Tiszatájonline | 2015. március 4.

Kardiológia és boldogsághelyek

Herbert Aniko vizuális művész. Térben gondolkozik, ha alkot. Akvarellképeihez gyakran választ kortárs irodalmi alkotásokat. A jelenségek mögötti mechanizmust kutatja, egészen addig fejtegetve a rétegeket amíg egy sablonig jut. Legutóbbi kiállításán ez a sablon a szív volt […]

Herbert Aniko vizuális művész. Térben gondolkozik, ha alkot. Akvarellképeihez gyakran választ kortárs irodalmi alkotásokat. A jelenségek mögötti mechanizmust kutatja, egészen addig fejtegetve a rétegeket amíg egy sablonig jut. Legutóbbi kiállításán ez a sablon a szív volt.

– Nagyon érdekes, hogy az a fajta vizuális alkotó vagy, aki önmagán „kívül” keres témát. Majd ezt olyan mélyen átszűri a saját entitásán, hogy közben egy harmadik, hiteles és érzékeny világ jön létre. A szándékos vakság témája miért fontos számodra?

– A témában készült TED-es videó röviden összegezve arról szól, hogy ha hiszel valamiben és nem adod fel, elérheted a célod. Nem kell hozzá többnek vagy különlegesnek lenned másokhoz képest. Mindenkiben megvan ez a képesség csak elfelejtjük vagy szándékosan nem látjuk.

– És ezt miért érezted úgy, hogy a szerelem téma mellé illeszd?

– A boldogságkeresés után a második legnagyobb illúzió szerintem. Azt vizsgáltam, hogyan nem működik a szerelem, mintha egy kihalt dinoszauruszt vizsgálnék egy cserepes virág mögött. A cserepes virágról tudtam meg a legtöbbet. A szerelem az láthatatlan, és ami láthatatlan, az kitörölhetetlen.

– Mi inspirál különösen?

– A Minden ami körülvesz és Semmi, amit látni akarok. Mert akkor már nem semmi, hanem valami. Szeretem a múltat összegyúrni a jelennel. Ma valami egész banális dolog inspirált és késztetett felismerésre: a stoplámpa. De a japán kimonók szabásához kapcsolódó sorozat is a fejemben jár.

– És a kortárs irodalom?

– Én akkor kezdetem el igazán olvasni, amikor a kamaszok elhagyják ezt a tevékenységet. Vidéken elég zárta a világ és talán ebben láttam meg elsőnek a kiutat egy saját fantázia birodalomba. A fiatalabb korosztályt olvasom szívesen pl. Győrffy Ákos Havazás Amiens-ben, Krusovszky Dénes Elromlani milyen szép, Tóth Kinga kötete stb. Az idősebbek közül pedig Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényét, Pilinszkyt, Szerb Antalt, Tandorit… És ezek csak a magyarok. A világirodalomból Jostein Gaardertől Sophie világát, Murakami Harukitól a Kafka a tengerpartont és Alessandro Baricco Cityjét, Itojama Akiko A tengeren várlak kötetét és Banana Josimoto novelláit és még sorolhatnám.

– De te nem csak olvasol, hanem jó értelemben használod is az irodalmat. I Love Budapest projektednek egyszerre volt egy képi és egy irodalmi rétege is. 5 szerzőt hívtál „játszani“ egy virtuális térbe.

– Öt plusz egyet, a házaspárok közös képet kaptak. Azt nem tudom megítélni, hogy ennek mennyire van különleges értéke. Ha egyszer a fejembe veszek valamit, azt meg akarom csinálni, de közben türelmetlen is vagyok. Iszonyatos tempót diktálok magamnak és ezáltal a környezetem is ebben él. A budapestes anyag a megérkezésemről is szólt. Én otthagytam mindent és itt vagyok, szóval dolgozzunk együtt valami építőn.

ilovebudapest

– Kis magyar kardiológia címmel jelent meg egy reflexió a legutóbbi kiállításodról, ami a szerelem lehetetlenségét és a szándékos vakság jelenségét kötötte össze. Miért a szív motívumot választottad sablonként?

– Az emberi szív anatómiai formája számomra csodálatosan szépséges. Rengeteg lehetőség van benne formailag. Ebbe a formába tettem bele az én szándékos vakságom, a nézőknek, ugyanis mesebeli lenne azt gondolni, hogy a szerelem magából a szívből jön. A fájdalmat fizikálisan a szívvel tudjuk érzékelni például. De nem csak én gondolom, hogy ez egy bonyolult terület. Valahol olvastam, hogy a szerelem az nem más, mint katasztrófák üzemzavara.

– Különösen érdekel téged a boldogság mechanizmusa? Gondolok itt a Boldogsághelyek című képsorozatodra is, ami sok ponton inkább ironikus.

