Krúdy Gyula: Hídon

Csak az öregek hiszik, hogy a tavasz mindig egyforma szellőjével – csókos szellőjével, esőjével – langyos és különös nedvességű esőjével és napsugaraival, mely kaczér, mint egy szép asszony szerelme. A tavasz mindig másforma nekünk, kik még innen vagyunk a kétágú decimumon; húsz évvel és harmincz évvel költészetet hoz és mély álmokat éjszaka, melyből frissen és szerelmesen ébredünk fel; negyvenben visszatérünk első ideálunkhoz és éjjel nyugtalankodva számláljuk az óraütéseket; de ötvennél az isten legyen velünk […]

Ha kinevettek is: ma este megéreztem a tavaszt a márczius csendjében.

Csak az öregek hiszik, hogy a tavasz mindig egyforma szellőjével – csókos szellőjével, esőjével – langyos és különös nedvességű esőjével és napsugaraival, mely kaczér, mint egy szép asszony szerelme. A tavasz mindig másforma nekünk, kik még innen vagyunk a kétágú decimumon; húsz évvel és harmincz évvel költészetet hoz és mély álmokat éjszaka, melyből frissen és szerelmesen ébredünk fel; negyvenben visszatérünk első ideálunkhoz és éjjel nyugtalankodva számláljuk az óraütéseket; de ötvennél az isten legyen velünk, hogy nevetségére ne szolgáljunk kis unokahúgainknak.

A tavasz, ami tegnap az utczán járt, asszony képében kísért és megigéz. Egy ibolyabokréta a tengervíz zöldességét és a piros-fehér vitorlákat hozza az eszembe az Adriáról, majd Veronában járok, Júlia városában. Ah, a veronai leány tizenhat éves koromban hódított meg alacsony és füstös kis színpadról egy vékonyka, de nagyon drámai nőcske személyében; emlékszem a későbbi tavaszokon, húsz évig, míg visszanyertem lelkemet és eszemet, amit a fiatalság vett el tőlem, a helsingőri ifjú voltam és gondolataimban oly tüdőbeteg, mint egy szanatórium. Verona és Helsingőr! A kék egű város narancsfája is tán mélabúról álmodik. Hát még egy fiatal ember, aki testileg elég egészséges és étvágya jobb a réti farkaséinál, de legalábbis csontszút szeretne, hogy kedvére álmodozhasson a szenvedésekről!

A márczius szellője felborzolja a hajam, midőn kalapomat levettem egy néma, csendes utczában, hol éjjel keresztülmegyek. Magamban vagyok és mégis minden velem van: az ifjúság. Nő szerelme, élet gondterhessége, könnyelműen átvirrasztott farsangi éjszakák, melyek nem rozsdásították be a húrt, mely minden férfiléleknek a fenekén vagyon, amelynek hangja leginkább a gordonka komoly és mély zöngéséhez hasonlít. A férfi lélekben a tavaszi muzsika is méla; csak a kis leányok kaczagnak gondtalan csiripeléssel a röpke napsugárban.

Mentem-mendegéltem este, hol bús dolgokra, hol vidám dolgokra gondolva. Terveztem szerelmeket, amelyek soha igazak nem lesznek és ábrándok kékes ködében tirádát szőttem lelkemben asszonyhoz, kit sohase láttam. A lélek ócska hangszerén a langyos márcziusi este csodálatos hangokon játszik, s álmélkodva megállsz a hídon, mit ezerszer láttál.

Még alig múlt hat óra és a folyó partjain már felgyújtották a lámpákat. A hegy orma a kőfalakkal sötétkéken rajzolódott az égre és a sziklák, mint megannyi figyelő emberfők, néztek a folyóba a hegyoldalból. A lámpások piros és hosszúkás fénysugarakat vetettek az áradó folyóra, amelyen, mint sötétszürke hullák úsztak a Vág és a Garam havai. Csudálatos volt az este, némely lámpa fehérebb volt, mint a többi, máshol vörös fényben szikrázott egy láng; a hidak mint nagy komor árnyékok feküdtek a folyón, mely halkan sustorogva áradt a zord tél által itthagyott vizektől.

