Koktélparti Scarpia halálára

TOSCA A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

Puccini Toscájában mindhárom főszereplő meghal. Cavaradossit, a festő-forradalmárt kivégzik az Angyalvárban. Az őt vérpadra küldő rendőrfőnököt a címszereplő szúrja le az előző felvonás végén. Maga a gyilkos, Tosca pedig – miután rájött, hogy Scarpia átverte, és szerelme halott – önként ugrik le a vár fokáról. A rendőrfőnök két kopója nem tudja elfogni, kicsúszik a kezük közül. Hiába mondja egyikük, hogy „ezt az életet drágán fizeted meg!”, nem tudnak neki megfizetni, a szuverén hősnő maga dönt saját sorsáról. Egy hagyományos Tosca-előadás elkeserítő végkicsengése, hogy csak Spoletta törzsőrmester és Sciarrone személyi biztosító maradnak a színen és az életben, az ő idejük következik, a nagyság kiveszett a világból.

Az új szegedi Tosca másképp ér véget. Az Angyalváron hajnali koktélparti készülődik, a nagy énekesnő – miközben kedvesét biztatja – koccint a vendégekkel, autogramokat osztogat. Abban nincs semmi különös, hogy Cavaradossit magányos pisztolyos merénylő lövi le. Az viszont rendkívül érdekes, hogy a két alrendőr – ahelyett, hogy üldöznék főnökük gyilkosát – mosolyogva koccintanak a bukására. Érteni véljük a megoldást: ők is sokat szenvedhettek a zsarnok parancsnoktól, aki ebben a változatban majdnem elvágja Spoletta torkát, amikor az megmondja, hogy nem találták meg Angelottit. Csak a fináléban sajnos, kicsit hátul állnak, nincs rajtuk elég fény, a fricska bátortalan, a közönség pedig bizonytalan marad, mi is az, amit lát.

A rendezésének ez a legerősebb ötlete. Anger Ferenc egyébként óriási energiát fordított a külsőségek megújítására, ám nem ásott a dráma mélyére. A történet egészen pontosan 1800. június 14-én, a marengói csata napján játszódik, Anger viszont 2065-be helyezi át. Ennek alig van hozadéka, viszont számtalan problémát vet föl. Az első felvonás helyszíne egy nagy római templom volna.  Szendrényi Éva viszont egy külvárosi sokemeletes ház hátsó udvarába helyezi. A C and C Dekorációs Bt.-t bízták meg a tűzfalak kidíszítésével, tender nélkül, egyéni megbízás alapján. Igaz, hogy a beltag, Caravadossi úr ismert máskéntgondolkodó, de az egyház nem akarja megfojtani, közpénzből csurrant neki némi munkát. Tele is rajzolja a felületeket csiricsáré graffitikkal, sőt személyes ambícióból odapingál egy gülüszemű Madonnát is. A díszlet teljesen alkalmatlan arra, hogy eljátsszák benne az opera első felvonását. A zene nagyszabású, kifinomult, tele fojtott és kitörő szenvedéllyel, a látvány viszont szöges ellentétben áll vele, nélkülöz minden poézist. Ráadásul dramaturgiailag is problematikus. Nincs benne egyetlen ajtó, holott felvonásban meghatározó jelentőségű, hogy az Attavantiak kápolnája zárva van, oda akar bejutni a szökevény, majd pedig az buktatja le őt, hogy nyitva marad. Nagyon fontos, hogy Tosca nem tud bejutni a templom zárt ajtaján, csak akkor, amikor Cavaradossi beengedi. A festő, aki amúgy lovag volna, elegáns, nagyszabású alak – festő és mázolóként jelenik meg, s ebből a kliséből már soha többé nem is képes kilépni. A második felvonás palotaterme barna mintás tapétájával és Róma newyorkizálódó látképével a háttérben nagyjából megfelelne. A harmadikban az épület tetején lennénk, de a látkép perspektívája sajnos nem változik. No és van középen egy rácsos liftaknaszerüség, ami föntöt és lentet lenne hivatott jelezni.

