Howard Phillips Lovecraft Kutyák és macskák című esszéje (vádirata?) nyitányában a következőket írja: „a macskát (…) apró kisgyermekkorom óta különösen tisztelem. Tökéletes kecsességében és utolérhetetlen önállóságában egyenesen a tárgyilagosan szemlélt világegyetem eszményi szépségének és szenvedélymentes személytelenségének szimbólumát vélem felfedezni, néma titokzatosságában ugyanakkor az ismeretlen csodája és igézete lakozik.” Jelen írás címét – melynek jelentése: macskaszeretet – ebből a munkából kölcsönöztem. Érdemes volna külön írást szentelni ennek az esszének – javaslom az elolvasását (és az olvasás során a kritikus gondolkodást) – hiszen nagyon tanulságos kórképet ad a kozmikus horror atyjának lelki alkatáról, valamint korképet a húszas, harmincas évek Amerikájáról. A nem különösebben hosszú szövegben HPL két csoportra osztja az embereket, kutyásokra és macskásokra, majd egy teljes elméleti, antropológiai – tegyük hozzá: durván rasszista – rendszert épít köréjük, hogy aztán az emberek egyik csoportját alacsonyabb rendűnek nevezze az emberek másik csoportjával szemben. Olyan agyrém ez, aminek különböző megjelenési formáitól máig nem sikerült megszabadulni.
A macskát, aki velünk lakik, úgy hívják: Santino.
Gyerekkoromban a családnak mindig volt kutyája, de macskája soha. Amíg csak képes vagyok visszaemlékezni, kutya mindig volt a közelemben. Nagyapámnak egy falkányi munkakutyája volt, azok őrizték és hajtották a birkáit. Mai napig úgy beszél róluk, mint személyekről: mindegyiknek pontosan ismerte a vérmérsékletét, természetét, szokásait. Nem kellett megkedvelnem a kutyákat, a dolog adott volt számomra, elvégre úgy nőttem fel, hogy mindig ott voltak körülöttem.
Ma nincs kutyám – egyelőre – de ugyanúgy szeretem őket, mint gyerekkoromban. Lakik viszont velünk egy macska, ami teljesen ismeretlen helyzet volt a számomra egészen tavaly nyárig. A feleségem ugyanis akkor mentett meg egy csöppnyi fekete kiscicát és azzal a lendülettel be is fogadtuk. Meglepően rövid idő alatt kedveltem meg ezt a kis puha árnyékot. Nem gondolom, hogy bármilyen titkos tudás birtokosai lennének a macskák, de amikor az elegáns sziluettjét, a formás fejét vagy a jókora, vágott pupillájú szemét nézem, megértem, hogy miért kezelték misztériumként korokon keresztül a macskát. Eszembe sem jutna összehasonlítani a kutyát és a macskát, annyira különböző a két lény, annyira másképpen nagyszerűek. Még kevésbé jutna eszembe bármiféle, az emberi erkölcsök mentén kikristályosodott tulajdonságot számon kérni rajtuk. Azokat az embereken is épp elég problémás.
Azt mondják, a macska légies teremtmény. Pedig kecsessége és ügyessége sokkal kézzelfoghatóbb, valahogy anyagibb. Nekem a folyadékok dinamikáját juttatja az eszembe. Amikor kiszökken az ember karjaiból és ugrás közben a teste megnyúlik, mintha ömlene. Más is van ezen a véleményen: a fentebb említett esszében Lovecraft a padlón fekvő macskával kapcsolatban idézi William Lyon Phelps-t, amikor azt írja „teste szétárad a padlón, akár egy pohár víz.”
Santino velünk lakik. Nem állítanám, hogy mi vagyunk a gazdái. Olyannyira autonóm, zabolázatlanul szabad lény, hogy a tulajdonviszonyoknak már a gondolata is abszurdnak tűnik. A nevét a feleségem választotta és később beigazolódott, hogy remek érzékkel döntött mellette. A féktelen vadászösztön, amivel minden mozgó dologhoz viszonyul és a már-már kéjes vágy, hogy ölbe vegyék, épp olyan szélsőségessé és nehezen kiismerhetővé teszik, mint amilyen Don Corleone legidősebb fia.
Szabó István Zoltán (Steve)
