Kaporszakállú antikváriusok, jósnők, gyilkosok

SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY ELPATKOLSZ, SZÍVEM, MINT A PINTY CÍMŰ NOVELLÁSKÖTETÉRŐL

Nem írótársi méltatás, sem pedig valamely irodalmi folyóirat kritikája, hanem a „mezei” olvasók könyvajánlóit közlő moly.hu egyik bejegyzése összegzi a következőképpen Száraz Miklós György legújabb novelláinak sikerreceptjét: „Főszereplőnket hajtsuk ki egy vadregényes tájra, hadd bolyongjon ráérősen (uszkve 1 hónap). Időnként kóbor kutyák menjenek el mellette. Találkozzon misztikus alakokkal, külön ügyeljünk arra, hogy legyen köztük gyilkos és/vagy kaporszakállú zsidó antikvárius. Előbbit Isten háta mögötti erdélyi kocsmában, utóbbit eldugott pincehelyiségben, dohos könyvek közé helyezzük el. Hősünk mindenképpen jusson birtokába egy (lehetőleg) erdélyi hitehagyott református által írott, XVI. századi könyvritkaságnak, amiből összesen van másfél a világon. Legyenek a könyvben homályos, megrázó passzusok. A (…) végén ügyeljünk rá, hogy hősünk tegyen fel egy érdekfeszítő kérdést valakinek, de ne kapjon egyenes választ. Hadd legyen az olvasónak is jó napja. ÉS MŰKÖDIK!”

Kívánhat-e annál hízelgőbb referenciát magának kortárs szerző, mint hogyha a szakma, a pályatársak és a kritika elismerő figyelme, valamint egy József Attila-díj mellé még a szélesebb olvasóközönség szeretetét is sikerül kivívnia? Aligha. És Száraz Miklós György már bő másfél évtizede, Az Ezüst Macska című debütáló kötet megjelenése óta újra meg újra úgy felel meg eredményesen az olvasóközönség elvárásainak, hogy közben a nagybetűs Irodalom exkluzív klubjának szigorú ajtónállóitól, a „vájt szemű” ítészektől, valamint a díjakat és ösztöndíjakat odaítélő kuratóriumoktól is megkapja az egyértelmű elismerést. Száraz minden újabb kötetével ismét bebizonyítja, hogy még ma is utat találhat a szépirodalom az olvasóhoz. Legutóbb éppen az Elpatkolsz, szívem, mint a pintycímű novelláskötet darabjaival. Próbáljuk tehát a fentebb idézett internetes bejegyzésnél kissé bővebben, a legújabb könyv novellái kapcsán felfejteni, mi minden miatt követi a Száraz-próza zenéje oly sikeresen az olvasói szívdobbanásokat úgy, hogy azt az olykor mégoly kényes hallású szakma sem találja fülsértőnek.

Először is Száraz karakterei egy novellában is elég bonyolultak ahhoz, hogy felébresszék, és mindvégig fenntarthassák az olvasói kíváncsiságot. Ám mindeközben nem is feltétlenül akar mindent tudni róluk a szerző. A Katharina Bianca Alba, a vak jósnő című kötetnyitó darab főhőséről például nem tudhatjuk bizonyosan, hogy vak, sem pedig azt, hogy jósnő-e. Egyszerre hátborzongató és lenyűgöző képessége, hogy világtalanként is pontosan meg tudja mondani, beszélgetőpartnere mit néz rajta, és közben mire gondol, éppúgy lehet a bizonyíték arra, hogy látó, tehát természetfeletti képességeknek van a birtokában, miképpen arra is, hogy látó, tehát csak tetteti a vakságot, miközben éppen a vizuálisan megtapasztalt jelenvalóból és a hosszú évtizedek pallérozta emberismeretből gyúr össze bravúros következtetéseket. Katharina Bianca Alba alakja éppen attól misztikus, izgalmas és rejtelmes, hogy nagyon is elképzelhető: fikarcnyi nem evilágiság sincs benne.

Aligha véletlen, hogy ez a darab lett az új Száraz-kötet novellaflottájában a zászlóshajó. Mintha a szerző rögvest a kezdet kezdetén demonstrálni kívánná: így is lehet misztikusan írni és a trancendenssel kacérkodni, hogy aztán a gyűjtemény második darabjában tüstént egy váratlan figurával cifrázza tovább a prózaakrobatikát. A második novella ugyanis – amelytől a kötet a címét kölcsönözte – egy újságcikk-idézettel indul, amely egy brutális kettős gyilkosságról szól, hogy aztán a bűnesetet a narrátor a sajtóban olvasott beszámoló néhány motívuma révén összekapcsolja egyik fiatalkori szerelméről őrzött emlékeivel. Az orvostanhallgató lány anatómiailag aprólékosan kidolgozott, szadista fenyegetései gyermekkori megaláztatásokban gyökeredznek, s a novella ezeket bemutató passzusai bármely szociológiai tanulmánynál megdöbbentőbben demonstrálják, mily titkok rejtőznek Magyarország azon szegleteiben, amelyek már a tiszazugi méregkeverők óta rendszeresen sokkolják vérvalóságos szociohorrorral a közvéleményt. A novella olvasása közben elgondolkodhatunk bűnről, felelősségről, gyűlöletről, megbocsátásról, és arról is, milyen lélektani törvényszerűség a záloga annak, hogy a szülők bűnei az utódokon is több generáción át megbosszultatnak.