A kivégzés

A koncepció – mint a hasonló ötletek mindig – lépten-nyomon beleütközik a szövegbe. Az első felvonásban például többször említik a Madonna szobrát – egy örökzöld bokor van helyette, ehhez imádkozik Floria Tosca, a bt. kültagja. Oszlopot is énekelnek, az nincs sehol. Ha teljesen megváltoztatták a helyszínt és a kort, miért nem változtatták meg a szöveget? Útlevélírásra laptopot használnak, a kápolna nem nagy vaskulccsal, hanem kis mágneskártyával nyílik. Akkor viszont Cavaradossi a börtönben mit szerencsétlenkedik egy darab papírral (még a terítőt is le kell venni, hogy fogjon a ceruza), miért nem a börtönőr tabletjén ír búcsúlevelet szerelmének? Persze mindez sovány fantáziára vall, hisz amit látunk, az napjaink technikája, 50 év múlva már teljesen elavult lesz, ha már sci-fi, sokkal merészebb ötletekre várnánk. Üdítő perverzió, hogy Scarpiát, mint Kadhafi kései utódját, női testőrök szolgálják (Cavaradossit is egy fekete bőrszerkós szőke domina lövi le). Még izgalmasabb volna, ha ezúttal például beosztottjait, Spolettát, Sciarronét és a börtönőrt is nők énekelnék. Egyikük sem szerepel együttesekben, nem lett volna nagy probléma, ha egy oktávval följebb szólalnak meg. Ez valóban jelentős és bátor újítás volna, ám vagy nem jutott eszébe senkinek, vagy megrettentek tőle.

Ugyanakkor Anger nem ad megfelelő eszközöket énekeseinek, hogy például a két szerelmi kettőst a maguk érzelmi gazdagságában megmutassák. A III. felvonásban a pár csak áll egymás mellett és idvezült arccal dalol.

A színészvezetetlenség különösen föltűnő az első szereposztásban. Nadia Cherchez, ez fájdalmas hangszínű, nagytehetségű ifjú énekesnő nem kapott elég támogatást ahhoz, hogyan jöjjön be, hogy álljon meg, milyen gesztusokkal tudja megjeleníteni ezt a hullámzó kedélyű, nagyszabású tragikus hősnőt. Cherchez tapasztalatlan színpadi művész, de született Tosca-hang, minden megszólalása azt az érzelmi gazdagságot és erőt sugározza, ami miatt ez az énekesnő a rómaiak legnagyobb kedvence. A bemutatón Floriát önmagában bizonytalan, saját szenvedélyeinek kiszolgáltatott fiatal lánynak mutatta meg, aki hisztérikusan reagál a konfliktusokra. A nevezetes Tosca imát varázslatosan indította, de aztán kissé elvesztette érzelmi és technikai kontrollját. Sajnos, ebben a leosztásban nem jelenik meg pregnánsan a darab egyik fő erővonala, hogy Tosca és Cavaradossi szerelmesek egymásba. Ennek egyik oka Sorin Lupu, aki megbízható, képzett énekes, ám hangszíne nélkülözi a varázst, és színpadi személyisége sem átütő erejű. Előnytelen jelmezében szakmunkásnak látszik, és nem is tudja magát kiénekelni ebből a pozícióból. Nincs meg benne sem a szerelem elsörpő tüze, sem a szabadsághős szenvedélye. Nem véletlen, hogy a III. felvonásban a legjobb, ahol a jó fiút alakítja. Szépen ábrándozik a Levéláriában, és hűen követi Toscát a nagy duettben. Hogy mi is a probléma, az világosan megmutatkozik a másik szereposztásban. Kónya Krisztina lágy, odaadó szerelmes asszonyt alakít, mondjuk 1965-ös stílben. Hangja is puhább, líraibb, mint váltótársáé. Cherchez-Toscát fölháborítja a gondolat, hogy szerelme esetleg megcsalta, és elkeseredetten lázad ellene. Kónyát ez mélységes fájdalommal tölti el. Sokan óvták ettől a drámai szereptől, ám ő saját hangján, magátólértődő természetességgel énekel, a verista részeket okosan adagolja. A pályája csúcsára erő szegedi énekesnő meghatóan állítja elénk a nagy római dívát. László Boldizsárral egymásra vannak hangolva, összetartozásuk erős. A XXI. század végének hangulatát László ragadta meg legjobban. Cavaradossijának az I. felvonásban kisfiús bája van, de ugyanezzel a gyermeki bátorsággal indul a kínzókamrába, és a halálos toronyba is. Vakítóan fényes tenor szól, és olyan fűtöttséggel énekel, hogy festékfoltos hacukában is igazi lovagot látunk. Az I. felvonás kitörésében („La vita mi costasse”) és a Vittoriában olyan sistergő magas hangokat énekel, amelyek olasz színházban azonnal hangos bravózást érdemelnének. A piszkos ruhában, a laza tartással, némi bohóckodás mellett sem felejti el, hogy Angelottit karonfogva támogassa, a szerelmi kettősben időként a kápolna felé sandítson, a III. felvonás kettősében pedig érezteti a festő szorongását, érzelmi ambivalenciáját. Vajon belefér-e ebbe a nagyszerű, konzekvens alakításba, hogy a Levéláriában a halálfélelem és az életszeretet még tragikusabban szólaljon meg?