– A boldogság leragadás egy vágyképben, ami szerintem hülyeség. Az ember az evolúció szerint a túlélésre van programozva. Ha valaki boldog akar lenni talán az annyit tesz, hogy önmaga szeretne lenni és ott ahol önmaga lehet. Ezeket a helyeket hívhatjuk boldogsághelyeknek. A túlpörgetett elme, a rossz hírek özöne, a folyamatos aggodalom a jövő miatt és az állandó összehasonlítás nem könnyíti meg a dolgunkat, ha boldogok akarunk lenni.

– A rózsaszín nálad nem csupán egy szín, hanem egy erőteljes szimbólum is.

– Kislányként imádtam ezt a színt, aztán nagyon megutáltam és most, hogy egyre többet foglalkozom a gyerekkorommal visszatért. Vannak színek amik hozzám tartoznak, bár ezeknek a felismerése és megmutatása külön döntés volt. A rózsaszín mellesleg a szívcsakra színe is.

– A síkból kiemelkedésednek van egy matrica-alakja is. A társadalmai érzékenységedből gyúrtál úgymond egy szuperhőst: HANIKO alakját. Ő miben hasonlít Herbert Anikora és miben más?

– Külső formájában hasonlít csak, belsőleg ő áll a legmesszebb tőlem. Ő egy japán harcos, aki a kortárs művészet létjogosultságáért, megértéséért küzd, és a hozzám hasonló művészeket segíti humoros, ironikus formában. A belső érzékenységem helyett nála a tettek és a matricák dominálnak.

– Egyfajta reflexió ez a jelenlegi helyzetre ami körülvesz minket? Vizuális művészként nem csak az akvarell, a papír is az „anyagod”. Vágsz, ragasztasz, térbe komponálsz. Hogyan alakult ki ez az alkotói szemlélet?

– Ki akartam törni a síkből és kerestem a lehetőségeket. A papírt, ha kivágod már meg is történik a térbe lépés. Aztán jöttek a finom rétegek. Láttatni és látni engedni, de közben én döntöm el, meddig engedek. Hatalmi játszma ez egy asztalnyi terepen, az örök gyereknek. Sablonokat szeretek „gyártani”. Amikor ezeket a formákat rajzolom, vágom, akkor objektív vagyok, így képes vagyok elveszíteni önmagamat közben.

_MG_0419

– Szereted ezt az örök gyereket magadban? Ő az aki minden tárgyat fehérre fest?

– Igen, bennem van a gyerek, de ez sose zavart. A fehér. Vakon festünk. Én sosem tudom, hogy a fejemben megjelenő kép és a valóság hogyan realizálódik az anyagban. A fehér később színértékre tesz szert a fehér fal előtt, ezáltal ragyogni kezd a térben. A fehér „retinális csend”. Hantaï.

– A fényképeidet és a videó munkáidat mindig áthatja valami koncepció. Miközben inkább ösztönös alkotónak vallod magad. Hogy is van ez?

– Valamilyen szinten maximalista vagyok. Folyton figyelem ,mi történik körülöttem és ami nekem is bejön azt beleépül a munkáimba. Szeretek építkezni, hűséges vagyok dolgokhoz és emberekhez. Sosem tudhatod előre mi fog történni. A káoszban szeretnem megtalálni azt a pillanatnyi rendet, amitől a az én bennem lévő káosz is kitisztul . Ilyenkor valami egységes válik belőle, ehhez kell az ösztönösség.

– Nálad egy megnyitó az esemény. A szó legizgalmasabb és legszínesebb értelmében. A munka egyfajta lezárása/kezdete mintha ünnepként lenne fontos számodra…

– A megnyitókra mindig nagyon készülünk, így többes számban. Szerencsére sokan áldoznak rám, főképp a szabadidejükből, mert olyan lelkes vagyok, hogy szerintem szégyellik visszautasítani a kéréseimet. Persze, van, hogy győz a közömbösség. Talán a tisztelet miatt is fontosak ezek az események. És nemcsak nekem.

– A kiállításodon nagy szerepet kaptak a természetes anyagok. Egy cékla sorvadása, lenmag… Hogy került ez a miliő a műanyag állatok mellé? Direkt ütközteted a rétegeket?

– Van valami reményveszettség ebben az egészben, aztán jönnek ezek a rácsodálkozások. A végletek installálása megengedett. Társadalmi rétegződések rendszerét, lenyomatát adja vissza.

– Számos összművészeti projektekben veszel részt. Miért fontos számodra az ilyen jellegű munka?

– Mert a kortárs művészben főképp a közös munka a fontos szerintem. Különböző látószögből nézni ugyanazt és egy komplex formává gyúrni felemelő. Persze emberileg is megválogatom kivel tudnék dolgozni. A megbízhatóság, kommunikáció,az egyenesség és a pontosság fontos szempontok.