A következő írás ismét a Száraz-novellák egy, az eddigiektől eltérő, mégis jellegzetes arcát mutatja. A helyszín nem más, mint egy vasúti kocsi, benne koromfekete sötétséggel és luxuscikkek tömkelegével, ami kétségtelenné teszi, hogy valakik előbb-utóbb ellenőrzik majd a vagont. A novelláról csak sejthetjük, hogy a félmúlt valamelyik közép-európai, totalitariánus diktatúrájában játszódik, amelyet a mai magyar olvasó magától értetődően Ceauşescu Romániájával hajlamos azonosítani, ám ha az elbeszélő nem említene akácfákat, akkor a helyszín lehetne akár Burma, vagy Libéria is. A Fölöttük a csillagos ég című kisprózának nem története, hanem atmoszférája van, amelyben a diktatúrák nyomasztó, arctalan fenyegetettség-érzete mellett a kamaszfiúk megmenekülése révén az önfeledt életörömnek is szerep jut. Az eksztatikus örömnek, amelyet akkor érzünk, amikor tudjuk: ezúttal sikerült büntetlenül ráncigálnunk az alvó oroszlán bajszát.

Aztán az olvasó lapoz egyet a következő címig, hogy ismét Barcelona gótikus negyedében találja magát. A Lázálmok Atlasza konkrétan utal vissza a kötetnyitó írásra, amikor a narrátor felidézi: „egy időben jó dolgomban egy nyomtalanul eltűnt hegyi falu után nyomoztam lázasan a Pireneusokban”. A novellabeli antikváriumból azonban nem csupán eltűnt katalán falvak, hanem időben és térben sokkal távolabbi tájak felé is vezet szövegközi menekülőalagút. A kéziratot ugyanis, amelyre véletlenül akad rá az elbeszélő, s amely egy néma szerzetessé lett egykori keresztes vitéz töprengéseit mutatja be, állítólag az erdélyi szombatos tudós, Péchy Simon valamelyik tanítványa vetette papírra héber és magyar nyelven. Az pedig nem sejtés, hanem bizonyosság, hogy Száraznak nagyon jól áll, amikor nyelvi archaizáló képességét csillogtatja a századokkal ezelőttre datált fiktív vendégszövegek megírásával.

Ezt követően ismét a mediterráneumban merítkezünk meg három novella erejéig. Talált kéziratok nélkül, helyettük halott halak láttára szörnyet haló szörnyeteggel, életművész andalúziai kutyákkal, valamint a Faliszőnyeg mókusos, lepkés és szitakötős, mézes kenyeres, sajtos lángosos és áfonyalekváros, színpompás és ízgazdag álomszőttesével. Ezeknek a novelláknak ismétcsak inkább hangulata, mintsem története van. A következő írás azonban – a kettős gyilkosságról szóló darab rokonaként – újfent a nagyváros felszíne alatt settenkedő borzalmak világába rántja bele az olvasót, kocsmai lidércekkel, kurvoid némberekkel, aggresszív kocsmárosokkal, s egy forradásos alakkal, akiről az olvasó vagy elhiszi, vagy nem, hogy az izraeli hadsereg veteránja. Ebből az írásból azt is megsejthetjük, milyen érzés kéziratot visszautasítani sokadnaposan, véres ingben úgy, hogy a legkevésbé sem lehetünk biztosak benne: a saját vérünk, ami a ruhánkba beleszáradt.

S mielőtt még további szpojlerezéssel szabotálnánk el az olvasói élményt, itt állapítsuk meg, hogy a kötet további darabjai is a Száraz-novellák e három, tisztán elkülöníthető dimenzióját népesítik be olyan karakterekkel és történetekkel, amelyekben minden egzotikumuk és hihetetlenségük dacára is a saját mindennapjaira és sorstársaira ismerhet az olvasó, s amelyek az utalások, hivatkozások, valamint a visszatérő motívumok (például az Indiana Jones-filmeket megszégyenítő gyakorisággal emlegetett kígyóiszony) révén nagyon is összefüggenek. A szerző mediterrán világának katalán kisvárosaiban és görög szigetein éppen azok a tragédiák játszódnak le, mint idehaza a szomszéd utcasarok sötét kapualjában vagy a szemközti erkély elfüggönyzött ablaka mögött. A többszáz éves, merő véletlenség vagy vakszerencse által felfedezett kéziratok szerzői is ugyanazokkal a dilemmákkal és kétségekkel hadakoznak, mint a mai olvasó. Hasonlóképpen, az Erdélyben kujtorgó kamaszfiúk is ugyanúgy találkoznak a halálfélelemmel, az életörömmel (értsd: az életben maradás örömével), valamint a csak magabiztosságot tettetve túlélhető veszélyhelyzetekkel, mint bármelyikünk tette egészen más élethelyzetekben és színhelyeken.

Írói pályájának kezdetén Száraz Miklós György történetgazdag, barokkos, a latin-amerikai pályatársakat idézően színpompás regényekkel hívta fel magára az olvasók figyelmét. Olyan, a történelmi Magyarország tájain játszódó regényekkel, mint Az Ezüst Macska és a Lovak a ködben. Azóta Száraz sokszor bizonyította, hogy jóval távolabbi tájakat is képes autentikus szuggesztivitással becsatangoltatni az olvasóval, mint szűkebb hazája. Miképpen azt is, hogy a mindennapjaink felszíne alatt gyakorta megbúvó förtelmet is képes esztétikai értékké transzponálni. S hogy olykor még kilépni is kész abból a komfortzónából, amelyet a történetmondás biztosít a magafajta, kiváló mesélőknek.

Ha úgy tetszik, sikerrecept ez. Ha amúgy, akkor egy írói hang megkapó harmóniává összeálló, különböző regisztereinek leltára. Ami vitán felül áll, az az, hogy tetszik.

Mert – Az Ezüst Macska megjelenése óta eltelt másfél évtized tanúsítja – működik.

Haklik Norbert

Scolar Kiadó

Budapest, 2014

192 oldal

2950 Ft