői táborok résztvevői közül sokan nem hitték el a vádakat. Ezek az egyéni hangsúlyeltolódások azonban nem csak az oknyomozó újságírásban ismerhetők fel neuralgikus pontokként.

A viktimológia és a kriminológia történeti és szinkron sokszínűségét ugyanúgy szemléltethetik, mint a közvélemény, a kulturális beállítódás és az igazságszolgáltatási rendszerek heterogenitását. Ugyanakkor a nem szűnő dilemmákat okozó differenciák művészi kompozíciói terápiás funkciót tölthetnek be: Gerő Marcell Káin Gyermekei című filmje, melyből az est végén rövid részleteket láthattunk,– Monory Mész András Bebukottakjának folytatásaként – a bűn(özés) dialektikus természetét az elkövetőben rejlő áldozat felmutatása által képes megragadni. Gerő egy, a Magyar Narancsnak adott interjúban meg is említi, hogy az egyik legfontosabb alkotói attitűd, ami a film készítése során vezérelte őket, az ítéletmentesség volt. Hasonló hozzáállásnak lehetünk tanúi a PanoDráma Más nem történt című, a Sipos Pál-ügyet feldolgozó előadásának alkotóinál. Elliptikus szerkesztése és naturalisztikus stílusa, ahogy az ATV adásában Ördög Tamás, az oktatót alakító színész fogalmazott, nem a kész válaszok lelőhelye. Inkább a jelenvalóvá tett polifónia által életre hívható párbeszédé, ami Tompa Andrea szerint mind a fikciós, mind a dokumentarista irány felé húzó művészet fontos szerepének tekinthető. Szintúgy, az Ellenpedagógia a tóparton legsikeresebb mozzanatának a kiállítás recepciója, de Frazon Zsófia is a perspektívák változatosságát, az idealizálás sikeres elkerülését tartja. Ez a felépítés tette lehetővé azt is, hogy Sipos és Leveleki táboroztatásainak a médiában való összemosására maga a kiállítás önmagáért beszélve tudott reagálni. A konfliktusnak, az agressziónak, a titoknak és az elhallgatásnak az anyagban megjelenő formáit olyan diskurzusokkal összekötve, mint Max Weber uralom-tipológiája (vö.: karizmatikus uralom), úgy marad meg az értelmező szabadsága és a jelentésbeli rétegzettség, hogy – többek között – a Sipos-ügy vonatkozásai sem válnak általa didaktikusan elutasítottá vagy kiemeltté.

Az erőszakot kimondottan interdiszciplinárisan, s így valóban termékenyen megközelítő est ennek megfelelő zárszavaként Frazon a terápia és az elhallgatás megbontása céljából nagy ívű együttműködés lehetőségét sürgette: média, pszichológia, múzeum, színház és irodalom felléphetne végre egymástól tanulva és összehangoltan. Így legyen.

Pinter Leila

[nggallery id=537]