Budapest beszél

TÉREY JÁNOS: ÁTKELÉS BUDAPESTEN

„Nem koptatja ezeket az utcákat, csak az időjárás és az emberi erózió.”

Egy város, pláne egy Főváros (mondjuk, esetünkben Budapest) akkor is beszél – vagy, ha úgy tetszik: monologizál magában –, ha erre nincs fülünk, hogy halljuk. S itt most nem kifejezetten a város-zajra gondolok. Azt mindannyian érzékeljük. Tulajdonképpen a titkait beszéli ki. A múltját, a jelenét. És bizony, sok mindent látott, tapasztalt már ez a Budapest…

Térey Jánosnak van hallása (mégpedig igen jó hallása) arra, hogy ezeket kihallja a zűrzavarból. Legújabb kötete, az Átkelés Budapesten, éppen erről a képességéről tanúskodik. Azonban, hogy maga Budapest, versben beszél-e, avagy prózában – nehéz kérdés. Mindenesetre a kötet elején, belül, a cím alatt, a novellák megnevezés szerepel. És ez így nagyon érdekes. Mert, ugyan történeteket olvashatunk, méghozzá történetesen 14 darabot, de mégis, ezek laza formájú szabadvers(ek)ben vannak megírva, illetve szabadversekbe vannak tördelve. Versnovellák… Szóval, az van, hogy e prózá(k)ból, mondhatni, kifityegnek a (szabad)vers-lábak… Többek között, ilyen szép, gazdag, erőteljes (vers)sorokat olvashatunk a műben: „Nyílt egy redőny, ellenőrző pillantás/ Az idillre” („Ah! perfido!”); vagy itt: „A hallban a csillár, akár/ Egy királynői szoknya abroncsa”; és itt, ugyanebben a darabban, egy üde, poétikus meglepetés szikrázik fel:  „Odalent,/ Srégen szemben, a plébániatemplom/ Tojássárgája” (Érzelmi zsarolás).

Érezni, hogy Térey félti, óvja (e mű is egyfajta állagmegóvási szándék lehet a részéről), és szereti Budapestet. Nemcsak úgy, ahogy van, hanem, ahogy volt, és ahogyan – reméli, hogy –, lesz. Budapest lelke többféle módon (különböző utcákban, térben és időben), és több alakban nyílik meg neki.  Ezek az alakok, de inkább úgy mondom, hogy főszereplők, emberek, férfiak és nők vegyesen, egytől egyig – értelmiségiek. Diószegi, aki főmérnök a vasútnál; Gyarmati, szintén mérnők; Bárány, „kifinomult tanárember” (özvegy énektanár); Regős, a „híres pornófilmrendező”; Natasa, műszaki rajzoló; Apagyi, kórházi orvos; Auróra (Diószegi lánya), fiatal szobrásznő; Szemerédy Alma, ügyvédnő; Rádler, jogra járó; Rudolf, zenész, ír; Zsiborás, mérnök ő is; és a többi. Ők képviselik hát Budapestet, ők a szerző általi kiválasztottak, az ő sorsukon, az ő személyükön keresztül (akárha médiumai lennének) ismerhetjük meg, a kétmilliós Főváros egy-egy arcát.  Ez, Budapest, úgymond, okkult jellege. Azonban a másik, a materiális rész is, tehát a (folyton változó-alakuló) városkép mozgása is (kiemelt) szerepet kap a műben. Mint például itt: „Ez a városi táj egy darab megmaradt, / Túlérett szocializmus. Sűrű, mint a méz” (Elfordulás).

A jelen párkapcsolati problémái tarkítják e történeteket, magány, szomorúság, öröm, vissza-visszarévedés a jóvátehetetlen, a visszavonhatatlan múltba. Melyek látszólag különálló darabok, ám vannak összefüggései is e történeteknek, a párhuzamos életrajzoknak – itt-ott „összefutnak a szálak”. Például a nyolcadik történetbéli Auróra, aki (az első darab főszereplőjének) Diószeginek a lánya; vagy a tizenkettedik novellában, Rudi, aki (a negyedik történet főszereplőjének, a pornófilmrendezőnek, Regősnek) egy pornó-kasztingjából, sajnálatos módon „kiselejteződik”…

Sétákat tehetünk e mű által a Fővárosban, nosztalgikus kirándulásokat, amiben biztos tudású idegenvezetőként vezet minket Térey. Vagy, mintha Vergilius-unk lenne, kísérőként viszi át az olvasót, aki, éppenséggel kedvet kapott egy jó kis pokol-turizmusra, de úgy, hogy azért vissza is kíván térni belőle, Átkelés Budapesten… De olcsó tódítás, szemenszedett lódítás lenne, Budapestet csak pokolként elképzelni, vagy aposztrofálni. Ez egy csodálatos (világ?-)város, és vannak szent helyei, amelyek közelében, sugár-közegében, a lélek legszívesebben  térdre rogyna… És hát mi minden változott az idők folyamán! Előnyére vajon, vagy hátrányára? Ezt mindenki magában dönti el. A Fekete Lyuk például, ez az „idősebb” generációnak, fiatal korukban híres-hírhedt, kőkemény, ám annál népszerűbb, hard buli-helye, a maga pokoli fílingjével… Mi lett abból is? „Kínai diszkont üzemel a Lyuk helyén (Kígyóverem) – adja az egyik főszereplő szájába, ezt a keserű megállapítást, a szerző. És: „Hová levél, hová levél, / ó lelkem ifjúsága?” – kérdi nem kevésbé keserűen, jó egy bő századdal előtte, Arany.

Ebben a különleges (mondjuk úgy, klasszikus igénnyel készült, majdani klasszikus)műben, betét-anyagként, szép, „passzoló”, művészi fotók találhatók, melyek fekete-fehérek, akár maguk a történetek… Fekete-fehér, művészi atmoszféra, a nyelv anyagával, „objektívével” megragadva – megörökítve. A hagyomány, a Budapestet „megéneklők”, nagy, klasszikus hagyományával (Mándy, Krúdy művei, de ide sorolnám Somlyó Zoltán Nyitott könyv verses-regényét is, melyben gyönyörű szakaszok szólnak a korabeli Budapestről), un. továbbviteli igényével íródott a kötet. A staféta-botot megkapva, Térey is „beszállt” ebbe a csapatba, és valószínű, hogy majdan őrá is, mint az Átkelés Budapesten szerzőjére is hivatkozni fognak, ha a jövőben Budapest szépirodalmi megközelítéséről folyik majd a kurzus. Mert ez egy örök láncolat, egy örök város örök dicsérete, megdicsőitése(i) általi megdicsőülése. És ez a mű koránt sem búcsúzás, hisz csak az átkelés útvonalai változnak, az idő szükségszerűsége szerint, a város itt van – és megmarad. „Nem koptatja ezeket az utcákat, csak az időjárás és az emberi erózió.”, írja a szerző a bevezető szövegében.

Jahoda Sándor

Térey János: Átkelés Budapesten

Libri Kiadó

Budapest, 2014

124 oldal

2990 Ft