„Lehet, hogy így volt, de az is lehet, hogy nem”

BESZÉLGETÉS
DRAGOMÁN GYÖRGGYEL
A PETŐFI IRODALMI MÚZEUMBAN

A közelmúltban napvilágot látott Máglya című kötet kapcsán beszélgetett Horváth Csaba Dragomán Györggyel március 24-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A jó hangulatú délutánon a regény központi kérdéskörei, mint az emlékezés, az igazság megismerésének a lehetősége, vagy éppen lehetetlensége, a mágia, az elbeszélői tér és hang, illetve az időkezelés sajátosságai mellett óhatatlanul előkerült a szerző közvetlen élménye a regény színhelyével, Marosvásárhellyel. A gyermekkori/fiatalkori élmény újra-és újraírása különböző nézőpontból, illetve ebből adódóan az emlékek újra és újrakonstruálása. Minden regénye egy kísérlet. Kísérlet az emlékezés, a reflexiók kezelésére a nyelv, a narrátori pozíció, az idő és a nézőpontok meghatározása által. Amíg A pusztítás könyvében a testi érzékelés értékelődik fel, és az egyetlen emlék, hogy Fábián megevett egy lekváros kenyeret, addig a mostani Máglya az emlékezésre épít. Nagyon érdekes, hogy az önismeret és az emlékezés hogyan függ össze, és ezáltal hogyan alakulnak ki a szubjektív mércék, mint a nagymama mércéje. Mindezek után jogos a kérdés: képesek vagyunk-e arra, hogy elmeséljük a saját történetünket? Létezik-e igazság?  Lehet tárgyakra emlékezni, indulatokra, érzésekre, de történésekre nem. A nyelv konstruáló ereje nagy: időt és valóságot konstruálunk, így jönnek létre a történetek. Önéletrajzi párhozamot itt is lehet húzni, hiszen Dragomán György a beszélgetés során elmondta, hogy az igazság megismerhetetlensége számára gyerekkorától központi kérdés. Az elmesélt történetek folyton változtak, kétszer ugyanaz ugyanúgy sose hangzott el, és olyan alapvető kérdések maradtak nyitva, mint hogy nagyanyja hogyan jött ki a gettóból, és édesanyja hogy született.

Ha erről szeretnék írni, akkor gyerekként tudok róla beszélni, többek között azért, mert akkor éltem át…

A regényben az emlékezéshez társul egy rituális, szűk tér, melyet a benne lévők alkotnak: Emma és a nagymama. Így nem meglepő, hogy a belső terek nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a külsők. Ebben a szűk térben osztja meg a nagymama az élettapasztalatait, azt, hogy hogyan működik a saját világa, úgy is mondhatnánk, a „saját vallása”. Mindent magán keresztül definiál. Persze nem biztos, hogy ez egy jól működő világ, de számára csak az létezik, és annyit tud, ami a világában létezik, amit ő készít el. Élete végén a maga múltjával néz szembe a kollektív múltra magyarázatot adva. Mintha az élet mágiájáról lenne szó, amely mellett eltörpülnek a gyakorlati tanácsok. Azonban egy furcsa csavar van ebben is, hiszen a nagymama, mint varázsló is értelmezhető – ajánlja fel a lehetőséget Horváth Csaba –, méghozzá olyan varázsló, akinek a mágiája hatástalannak tűnik, legalábbis saját életében. Az is igaz, hogy mindazt, amin keresztül megy, erősen befolyásolja a történelem, a diktatúra, amelyben leélte az életét. Dragomán György a varázsló lehetőségét nem vetette el, ám sokkal inkább mester és tanítvány viszonyt sejtetett, miszerint leckék hangoznak el, amelyek egyáltalán nem biztos, hogy Emma leckéi, sokkal inkább a nagymamáé. Azzal együtt, hogy mindent Emma elbeszélésén keresztül ismerünk meg. Az objektív érzékelés lehetetlen. Ebből adódik az is, hogy csupán kétszer fordul elő a lány neve.

Ezzel elérkeztünk a mű másik lényeges kérdéséhez – ami szintén végigkíséri Dragomán pályáját – a narrátori hang sajátosságaihoz. A főszereplő lány életkora (13 év) meghatározó több szempontból is. Egyrészről rokonítható A fehér király hősével, aki a regény során lesz 12, de ennél fontosabb tény, hogy az író ilyen idős volt, amikor elhagyták Erdélyt, illetve ez az a kor, amikor az ember elkezd reflexíven gondolkodni. Ide kapcsolható még a regény témája, a diktatúra. „Ha erről szeretnék írni, akkor gyerekként tudok róla beszélni, többek között azért, mert akkor éltem át”. Ez az az életkor, amit belső monológként tud kezelni, igaz egyik nemrég megjelent novellájában az öt éves gyermeket külső nézőpontból látjuk.

A nagymama emlékei, történetei akár külön-külön is megállják a helyüket. Lehetőség van őket novellaként értelmezni, és így a kötetet novellafüzérként olvasni…

A diktatúra, és annak a szabályrendszere meghatározta az emlékeket is, a nagymama életét is, a benne élők érzékelését, gondolatait, hiszen az ellenállók is a részévé válnak, sajátjuk lesz, erőre kap a hazugság, ami még inkább ellehetetleníti a múlt megismerését, az emlékezés folyamatát.

A nagymama emlékei, történetei akár külön-külön is megállják a helyüket. Lehetőség van őket novellaként értelmezni, és így a kötetet novellafüzérként olvasni. A regény-novella kérdésköre, amikor felmerült Dragomán György elmondta, hogy számára minden regény novellaként indul, aztán tovább íródik. Mindig van egy kiindulási kép a fejében, vagy mondat, ami beeszi magát és addig nem hagyja nyugodni, míg le nem írja. Így volt ez az első novellájával is, amelynek fókuszában egy fejbe lőtt diktátor/istenszerű alak áll, és amint megírta eltűnt a töltényhüvelyek képe a fejéből, de „azóta is ezt írom”. A Máglyával sem volt másként, kiindulásként egy kéz volt, ahogyan megfog egy madarat, majd ahogyan bánt a madárral, körvonalazódott, hogy az a kéz egy lányé. Innen pedig már kialakult a narrátori pozíció, majd tudatosan felépítette magában az idő-és térkezelés szabályait, a reflexivitás mértékét, amelyekhez szigorúan tartotta magát, ahogyan eddig minden másik regényében is. A szubjektív világok pedig ezen belül jönnek létre, és az emlékezés szabályai is ezen belül működnek.

 Vagdalt Krisztina