– Külföldön a nők állítólag jobban összekapaszkodnak a művészéletben. Valamiféle „hold-nővérként” segítik és inspirálják egymást. Ezzel a közös erő szerint képes a férfiak által dominált (ha létezik ilyen) művészeti ágazatokban teret adni a női alkotóknak? 

– Vannak országok, ahol a nők támogatják egymást, nyilván kiállnak egymásért, egymás mellett. Sajnos ez itthon nincs így, bár sokat javult a helyzet, ami biztató. Ha a feminizmusról beszélünk, sokat azt gondolják azok a nők biztos diktálni akarnak főleg a férfiaknak és azt nem szeretik. A nőknek joguk kell legyen pontosan azt tenni, amit akarnak, hogy hűek maradjanak önmagukhoz és lehetőségük legyen a fejlődésre. Mi együtt dolgoztunk, dolgozunk, más területről jövünk, mégis van közös pont és kapcsolat, tehát működik. Én így felismerve a tehetséged, önzetlenül jelöltelek egy programba, ahol a legígéretesebbek közt fogsz lehetőséget kapni a kibontakozásra, mi más, ha nem ez lenne a közös erő?! És ezzel mindketten csak nyerünk, ha segítjük egymást.

HANIKO02k

– Van olyan zene, amit csak a műteremben szoktál hallgatni?

– Nagyon unalmas lehetek, mert mindenhol ugyanazt a zenét hallgatom. Van, hogy évekig hallgatok albumokat, mindig találok bennük valami újat. A magyarok közül Marge és Váczi Eszter Quartet gyakran szól és sok filmzenét hallgatok.

– Az a típus vagy aki egy rendszer szerint alkot? Értem ezalatt a napirendet stb.

– Igen, egyszer inkább rendszer szerint. Reggel 8-tól délig roppant egyszerű, mindennemű izgalmaktól mentes irodai munkát végzek. Ebéd után minden nap áttekerek Budára a műtermembe és ott vagyok estig. Néha kiugrom egy-egy megnyitóra és a heti karate edzéseimre. Késő este pedig az online életem kerül előtérbe, pályázatokkal, lehetőségekkel és levelekre válaszolással. Ez egy normális hét, amikor nincs megnyitó, interjú, megbeszélés, fotózás stb. Ha egy egyéni kiállításra készülök, akkor azt hónapokkal előre egyeztetem a galériával, egy bő hónappal előtte elkezdjük a promótálását és akkor van kész az utolsó munka is. Onnantól már nemigazán szokott időm jutni a nyugodt alkotásra, koncentrálni kell, szervezni, hogy minden kerek legyen.

– Alkotó/alkotók aki nagy hatással van rád?

– Legutóbb Hantaï Simon, de inkább munkákban gondolkodom. Anselm Kiefer gigantikus képeiből, Hiroshige fametszetei közül, Louise Bourgeois szobraiból, Vilhelm Hammershøi festményeiből, Kim Ki-duk filmjeiből, Tóth János operatőri munkája a Szerelem című filmben, Ingmar Bergman filmjeiből és írásaiból, Huszárik Zoltán Szinbádja, Nadine Labaki és Víctor Erice filmjeiből, Compagnia Finzi Pasca, Paolo Sorrentino A nagy szépsége című filmje, Wim Wenders a Berlin felett és ég és a Buena Vista Social Club filmjeivel és még sorolhatnám.

– Jól tudom, hogy az ázsiai művészet iránti vonzalmad nem csupán plátói? Hogy idén létrejön a nagy találkozás?

– Ha minden jól megy az idei szülinapom már Japánban ünneplem. Nagyon magával ragadó az életszemlétetűk és a művészetük tradíciója.

– Honnan jön ez a vonzódás a kelet kultúrája iránt?

– Külsőleg is inkább egy ázsiai típus vagyok, így elkezdtem utána olvasni egy-két dolognak és gondolatvilágom is arra hajt. Egyik este a műteremből jöttem haza és megkérdezte egy kutyáját sétáltató férfi, hogy mennyire vagyok mongol, mert az arcvonásaim nagyon azok és menjek el Ulánbátorba, mert biztos tetszene.

– És elmész?

– Ha lesz lehetőségem, biztos.

– A jelen idő fontos számodra. Ebbe az idővallumba kényszeríted magad alkotóként. De miként tekintesz a jövőbe?

– A jelenből. A pillanat nem is létezik, mire felfogom már elillant. A jelen alatt azt értem, hogy testben és lélekben egy dologra összpontosítok, ott vagyok. A jövőtől a félelem luxusa tart vissza.

 Szabó Imola Julianna

[nggallery id=514]