Iancu Laura
HEGEDŰS GYÖNGYI ROVATA
„Nem tudok címet adni.” Iancu laurának talán ez a magáról vallott mondata akadt belém leginkább, mikor a Vigília-esten fotóztam. Voltaképp minden fotózás vigília. Hisz olyan időket észlelek a gépen át nézve, amit máskülönben csak átalszunk […]
HEGEDŰS GYÖNGYI ROVATA
„Nem tudok címet adni.” Iancu Laurának talán ez a magáról vallott mondata akadt belém leginkább, mikor a Vigília-esten fotóztam. Voltaképp minden fotózás vigília. Hisz olyan időket észlelek a gépen át nézve, amit máskülönben csak átalszunk. Ki akartam próbálni, mi történik, ha nem diffundálok az emberek között. Csak mintha világítótoronyban lennék, onnan nézek rájuk. Onnan. Fel. Rájuk.
Talán azért ez a mondat maradt meg leginkább bennem, mert nincs még egy olyan verseskötet, aminek a címe annyira mélyen érintett volna, mint éppen az övé. Karmaiból kihullajt. Teljesen váratlanul szokott bennem felbukkanni. Épp úgy, ahogy egy-egy betegem, aki nem eszembe jut, hanem valaki eszembe juttatja. Nem az idegek kóbor árama jeleníti meg, hanem valaki, aki soha senkiről meg nem feledkezik. Karmaiból kihullajt. A megmenekülés, mint végső összetörettetés.
Nem véletlen, hogy az est során itt vettem észre, hogy az előttem levő, zuhanástól oltalmazó rácsozatban ott a kereszt lehetősége.
Hogy itt van köztünk Iancu Laura, ebben számára mennyi az oltalom, s mennyi az összetörettetés? Vagy a kettő ugyanaz? Bizonnyal nem az idegek kóbor árama űzte ide. Hanem valaki, aki éppen az ő finom jelenlétével jelzi, hogy nem feledkezik meg rólunk.
Iancu Laura: óda
talán egyszer megkegyelmez
a légzés a szó az ölelés
hogy minden este várni kényszerült
tudván az ajtón nem nyílik rés
talán a tél fehérje
leszáll az éhes partra
félbemaradt leveled a délutáni kávéd
hajón vontatja oda
talán a vállig érő hó
jéghátamra fagyott holnapom
talán a néma harangszó
lélekvivő utakon
| Hegedűs Gyöngyi:
Mikor is kezdtem fotózni? Talán a madarakkal kezdődött. Úgy éreztem egyre közelebb jönnek hozzám. El kellett hajolnom röptük elől. Talán azt üzenték, mint Capa: „nem mentél elég közel” Nem lehet érintésbiztos távolságból nézni. Nem lehet a bennfentes kívülállót játszani. A harmadik dimenzió belém mélyedt. A mélység. Belőlem lesz. A mélység hús és vér. Miért csak a mélységnek van élessége? A vágást mindig ez az él végzi el bennem. Sosem utólagos. Már fotóztam, amikor egyik nap észrevettem, hogy minden fényforrás körül egy félbetört glóriát látok. A hirtelen jött szemészeti vizsgálat megállapította, hogy a legfelső sort sem tudom elolvasni a visus táblán a jobb szememmel. Végül kiderült, egy szaruhártya betegségem van, keratoconusnak nevezik. A szaruhártyán mintha tüskék keletkeznének, a fény már azelőtt pozdorjává törik, mielőtt a lencséhez ér. Nem tudják, mikor indul be a másik szememen, de 95%-ban kétoldali. A jobb szememmel látom az embereket, mint valami járkáló fákat. A jobb szememmel áttetszővé válik minden eddigi olvasat. Mondják, az angyal láthatatlan, mert egy mögöttes világot láttat. Láttatni a szemünk előtt levő világot, mint mögöttes világot, transzparens létezés. Íme az angyal. Íme a fotográfia. |
Kapcsolódó írásunk: Iancu Laura versei >>>