A tavaszt leginkább a vizek érzik meg. A folyó már februáriusban különös nesszel ébred és partjai között a havas ár sustorogva indul el. A földből kijönnek a nedvek és az elhagyott réteken különös vizekre találunk. Alkonyattal sajátos és nagy árnyékok bolyonganak a vizek tükrén és a kora tavaszi éjjeleken a hold, amely ilyenkor a szeles felhők között rejtelmesen bolyong, a folyó fekete tükrén szeszélyes fantomokat tánczoltat sápadt világánál. E sápadt fénynél nőlnek hatalmasokra a kis patakok és a nagy folyók. A hullámok minden különösebb ok nélkül megrezzennek és a magasba csapódnak, miközben ezüstösen fénylenek. A kanyarulatnál, hol szélesen elterülve tűnik el a folyó az árnyas partok között, a hold fénye merőlegesen esik a vízre és a halászok, kik a nehéz kompot a túlpartról vontatják, érczes hangon dalolnak az éjféli órában a hallgatag folyónak, amelynek mélyeiről tompán és titokban olyan hangok hallatszanak, mintha harangot kongatnának.

A vízen ébred a friss élet. Halnak jó lenni, mert e házasság nélküli állatok most megbolondulva kergetőznek a folyó medrében, a mélytől a felszínig. Februáriusban, holdtöltekor, midőn az öreg halász kunyhóját sárral kezdi tapasztani, gyermekeinek elmondja a magosan lobogó tűz mellett a kecsege és a pisztráng szerelmét. A pisztráng, a hegyvidéki kristályvizek ez alattomos és czifra köntösű tolvaja, szerelmes lett a kecsegébe. Elhagyta érte hűvös odvait, amelyek a gyors röptű hegyi vizek medreiben árvák és sok folyókon végigúszva a szőke, lassú Tiszába érkezett. Útközben megjárta a Vágot és a Dunát, − Pest mellett hallgatózva dugta ki a fejét a nedves hullámokból, de nagyon megijedt itt, és Titelig meg sem állt – úszott szakadatlan és furfangos cselvetésekkel kerülte el a tátott szájú csukákat. Valahol megismerkedett egy kis barna ponttyal, aki kalandos hajlamainál fogva a tengerre kívánkozott. A kis ponty pettyes farkával és friss szárnyaival valahol német földön született, de, mondom, a tengerre vágyott. Együtt repültek a vizek mélyein és csak akkor váltak el, midőn a pisztráng a Tisza langyos és szőke hullámait megérezte a Duna kék vizében. A pisztráng jobbra fordult, a kis ponty pedig folytatta útját a hatalmas folyóban a jobb haza felé.

A pisztráng pedig úszott fölfelé a Tiszán. Egy hónapja úszott már és nagyon türelmetlen volt, hogy kedvesével találkozzék. Kis teste fürgén viczkándozott a szőke vízben és ha fejét kidugta a hullámok közül, végtelen mezőket látott maga körül. A messzeségben tornyok és fehér házak mutatkoztak, a csónakokban pedig, amelyek a vízen átsuhantak, barna komoly emberek eveztek.

Már nagyon messze utazott a kis pisztráng, kecsegéjét pedig még mindig nem találta meg, látott ugyan kis testű állatokat végigsuhanni a folyóban, de azok rá se hederítettek. Ha megszólította őket, idegenül néztek rá, aztán továbbmentek és a játszadoztak a saját fajtájukbeliekkel.

A pisztráng barát nélkül, társ nélkül utazott a Tisza közepén. A szokatlan környezet beteggé tette és sehogy se tudta megszokni a vizet, mely neki langyos volt és barna. Egy meleg este kimerülten feküdt le az iszapba. Ott feküdt, szomorúan, elcsüggedve, míg elaludt.

Reggelre, midőn felébredt, az árvíz lefolyt róla. A nap forrón tűz és a szegény pisztráng hiába keresett vizet…

*

A tavaszi folyót, amint a hídról nézem, sustorogni, zúgni hallom. A folyó fiatalos jókedvvel siet medrében. Tavasz van.

Közzéteszi: Vigh Imre


* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt  keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.