Tiszatájonline | 2015. március 2.

Nem középiskolás fokon

Egyesek megpróbálhatják kiűzni vasvillával a színházat, de az úgyis vissza fog térni. Ez talán a leglényegesebb tanulsága a szabadkai Szab-way civil összművészeti szervezet első bemutatójának, a Gaudeaumus igiturnak… – Jászay Tamás írása

Egyesek megpróbálhatják kiűzni vasvillával a színházat, de az úgyis vissza fog térni. Ez talán a leglényegesebb tanulsága a szabadkai Szab-way civil összművészeti szervezet első bemutatójának, a Gaudeaumus igiturnak… – Jászay Tamás írása

E hasábokon is volt szó a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatát sújtó kicsinyes és gátlástalan politikai támadásról, amihez hasonlót mi Magyarországon már több esetben végigasszisztáltunk. Tettük mindezt anélkül, hogy a petíciókban és újságcikkekben csúcsra járó sopánkodás bármilyen eredménnyel is járt volna, teszem hozzá gyorsan. A szabadkai modell azonban több szempontból is megvilágosító erejű: a kezdettől fogva egyértelműen alkalmatlan és kártékony direktort (viszonylag) rövid úton kipenderítették, helyére megkérdőjelezhetetlen kvalitásokkal rendelkező vezető érkezett Gyarmati Kata személyében, aki mostanra nekilátott a romeltakarításnak.

Nem tisztünk megállapítani, hogy az események ilyetén alakulásában mekkora szerep jutott a szabadkai színjátszást és főleg a színészeket védelmébe vevő, leginkább interneten formálódó civil közösségnek, mindenesetre volt beleszólása, az szinte bizonyos. Az meg, hogy a legválságosabb percekben színházon belülről is formálódott egy másfajta, a voksát a színház feltétlen tovább- és túlélése mellett letevő civil összefogás, szintén példa értékű (és a hasonló magyarországi forgatókönyvekre visszatekintve: példa nélküli). A Szab-way színházi szervezet az intézmény fura ura által több hónapra munka nélkül hagyott színészekből született alkalmi formáció: a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dísztermében bemutatott Gaudeamus igitur az első, azonnal óriási érdeklődéssel fogadott, folyamatosan továbbjátszott premierjük.

10151868_1591606354394517_3799637892069821077_n

Mielőtt magáról az előadásról szót ejtenék, szükségesnek éreztem a fenti körülmények vázolását: a színház sosem megfoghatatlan, légüres térben létező valami, ez esetben a helyhez és időhöz kötöttsége azonban különösen erősnek tetszik. A hasonlóan viharos időkben készült produkciók gyakorta misszióként értelmezhetők: a színpad és nézőtér közötti cinkos összekacsintás, az előadás eredendő „ellenzékisége” a siker garanciája, ami akár felmentést is adhat az előadás bizonyos hiányosságaira. Álljunk csak meg: máris úgy hangozhat mindez, mintha a Gaudeamus igitur mentegetésre szorulna, holott erről nincs szó: az egy híján egy tucat színész kőkemény munkát végez ebben a bő két órában, a feszesebb dramaturgiai szerkezet ugyanakkor kétségkívül jót tett volna-tenne az előadásnak.

A választott téma hálás: a közoktatás visszásságait kabarészerű formában prezentáló jelenetfüzérhez könnyű kapcsolódási pontot találni idősnek és fiatalnak egyaránt, és a szünetben kifülelt „bezzeg a mi időnkben…”, illetve „itt semmi se változik…” kezdetű nézői mondatok is erről győznek meg. Az előadás felütéseként szolgáló, felvételről bejátszott beszéd a közép- és felsőfokú oktatás közötti mélységesen mély szakadékról tudósító remek szöveg: Szent-Györgyi Albert 1930-as tanévnyitó beszéde kiábrándítóan aktuális látlelet, egyben a mi kis reménytelen kelet-európaiságunkról szőtt súlyos gondolatfutam.

10906311_1591607484394404_6451034533012901262_n

A következőkben a stilizált, változatos módokon újra- és újrarendezett tanteremben tanárok, diákok (és olykor szülők) küzdelmeinek, szomorúságának, kevés vidám pillanatának a tanúi leszünk. Az este alaphangja az abszurd: a tanóra közben táviratban érkező bizarr minisztériumi utasítások arról, hogy milyen színű ceruzával lehet, illetve tilos írni a továbbiakban, a normakiegészítésért ökölharcra menő, majd a privát órák korrupt rendszerét a túlélés egyetlen zálogaként számon tartó tanárkollégák alkudozási epizódja meghökkentő és mulatságos, a hétköznapi valóságot ügyesen továbbíró epizód. A szigorúan a politikai megbízhatóság szempontjából, nem pedig szakmai kvalitások alapján elbírált tanári pályázatok vagy a jól működő, tizenöt-húsz éven belül látványos eredménnyel kecsegtető finn oktatási modellt részletesen bemutató, ám a mindent és mindenkit lehúzó magyar mocsár miatt eleve kudarcra ítélt szakember prezentációja már tágabb kontextusban, a tanítás-tanulás témájától eltávolodva is jól érthető.

Az egyes jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, tipikus (tanügyi) szituációkat és helyzeteket vonultatnak fel, melyeket hol sikerül a végsőkig fokozni, hol kevésbé. Eközben egy lehetséges vezérfonal kirajzolódik ugyan az iskolába érkező mogorva tanügyi felügyelő és az őt kétségbeesetten körbeudvarló, mindenben a kedvét kereső iskolavezetés viszonyából, ám ez a szál is inkább csak búvópatakszerűen van jelen, s a záró jelenet is lehetne erősebb, ha a rettegett revizor kiábrándítóan földhözragadt megjegyzése máshogyan hangozna el. Az előadásnak mindenestül jót tett volna a szövegek és jelenetek szigorúbb válogatása: az akadémiai testület fiktív ülése egyszerűen rossz és hosszú, de több más epizód lezárásánál is hiányzik a már igazán szürreális tartományba való átlépés lendülete. Mindez azonban senkinek se vegye el a kedvét a szabadkai kiruccanástól: a ragyogó csapatmunka, a magunkra ismerés keserű öröme, a színészek összefogásának kreatív energiákat felszabadító ereje mind olyan jellemzők, melyek a régióban egyedülálló vállalássá teszik a Gaudeamus igiturt.

Szab-way: Gaudeamus igitur, 2015. február 26.

Jászay Tamás

[nggallery id=509]

Képek: www.facebook.com/szabway