László Boldizsár (Cavaradossi)

Kelemen Zoltán gyönyörű mélybarna tónussal, pazarló hangadással énekli Scarpiát. A figurát elegáns, néha kedélyes keresztapának ábrázolja, aki ereje tudatában elnéző és nyugodt. A II. felvonás két-három momentumában érdemes volna erősebben megmutatnia a lelke mélyén rejtőző brutalitást, ami Toscát a gyilkossághoz vezeti. Kelemen nemcsak kitűnő olasz szövegkiejtéssel énekel, de pontosan érti és meg is mutatja a szavak-mondatok jelentését. Ez különösen föltűnő ebben a szerepben, ahol olyan sok a deklamációs párbeszéd és a reagálás. Scapriaként Réti Attila képességei a legelőnyösebben mutatkoznak meg. Elsősorban ez a fekete, bozontos, nyugtalanító bariton. Ő éppen nem az eleganciát, hanem az erőt és az elszántságot sugározza. Kelemen hatalmas ívekkel, Réti inkább harapósan énekel, effektusokban gondolkodik. Ezúttal szerencsére ő is bőven használja a piano-tartományt, de az ő pianója tele van nyugtalansággal, lefojtott indulattal. Kissé agresszív hangadása ehhez a szerephez illik, de a második felvonás végére hallgatóit kissé kifárasztja.

Zöldy Z. Gergely a topis tenor mellé sugárzóan elegáns Toscát és Scarpiát tervezett, amitől fölborul a szereplők vizuális egyensúlya. Leginkább azonban a testőrnők és a kórus ruhái mozgatták meg fantáziáját.

Altorjay Tamás sorsverte Angelottiként meggyőzőbbnek tűnt, mint a Sekrestyés alakjában. Andrejcsik István szeretnivalóan hozza ezt a komikus figurát. Közelmúltban ünnepelte 60. születésnapját, s az utóbbi években művészete új szárba szökkent, sorozatosan nagyszerű karakterfigurákat kelt életre. Pedig Sekrestyésügyben magas a mérce, hisz Szegeden sokszor csodálhattuk meg a világ egyik legjobb Sekrestyését, Gregor Józsefet. Kiss Tivadar erőteljes hangú Spoletta, kétségeim támadtak azonban, hogy két átlagos magasságú Scarpia mellé jó ötlet-e a kétméteres Koczor Kristófot állítani Sciaroneként.

Pál Tamás finom arányokkal dirigálta a bemutatót, Gyüdi Sándor is erőteljesen irányította a második gárdát. Ám mindkét tolmácsolásnak előnyére válna, ha időnként még nagyobb dinamikai, és hangulatbeli kontrasztokat használni. A Macbeth minden részletében és egészében is lenyűgöző zenei színvonalát ezúttal csak közelíteni sikerül.

Jól sikerült kiosztani a főszerepeket, ráadásul szinte mindegyik alakításnak van távlata, mindegyikben benne van a fejlődés, gazdagodás ígérete. A színpadi keret azonban sokkal inkább elszalasztott lehetőség, mint erős interpretáció.

Márok Tamás

[nggallery id=525]

Fotó: SZNSZ/Veréb Simon